Randevú a rémszínházban – FEZEN 2017 2. nap

Sokéves fesztiváltörténelmem során számos csodát átéltem már, de olyat, mint augusztus 3. reggel, a Bregyó közi kempingben, még soha. Nevezetesen azt, hogy 8 óra körül, másnaposság, sár, nyakfájdalom, szétrugdalt lábszár, zúzódás, szúnyogcsípés és tövisszúrás nélkül, frissen, kipihenten ébredek a kellemes hőmérsékletű, nem beázott, tiszta sátramban. Szóval lehet így is fesztiválozni. Csábítóan kellemes, egyben bizarr érzések is ezek – valami azt súgja, nem kéne rendszert csinálnom belőlük.

fotó: FEZEN Fesztivál Official

A Bregyó közi kemping nagyobb áldás, mint gondoltam. Állítom, azok jártak a legjobban, akik idekerültek a regisztrációval: pormentes, csöndes tér, hajnali sátormadzagban pofáraesés-veszély nélkül, nem jön erre senki, hogy nyolc órakkor karszalag érvényességét firtató kérdések kíséretében püfölje a ponyvát; emellett van hűtő és relatíve kulturált, nem Rockmaraton-szinten lepusztított vizesblokkok. Telhetetlenségemben a sajtópasst lobogtatva még egy wifijelszót is kikönyörögtem a recisektől, majd fasza kis irodát rendeztem be a konyhaépület sarkában. Kell ennél több? Aszalódjatok csak a negyven fokos focipályán, meg a zuhanykonténernek csúfolt gőzkazánotokban, ilyen luxusért bőven megéri az egyórás séta.

A csütörtök nem is szólhatott másról, mint a Sötétség Hercege várva várt rémcirkuszáról, ám eszem ágában sem volt több egykoncertes napot vállalni; mégsem kipihenni magam járok fesztre. Az első elfogadható hőmérsékletben rendezett koncert a Lord fellépése volt, akikről már Rockmaraton után is sűrűn áradoztam. A zenész urak nyilván nem olvasnak minket, különben biztos kivágták volna azt a vérciki önfényező narrációt a program elejéről, melyet leszámítva ismét nem igazán tudnék beléjük kötni. Erre a zenekarra egyszerűen jó ránézni: sok kortársukkal ellentétben a Lord képes volt tisztességgel megöregedni, és a múltnak megfelelő igényességgel megszólalni, stúdióban és koncerten egyaránt. A régi magnak számító Pohl Misi, Erős Attila és a dobos Loui és lelkesedése töretlen, és ez nem csak amolyan Kóbor János-féle, backstage-ben összepofozott álca; a tagok fizikailag is játszi könnyedséggel tolják végig a fellépéseket. Erős Attila szinte magánkívül futkorászott a színpadon Les Paullal a nyakában, mintegy rutinszerűen szórva az ízesnél ízesebb szólókat. Ha Cooper úr csak fele ennyire lesz izgága az éjjel, elégedetten oszolhatunk majdan a kijárat felé.

fotó. FEZEN Fesztivál Official

A műsor többé-kevésbé egyezett a Maratonon hallottal, melybe magabiztosan válogattak az idei album dalaiból is. A progressziót tőlük fölösleges számon kérni: ők rég megtalálták a saját stílusukat, melyben nem kapkodós tempóban, a maguktól megkövetelt minőség jegyében, őszintén alkothatnak – könnyen befogadható, mégis intelligens hard rock muzsikát. A Vándor bőven van akkora generációs szabadsághimnusz, mint a Let the Sunshine In, vagy a Forever Young, míg a Hazám arra remek példa, hogy lehet nemzeti érzelem fűtötte rockzenét írni anélkül, hogy ordenáré giccsbe forduljon az egész. Hasítós rockdalnak meg ott van a személyes kedvenc Kifutok a világból, vagy a nemrég megjelent Az út szélén mindig égnek a gyertyák. Lord koncertre járni annyi, mint másfél óráig vigyorogni, ujjongva ugrálni, jókat kiabálni – efféle mókára pedig bármikor kapható vagyok.

A Saxon, brit heavy metal legendák ide vagy oda, abszolút nem hozott lázba az évek során, így nem láttam értelmét plusz két órát bólogatni a rockszínpadnál. Alternatív programként ott volt még a Belga, de mindössze tíz percig bírtam velük egy sátorban, olyan brutális hangerővel szóltak. Úgy döntöttem, két órával Ryan Roxie szólói előtt nem éri meg trashhel kismirglizni a hallóidegemet, ellenben egy 8 kilométeres feltöltekező teszkókör kényelmesen belefért a holtidőbe. A nagyszínpad elé kb. negyedórával kezdés előtt keveredtem vissza, melyet ekkorra már hatalmas vászon takart, a főszereplő ördögi tekintetével fenyegetően hunyorogva ránk. Jobbra-balra, ahova néztem neonzöld papírszalag villogott mindenki csuklóján, a tömeg szinte a szemközti kerítésig ért. Tudtam, hogy sok napijegyest csábít majd be az öreg, de az nem ugyanaz, mint látni – úristen, mi lesz itt a soldout Offspring-napon?  Kis idő múlva, megbocsátható tíz perces késéssel pedig lehullott a függöny, eldurrantak a füstgépek, ömlött a görögtűz, és a díszletek erdejében ott hadonászott sétapálcájával a sokkrock-társulat hírhedt vezére.

fotó: FEZEN Fesztivál Official

Mielőtt instant hanyatt dobnánk magunkat attól, hogy úristen, mekkora rocksztárság, mennyi gitáros, micsoda show, azért szögezzük le, hogy Alice Cooper közel sem akkora zenei géniusz, mint azt a legendastátusza indokolná. Írt jó dalokat, írtak neki jó dalokat, a slágergyáros Desmond Child anno belőle is kihozta a legeladhatóbbat, de munkásságát valamelyik kortársa, pl. a Led Zeppelin életművével összehasonlítva tisztán látszik, hogy pusztán a muzsikájával soha nem küzdötte volna fel magát a legnagyobbak közé. Az előadóművészetre gyakorolt hatása – az, hogy manapság a zenészek nem csak kiállnak néhány hangszerrel topogni a deszkákra – ellenben elvitathatatan. Az akadékoskodás helyett tehát adjuk át magunkat a rémcirkusznak, mert van mit bámulni! Szörnyszobrok, levágott fejek az emelvényekre tűzve, a legérdekesebb viszont a rózsaszín faláda volt, melyből a rugós bohócot játszó, szivárványsörényű hölgyike adogatta a főnöknek az éppen szükséges kellékeket: cilindert, motorosmellényt, és persze az újabb és újabb sétapálcákat, mert bő kézzel szórta a szuvenírt a rajongóinak. Sajnos nem balközépen, a harmincvalahányadik sor környékére, ahol igazán jó kezekbe kerültek volna a relikviák…

fotó: FEZEN Fesztivál Official

A zenésztársak aznapi teljesítménye minden dicséretet megérdemel, Alice-nek pedig esze ágába sem volt ellopni a show-t előlük; bőven jutott mindenkinek lehetősége megvillogtatni a tudását. A dobos Glen Sobel méteres dobverőhajigálásával már a kezdetektől követelte magának a figyelmet, és akárhogy lestem, mikor hibázik, sokadjára is pontosan a kezébe tért vissza a zeneszerszám. Szívesen meglestem volna, hogy amikor ezt az otthoni teraszon elkezdte begyakorolni, vajon hányszor dobta fejbe magát a fával. Nagy szüksége is volt a mutatványára, mert ugyan ki menne el a Herceghez a háttérben szerényen zörögni, miközben előtte a legendás Ryan Roxie a legnagyobb lazasággal pakolja elénk a fesztivál legvadabb szólóit! Nem is beszélve a szemet-fület rabul ejtő Nita Straussról, aki még külön műsorblokkot is kapott az önkényes gitárnyúzásra.

fotó: FEZEN Fesztivál Official

A 19 (!) számos setlist nagy alapossággal reprezentálta a teljes Alice-életművet, az őskori Under My Wheels-től kezdve, a mindenki által imádott Poison-ön át, a közel sem akkora lelkesedéssel fogadott Pain-ig. A mesternek ennyi év után nyilván semminek-senkinek nem kell bizonyítania, úgyhogy szabadon kiszórhatott Go to Hell-, Hey Stoopid-szintű klasszikusokat, olyan ritkaságokért cserébe, mint az elborult hangszerelésű Brutal Planet, vagy a speedes The World Need Guts. Egyes időpontokban pedig teljesen mindegy volt, mi szól a színpadon, mert csak a cirkuszra figyeltünk: ahogy Alice véráztatta kötényben Frankenstein-t játszik, hogy aztán a végén két segítője őt változtassa háromméteres őrjöngő szörnyeteggé. Vagy amikor életnagyságú lánybabát visz romantikus, többször biztos gerinctöréssel járó táncba, majd a következő dalban már a rózsaszín hajú, rojtos ruhás szépség hús-vér párja lejti őt körbe – hasztalanul, mert kegyetlen ura térdre kényszerítve pofozza föl a végén. A megérdemelt pusztulást végül a mester régi démona, a szexi élőhalott nővérke hozza el, aki előbb elcsábítaná, majd aljasan kényszerzubbonyba zárja őt. Végül a megalázott, leszúrt, védekezésképtelen Alice a hírhedt guillotine alatt végzi, az őt idáig juttató nő pedig dialadalittasan hordozza körbe a levágott fejet. A Herceg persze gond nélkül kibabrál a halállal is, elvégre valakinek még el kéne énekelnie az I’m Eighteen-t. A ráadás tartalma az eddigiek alapján biztosra vehető, ám még az örök sláger School’s Out sem szólhat önmagában. Hirtelen gigantikus, konfettivel töltött lufik lepik el a nézőteret, melyeket lelkesen ütögetünk, még véletlenül sem Alice közelébe, mert ő hidegvérrel durrogtatja el mind, amelyik csak a pálcája ügyébe kerül. Közben ömlik a színes fecni és a görögtűz, eldurrannak a szerpentinágyúk, a Balaton Sound-os special party hangulatot pedig a váratlan csavarként fölcsendülő Seven Nation… NA, AZ AZÉRT NEM, hanem az Another Brick in the Wall teljesíti ki.

Szubjektív értékelés: habár a teljesen elvarázsolt boci kolléga képes volt kiakasztani a feszt-o-métert, nálam viszont ez nem ér ennyit. Két Iron Maiden után engem már pusztán cirkusszal nem lehet beetetni, és a fenti Led Zep-es összevetést fölidézve: jobb zenei alapanyag kéne, hogy igazolva legyen a maximum pontszám. Ja, és sokszor zavaróan hangos volt a ritmusgitár, jócskán elnyomva az éneket. Ennyit a kötözködésből, ennél profibb koncertet úgysem fogunk látni a szezonban.

Józanító nyakleves volt mindez után a szomszédba átzuhanni a House Of Pain műsorára. A szebb napokat is megélt ír hiphop csapatról birtokolt tudásom összessége egyetlen szóból áll: JUMP-JUMP-JUMP-JUMP… gyanítom, nem egyedül vagyok ezzel. Sebaj, ráhalandzsázok valamit, csak az érzés kedvéért, úgyis a felemelt kéz a lényeg. A két rapper lelkesedését látszólag csöppet sem csorbítja a mérsékelt létszámú, szellősen ácsorgó közönség, a flow-juk kegyetlen jó, és egy-két akusztikus elhajlás keretében nem átallnak gitárt is ragadni. A dob élőben megy, a DJ élőben szkreccsel; ez azért nem egy sokadik hulladék Wiz Khalifa-hakni. Az első sor lóheremintásba öltözött diehard fanjaira a zene mellet a dublini kocsmaiverekedős-hangulat is kezd átragadni, pár ütésváltás is történik, előbb egymás közt, majd az aktívan föllépő biztonsági személyzettel szemben. Utóbbi esetben a konfliktust egy határozott, megkérdőjelezhető közbelépéssel lefújt bodysurf gyújtotta be, mely miatt még a zenekar is leállította a show-t, hogy nyugtassa a feleket.

fotó: FEZEN Fesztivál Official

Innentől az élőzenés programokat a kontroll nélküli szeszelés váltotta fel, melyhez először Julia Carpenter döngölős house szettje szolgáltatta a háttérmuzsikát, majd lényegében az útba eső összes streetfood kocsi, ahonnan zene szólt, míg végül számos megálló után a FEZEN Klub kerthelységében, DJ Zsiráf retrobuliján kötöttem ki. A dolog végkimenetele nem is lehetett más, mint tört ívekkel tarkított parabola pályájú hajnali botorkálás a sátorig, előrevetítve a hőségriadóval kombinált egész napos émelygés fenyegető manifesztációját.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Shaggy és a House Of Pain a FEZEN-en Tovább bővül a külföldi fellépők névsora, a jubileumi FEZEN-re, két szintén évfordulót ünneplő fellépő érkezik. A kilencvenes évek egyik legsikeresebb fúziós reggae előadója Shaggy, és az ír-amerikai hiphop legenda a House Of Pain is Székesfehérvárra...
Éves fantasy- és gitárszóló-adagunk – FEZEN 2017 1. nap Huszadik születésnapját ünnepli idén a FEZEN, mely tényt a szervezők október óta nem győzik hangoztatni szinte minden hirdető platformon. Tényleg elismerésre méltó, hogy ennyi év után egy hol-jól-hol-kevésbé, de legalább minden évben biztosan megrend...
Egy tucatnyi új fellépő érkezik a FEZEN-re Az Alice Cooperrel, The Offspringgel, Wellhelloval és Halott Pénzzel is készülő FEZEN most újabb 12 nevet jelentett be, akik csatlakoznak a jubileumi fesztiválhoz. És a szervezők ígérete szerint még koránt sem értek a lista végére, a pop és a rock ra...