Szeszbe fúlt forradalom – Rockmaraton 2017, 2. nap

„Gyerünk, Botika, énekeld! Elhagynak százak, jönnek ezrek, a rock katonái egyre többen lesznek!” – oktatja a felelősségteljes apuka hároméves kisfiát a szomszédban. Elképzelni sem tudtam volna ennél autentikusabb ébresztőt első Rockmaratonos reggelemen. Öt perc múlva, mikor sikerült abbahagynom a röhögést, vacilláltam csöppet, érdemes-e hívni a gyermekvédelmet, de az apuka rendes volt, a „cigivel, sörrel” részt kihagyta a mondókából. Egyébiránt, a harcolós dalszöveg remekül megmozgatja egy kissrác fantáziáját, talán ez a kor a legideálisabb, hogy az egyszeri rocker átessen az Ossianos korszakán, így tizenkét évesen akár képes lehet Anathema- és Pain of Salvation-albumok befogadására is.

fotó: Rockmaraton Official

A sátor betájolása jól sikerült, mert nem az izzadságomon csúszom ki a sátorból 8-kor, ahogy az lenni szokott, ha semmi nem tart árnyékot a reggeli napfénynek. A kemping mosdója katasztrofális cucista örökség – lehet, mégis vip lesz ebből –, de a hidegvizes zuhany kifejezetten jólesett. Mindenesetre a kötelező fesztiválkellékek listájára innentől felírom a hordozható ruhaakasztót is. Gyors látogatás a boltban, vagyis csak szeretném, mert a sor brutál hosszú, de a kifli finom, nem szájpadlásra tapadó szupermarketes hulladék. Kis lépés a szervezőknek, de hatalmas a fesztiválozóknak, hogy darabáron műanyag evőeszközöket is árulnak, vagyis végre nem mutatóujjal kell kiszenvednünk a joghurtot és a májkrémet az edényekból. Tisztán, jóllakottan elkezdhetem firtatni a sajtóiroda hollétét, melyre a jól ismert értetlen tekinteteket kaptam válaszként infópulttól értékmegőrzőig; végül az Off-Rock Tanya személyzete segített ki egy szabad konnektorral, a wifi viszont csak a vipben elérhető. Előbb említett helyszín a napközbeni fesztiválélet központja: kényelmes gumiabroncs-fotelokban lehet itt józanodni, társasozni, kártyázni, csocsózni, szerepjátékozni ill. különféle vetélkedőkre jelentkezni. A Star Wars- és a GoT-kvízekre nagyon hamar betelik a lista, de népszerű a Pokolgép-kazetta vadászó verseny is, természetesen mindegyik értékes (=leiható) nyereményekért.

fotó: Rockmaraton Official

Délutánra várom egy jóbarátomat: ő életében nem járt még fesztiválon, de a szerdai Lord és Ossian elég meggyőzőnek bizonyult számára. Erősen töprengek, mit lehetne kitalálni a katasztrófa elhárítására, különben legkésőbb este 10-kor menthetetlenül elválnak útjaink, aztán ennyit a közös fesztiválozásról. A srác autója tele minden finomsággal, úgyhogy egy közös ismerőssel kivonulunk a parkolóba alapozni. A hangszórókból bömböl az Agnostic Front (Arch Enemy-vel nem is próbálkozom); basszus, három órám van HC arcot nevelni belőle, különben vagy nekem, vagy Paksi Endrének kell irgalmatlanul berúgni, hogy el tudjuk viselni egymás társaságát.

A Moby Dick koncertjét a korai kezdés miatt már elengedtem lélekben, de Lordra pont beérünk. Még nem hat a pia, de itt szerencsére nem is kell. A zenekar sikeresen, a megfáradás jelei nélkül mentette át zenéjét a XIX. századba, és akárhányszor keveredtek a nemzeti rock korpája közé, valahogy mindig megúszták az oda való beskatulyázódást. A koncert nyitásaként bejátszott, mozitrailer-hangvételű önfelkonf borzasztóan gáz – „1962-ben született egy álom” stb. – de a zene hamar feledteti a hibát. Dallamos, szeretnivaló hard rock ez, sokszor a Scorpions-t juttatva eszembe, a tagok teljesítménye pedig élőben is kiváló: különösen Pohl Misi énekel nagyot. A billentyűs Gidó kiválása látszólag nem viselte meg a csapatot, bár erről a csapat ősrajongói biztos másképp vélekednek. A Vándort a tömeggel együtt, öngyújtólengetve üvöltjük, az sem zavar, hogy a koncert jócskán belelóg az Agnostic Front szettjébe.

fotó: Rockmaraton Official

Gyors sörszünet után becélozzuk a nagyszínpad közepén mozgolódó tömeget, hogy aztán másnap reggelig meg sem találjuk egymást. Odabent háborús állapotok uralkodnak, ennyire még sosem éreztem, miért dresscode HC-bulin az acélbetétes. A koncert feléről már lecsúsztunk, de még csak most jönnek az igazán nagy, húsdaráló slágerek. Gotta Go, Crucified, Never Walk Alone, ezek rémlenek és talán egy circle pit is megesett; sajnos egy fejet ért találat miatt kicsit zavarosak az emlékeim.

fotó: Bands Through The Lens

A banda majd’ szétrobban az energiától: úgy hallom, dühösek a rendőrségre, a kormányra, a bankárokra, mindenkire. Nem lepődtem volna meg, ha egy agresszív pillanatban fegyver is került volna Roger Miret kezébe, hogy a levegőbe durrantson párat amolyan balkáni lagzi módon, just for the show. A basszer Mike Gallo 120 centis ugrásait próbálom lemodellezni én is, a körülöttem állók nagy boldogságára. Zárásként a Ramones-féle Blitzkrieg Bop-ot kapjuk, az utána bekövetkező csendbe kíméletlenül zakatol bele a másik színpadról valami, amelytől legszívesebben világgá szaladnék.

fotó: Bands Through The Lens

Havert sajnos máshol esélyem sem lesz megtalálni, mint az Ossianra vaduló tömegben. Na persze nem olyan vadság ez, hogy ne lehessen kényelmesen szlalomozni még a közönség első harmadában is; bezzeg két hete Pendulumon mintha beton kötött volna be a küzdőtérre. Közben fülelek a színpadra is, elvégre nincs olyan zenekar, aki nem érdemelne meg egy tizenvalahányadik esélyt is, de sajnos hiába. Rubcsics Ricsi szólói, meg az elé pakolt szélgép, kb. ennyi maradt a rocksztárságból, az egész borzasztóan belassult és unalmas. Épp az új album dalai mennek, melyek anno tavasszal kisebb vihart kavartak az Ossian-táboron belül, lévén szokatlan változatosságot tartalmaztak az elmúlt x év anyagaihoz képest. Néha ennek a kicsinek is kell örülni, ám a lágyabb, Wellington-os hangszerelés arra is rámutatott, hogy ki a leggyengébb láncszem a bandában. De hogy ellenvéleményt is halljunk: „csinálhatsz bármit, ha egyszer valakinek nem tetszik a pofád, úgyis be fog szólni”, fogalmazza meg Paksi úr gondolatait a zenekart és személyét kritizálóknak címezve. Ennyi elég is volt, inkább megejtek egy sörtúrát, de csakis a kemping végében, mert az a pult van a legmesszebb.

fotó: Rockmaraton Official

Később, az Acélszív riffjeire csak visszaesz a kíváncsiság, sajnos egy újabb csalódásra. A zenekar itt már veszélyesen lomha, nem is tudom felvenni a ritmust. Megrémiszt a gondolat: vajon ugyanerre pogóztunk mi boldogan, 15 évesen egy PaFe-sátorban? Biztos velem van a baj, mert ekkora közönsége tán még az Agnostic Frontnak sem volt. Sőt, a hátsó sorokban még a fesztivál felügyeletére kirendelt biztos urak is ütemesen topognak. „Istenkirály! Kibaszottul kurva jól érezzünk magunkat!” – köszöni meg a biztatást a főnök, Lukács Laci meg dörzsölheti a kezét otthon: most már Endre bácsi is az ő vállalhatatlan színpadi stílusában igyekszik megnyilvánulni, épp a sopronit nem köpi még az arcunkba. Kimenekülök a fesztiválról a Duna-partra, hogy kicsit rápihenjek az est további eseményeire.

fotó: Rockmaraton Official

Amint Ossziék elhallgatnak, a fákon átszűrődnek a War Eternal sorai. „A rohadt, ezek meg elkezdték előbb!” – üvöltöm bele a dunaújvárosi éjszakába, majd iszkolok a nagyszínpad elé, bízva abban, hogy az Arch Enemy beváltja a hozzá fűzött reményeket. Az ő szereplésükkel nem is volt gond, de engem valamiért nem jár át a forradalmi érzés. Állok előre, hátra, oldalra; hallgatom ülve, fekve, lökdösődve, mégsem történik semmi. Basszus, ilyen nincs: a szemem láttára játssza az anarchista metalt a világ legjobb gitárosa, meg a harmadik leggyönyörűbb énekesnője, és nem fogok fel belőle semmit.

fotó: Rockmaraton Official

A magyarázat a délután óta folytatott tintázásban keresendő, mely most érződtette igazán a hatását; így akárhogy erőlködtem, képtelem voltam élvezni a koncertet. Olyan alapművek suhantak el mellettem, mint a Nemesis, Ravenous, Under Black Flags We March. A látvány sem volt utolsó: a színpadról dőlt a piró, Alissa meg úgy nézett ki a rojtos ruhájában, mint egy mérges dínómadár, minden egyes szárnycsapásával kisebbfajta vihart kavarva a füstben. Borzasztóan kellemetlenül éreztem magam – gyalázat, firkásznak így nem szabad viselkednie –, csak arra vártam, mikor lesz már vége az egésznek.

fotó: Bands Through The Lens

A hajnali Don Gatto-t már megtörten, remények nélkül vártam a sátorban, vezeklésül pedig elhatároztam: addig veretem széjjel magam a moshban, amíg ájultan ki nem húznak onnan. A zenekarról egy korábbi beszámolóban már megjegyeztem: ha nem akarnák állandóan kikaparni a dobhártyánk, járna nekik a tíz pontos értékelés. A Rockmaratonon végre emberi mértékű hangerővel szólaltak meg, miközben a teljesítményükből sem adtak alá – le is lövöm előre, számomra ez volt a fesztivál legjobb koncertje.

nem volt jobb fotó, bocsi

A hardcore csordaszelleme csodákra képes: nemcsak a bűntudatot feledtette el velem, de az intenzív mozgás még ki is józanított a végére, így a begyakorolt bakancsfelrántós ugrásokat is relatíve biztos egyensúllyal adtam be. Koncertes lánykérésből mostanában háromhavonta látok egyet, így már nem élem meg akkora különlegességként, de persze a teljes Fesztblog nevében ezúttal is sok boldogságot kívánok. A setlist ismét lefedte majdhogynem a teljes Gatto-diszkográfiát; talán, ha összeraknak még egyszer ennyi EP-t, akkor már muszáj lesz komolyan venni a szelektálást. A koncert végére így is majd’ kirúgták a sátor oldalát, és előbb Budavári Zoli, majd Acélos veti magát a fejünkre, utóbbi gitárostul. A Balls to the Wall előtt adománypóló-vásárlásra szólítják fel a közönséget, mellyel a Pro-Pain énekesét, a brüsszeli támadásban összevert Gary Meskil felépülését támogatnák – ahogy értesültem azóta, a, napokban el is utalták a 380 dollárnyi összeget. A záró darab a kihagyhatatlan Beds are Burning, melyet még mindig képtelen vagyok megunni, zseniális ez a cover.

Gattoék ma csodát tettek: a buli végeztével holtfáradtan, de fülig érő szájjal tántorgok vissza a sátorig – talán mégsem volt annyira deficites ez a nap. Cimborát majd megkeresem holnap, remélhetőleg nem a Duna partján kell majd életre locsolni.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

B@sszák meg az állatkínzók, éljen a metal és az underground! 10 nap múlva startol a 27. Rockmaraton Fesztivál, ahol idén a megszokott zenei program mellett komolyabb hangsúlyt kap a társadalmi szerepvállalás is. Fotó: Rockmaraton FB 2017-ben már harmadszorra érkezik a dunaújvárosi Szalki – szigetre a ha...
Íme az első nagy név a 2017-es Rockmaratonra! 2017 nyarán ismét Dunaújváros lesz pár napra a magyar Rockfőváros - itt kerül ugyanis megrendezésre a jövő évi Rockmaraton Fesztivál július 11-6. között. Még karácsony előtt érkezik egy rakás név a fesztiválra, első körben a brazil Sepultura az, aki ...
Rockmaraton 2017: újabb nemzetközi négyes érkezik! Heti rendszerességgel érkeznek a Rockmaratonra az újabb és újabb nevek: kedden ismét négy külföldi banda csapódott a már eddig is igen impozáns kínálathoz. A július 11-16 között megrendezésre kerülő fesztivál nemrégiben - látogatói igényt kiszolgálva...