Elkél az öreg bluesos a háznál – FEZEN 2017 3. nap

Büntet engem a Jóisten a tegnapi mértéktelenségemért: piros fokozatú hőségriadóval, kibírhatatlanul forró sátorral, fejfájással, kiszáradással, vesegörccsel. Utóbbi a fő oka annak, miért kényszerültem aznap már éjfélkor otthagyni a fesztivált. A másnapos esetekre készenlétben tartott literes almalé és győrikeksz inkább a lelket kúrálja, mint a testet, ám a napon 42°C ellen semmi nem használt.

fotó: FEZEN Fesztivál Official

Előzetesen bőséges koncertprogramot állítottam össze péntekre, ám most racionális döntésnek tűnt minden 8 óra előtti bulit kihúzni. Nem mintha annyit vesztettem volna: a Depresszióra kissé ráuntam, mióta elballagtam gimnáziumból, az új daluk pedig rohadtul nem nyűgözött le; a Road meg sosem tartozott a közvetlen kedvenceim közé. Mármint a zenéjük, mert egy ízben a saját főzésű pálinkájukat is volt alkalmam megkóstolni, az tényleg adja. Végül fél 9 körül gurultam be a fesztre, ahol rögtön megcsapta az orrom valami jellegzetes, mókás szag. A szimatom által vezérelve rögvest a Harman színpadnál kötöttem ki, a programfüzetbe pillantva pedig beigazolódtak a sejtéseim: itt ma Jamaika-estet tartanak, a lángcsóvák erdejében ugrándozó zenekar pedig csakis az Irie Maffia lehetett. Ha más dolgom nem lett volna, maradtam volna velük pattogni, de mivel az általam Glenn Hughes már javában muzsikált a szomszédban, más alkalomra hagytam az ismerkedést, úgyis összefutok még velük valahol. Igen, kövezzetek meg, nekem ez a zenekar abszolút kimaradt az életemből.

fotó: FEZEN Fesztivál Official

Jöjjön hát a retro: valami annyira régi, hogy az már a retro retroja, amit ekkor már klassziknak hívunk, ez pedig a retroval ellentétben nem bűnös élvezetet, hanem egyenesen nagyfokú igényességet és műértést jelent. Valamiért a FEZEN maradt az egyetlen hely az országban, ahol az ember láthat még kivénhedt rocksztárokat, ez pedig komoly kockázatvállalást jelent, lévén a potenciális fogyasztók átlagéletkora nem áll messze a fellépőkétől, azok meg tán kinőttek már a fesztiválosdiból (az Open Roadot nem venném ide, az a rendezvény már régóta megállt fejlődni, ott ugyanazok az ősrokkosok zenélnek hároméves rotációban, amíg ki nem halnak mind; 2018-ra már most fogadnék egy Bonnie Tyler- vagy Uriah Heep-bejelentésre). Szóval, az idei klasszik-ügyeletes Glenn Hughes volt, aki image-ben is igyekezett megfelelni a fenti kategóriának: koptatott basszgitár, frakk, rendezetlen haj és persze az örökösen fenn lévő napszemüveg. Ha jól emlékszem, anno őt is a hisztijei miatt rakták ki a Deep Purple-ból; itt szerencsére csak a ventilátorral kapcsolatban voltak kifogásai, mert az valahogy az istenért sem akart jó helyen lenni, hiába igazgatta tízpercenként az egyik road.

fotó: FEZEN Fesztivál Official

Pár perc is elég volt ahhoz, hogy rájöjjek, kár volt azért a húsz perces késésért. Glenn mindenféle külsőség nélkül is volt legalább annyira hiteles rocksztár, mint Alice tegnap, vokálban pedig messze lepipálta a sokkpápát. Sokszor nem is énekelt, csak hajlítgatta, csavargatta, játszott a hangjával; a torkát elhagyó rezgések pedig ugyanúgy származhattak volna egy kórház csecsemőosztályáról, vagy egy vízforralótól, mint bluesénekestől. Ilyenkor teljesen elveszett a saját világában, a pszichedelikus hangulatra pedig a Hammondon (mi máson?) kísérő Lachy Doley is rásegített. Hát még amikor belecsaptak a keményebb témákba! Életemben nem hallottam még ennyire basszuscentrikus zenét (hangszereset persze, Noisia-félék most nem számítanak): Glenn tépte-szaggatta a hangszerét, olyan slap-pop futamokat kerekítve elénk, hogy rögtön elfelejtettük a basszgitárosokhoz kapcsolt összes lesajnáló sztereotípiát. Állatkodásban csupán a dobos Engborg tett túl rajta: külsőre kiköpött nyolcvanas évek Ozzyja – tán csak a pupillája nem olyan tág –, produkciója pedig a neki hagyott szólóblokkokban érte el a zenitet, amikor is fogvicsorító grimasszal áll neki szétverni az előtte reszkető dobszerkót. Szó szerint, mivel utána rögtön ugrottak a roadok igazgatni a cineket.

fotó: FEZEN Fesztivál Official

A műsorba jutott vegyesen Deep Purple, Black Country Communion és természetesen saját Hughes-dal is, melyekből bár a koncertzáró Burn kivételével (de azt is utoljára nyomógombos nokián hallgattam) egyetlen dalt sem ismertem, mégis semmi idő alatt magával ragadott a bluesos muzsika. Remélem, valaki azért megsúgta neki utólag, hogy nem Budapesten – ahogy azt a koncertet követő fb-bejegyzésben írta – hanem Fehérváron játszik, csak hogy biztosan visszataláljon ide egy eljövendő FEZEN-en is. Áldassék az összes vén rocksztár az utolsó órájáig!

Innentől a rockszerető közönség három útra tévedhetett: a kockázatkerülők maradtak a szülinapi actként fölfuttatott Tankcsapdán tolongani, az ízlésükben különösen fejlettek minden bizonnyal a Blues Pills műsorát választották, a keménylegények viszont rohantak megfulladni a FEZEN Klubba, mármint akik nem ott tomboltak szinte nyitás óta. Nagyszínpados koncertre járni amúgy is sznobság, azok mind eladták magukat, csakis az underground érdemli meg az őszinte támogatást. Az este tízkor is 40 fokos párában úszó csarnok vendége épp a Cadaveres volt, kvázi a város és a feszt házizenekara, akik minden évben megkapják a maguk egy-másfél óráját a klubban. Ehhez képest nekem öt éve nem jön össze a velük való találkozás, se itt se máshol, hiába van szó egyik kedvenc hazai metalbandámról. Az első 20 percről így is le kellett mondanom Hughes úr kedvéért, aki, valljuk be, remek zenész, de nem rántja át az embert őrültködős extázisba – legalábbis az én generációmat semmiképp. Ám amint a remegő levegőjű, ivófolyadékokkal alaposan eláztatott padlójú katlanba toppantam és végignéztem a tér közepén félmeztelenül keringő, csatakra izzadt fickókon, a kordonnál önmagát nyakcsigolyakopással leszázalékoltatni igyekvő uruk-hai vezéren, meg a vasakkal teletűzdelt, bikinifelsős, szivárványsörényű tündéreken, rögtön éreztem: hazatértem.

Pár szó a bandáról: többségében angol nyelvű, egészségesen súlyos, lehangolt riffekkel megpakolt metalt játszanak, enyhe HC-beütéssel: vagyis biztosan szeretik a Soulfly-t, és a Machine Head-et, de a sokperces ikergitár-szólókhoz már nincs elég kapacitásuk, szóval kéne pár cuki dallam a refrénbe, hogy lecsússzon valahogy az a sok groove. Sajnos a végeredmény sem eredetiségben, sem nyálasságban nem üti meg azt a szintet, amivel sikeresen betörhetnének a nemzetközi mezőnybe, ám ez még nem kifogás arra, hogy ne írjanak brutálisan combos dalokat, és azokhoz méltó intelligens szövegeket. Rögvest táncra perdültem hát én is, mert potyogtak az olyan jóféle nóták, mint a These Eyes, Blueshift, The Chief (amiből csak lehetett, a magyar verzió), Cadáék pedig szédületes profánsággal zúzták szét újra és újra az arcunkat. A közös pattogás és a térdet nyakbarántós mutatvány itt alap, ám amikor az óriás basszeros zenélés közben hirtelen lemászott a színpadról, és kisebb felfedezőtúrára indult a klubban, meglepődtem. Remek demonstráció volt ez a vezeték nélküli jackdugó előnyeiről, tán még fizették is érte. A másik furcsaság, hogy két dobos püfölte a két fél – de legalábbis erősen hiányos – hangszert, számomra teljesen érthetetlen okból. A harmadik, hogy koncert közben a banda cucca elkezdett módszeresen szétesni; ami addig mókás, amíg azon filózunk, hogy ilyen házszétrúgó riffektől a plafonnak is illene szakadoznia, de amikor több kényszerszünetet is kellett iktatni a koncertbe, már inkább sajnáltam a srácokat. A hangulatot szerencsére nem vágták agyon a technikai malőrök, és a műsoridő végén egy fergeteges Soul of a New Breed-del távozott a csapat, melyre az eddig a hátsó sarokban fotózó zenekari haver is mikrofont ragadott, majd az első sorokra támaszkodva üvöltötte végig a dalt. Szummázva: príma underground házikoncertet kerekített elénk a Cadaveres, innentől muszáj lesz vadászni rájuk, mert a The Pilgrim és a The Belief végigőrjöngése továbbra is kipipálatlan tétel a határidőnaplóban.

Idáig nem esett róla szó, de az egész nap engem kínzó vesegörcs mostanra hágott a csúcsra, és tudtam, hogy sem a Don Gatto állóképesség-tréningjét, sem a Necc Party ízlésszabadságoló szettjét nem bírnám végigpörögni, ücsörögni meg egyiken sincs értelme. A kijáratig még utat kell vágnom a Tankcsapda nevű villanykörtére gyűlő bogarak között – amúgy hivatalosan ez volt a FEZEN 20. szülcsinapcsija, de az efféle special partykat már tavaly Soundon is a legnagyobb lelki nyugalommal dodge-oltam, így most sem mardostam magam azon, hogy kimaradok bármi jóból. Útba esik még Shaggy, aki egész cuki műsorral szórakoztatja a rá még emlékező, és/vagy csak nagyon masszívan szétszívott, emiatt távozásképtelen nézősereget. Max. negyed óra alatt biztosan a földhöz láncolna engem is a muzsika, de ha már egyszer a szundi mellett döntöttem, nincs alku. Holnap Dexter és Baxxter bával majd pótlunk mindent.

fotó: FEZEN Fesztivál Official

Igen, ezt a bulit hagytuk ki.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Két évtized margójára: a Tankcsapda a Szigeten Az idei Sziget fesztivál első napja (ami hivatalos keresztségben ugye a mínusz egyedik) a Tankcsapda jegyében telt. A 20 éves debreceni brigád körül forgott minden, amit egy monstre fellépéssel háláltak meg. Ami ráadásul talán az egyik legjobb Nagysz...
Ki a rétre! – Világveleje Nyár@ Orczy-kert, 2011 június 17.-18... A Világveleje Produkció szervezésében nyári mini-fesztivál szerveződik az Orczy kertben.Ez azért is örömteli,mert már sokszor sóvárogtunk elérhető,ha nem is nemzetközi sztárparádét virító, de mégis korrekt  koncertprogramot kínáló események után,ahol...
Decemberem @nekedirom – Dalpremierek, új megjelenések November utolsó hetében úgy voltam, hogy a dühös csipába írjam a decemberi ajánlót, ha csupa önjelölt Ellie Goulding-onkkal van tele az összes friss kiadvány? Ha ez így megy – tényleg marad Miss hadonászó Goulding vagy Diddy (korábban Puff Daddy) új ...