Menny és pokol – Rockmaraton 2017, 1. nap

Hat év sok idő. Elég arra, hogy elvégezzünk egy egyetemet, felépítsünk és megszilárdítsunk a piacon egy kisvállalkozást, megtanuljunk egy választott hangszeren profi szinten játszani, vagy jó magaviselettel feltételesen szabadlábra kerüljünk. Ekkora terveket hat évvel ezelőtt még nem mertem kitűzni, viszont akkoriban a „két fajta zene van: a rock meg a többi sz@r” kinyilatkoztatás táptalaján sarjadt nyers szemlélettel viszonyultam a világhoz, így az – akkor még pécsi – Rockmaraton Fesztivál mint az ígéret földje hívogatott éveken át. Sajnos hiába, mert egészen mostanáig egy alkalommal sem sikerült szabadnak maradni a fesztivál idejére: tavaly egyenesen a Balaton Soundon kötöttem ki. Talán ott indulhatott meg az a szörnyű erkölcsi romlás, melynek következtében a Pokolgépből Pendulum, a Testamentből Tiesto lett a mobilom playlistjén, és jelenleg az O.Z.O.R.A. sárkánykergető dómjai majdhogynem jobban beindítják a fantáziámat, mint a Szalki-szigetre telepített hazai rockermekka. Az idei Maraton-lineup ettől függetlenül is nagy ígéreteket hordozott, de kíváncsi voltam, vajon a helyszínen visszatérhet-e az évek során elvesztett lelkesedés.

fotó: Rockmaraton Official

Kezdjük a beköltözésnél: kempingből több terület is van, mindegyik fásított és árnyékos, motorral be is lehet hajtani. A legközelebbi szabad helyen gyorsan összerakom a sátrat, majd a karszalagomat nézegetve felébred bennem a gyanú, hogy elvileg a VIP-részre is jogosult lennék. Sebaj, trú fesztiválarcok nem vipeznek, pakolni ráérek akkor is, ha már nagyon forog a gyomrom a hajnali önszerveződő Tankcsapda-karaokekluboktól. A személyzet egyébként nagyon segítőkész. Valamelyik nagyszínpadról átszűródik némi zaj, amelyről több év rutinjának köszönhetően hamar megállapítom, hogy csak a Rómeó Vérzik lehet. Na, akkor nincs hova sietni, vegyük csak szemügyre a fesztivált.

A kommersszigeten nevelkedett fesztrejáró minden bizonnyal az első körbesétánál dobna egy hátast, de még nekem is van min tátanom a számat. Nincs olyan sátorborogató, kordonmászó szétekizett holland legénybúcsú-alakulat, aki szélsőségességben fölvenné a versenyt az átlag-Rockmaraton közönségével. Először azt hittem, punknap van, aztán a programfüzetet nézve rájöttem, hogy itt mindegyik nap az; de annyira, hogy laikusok madártávlatból simán összekevernék a Budapest Pride-dal, színek alapján. Jelen van a csipkeruhás goth, a Jack Skellington-tetkós félgoth, a szoknyás-ivószarus szittyaviking, a skinhead punk, a punk skinhead, a sündisznóvá szegecselt acélszívű, a kékszakállú herceg, az összes megyei rasztahossz-bajnok, sőt, még a 83-as szintű lich mágus is, az összes démoncsatlósával. A telefontöltés és a csomagmegőrző ingyenes, a streetfood-kínálat kellőképp választékos és olcsó is, sörből a csapolt hidegkomlós a legjobb választás. A fesztiválbolt itt már évek óta bevett szokás, benne az alapvető élelmiszereken kívül mindenféle hasznos holmi: szúnyogriasztó, fejfájáscsillapító, vitamin, naptej stb. Hely van bőven, egyedül a kempingen látszik, hogy nem vagyunk kevesen.

fotó: Rockmaraton Official

A Rómeó Vérzik utolsó pár dalára még odaérek, rohamsebességgel gurítom le a sört, hogy zavartalanul ugrálhassak a Kalózhajóra. Koppányék faék egyszerű, füstös rockzenéje gyakorlatilag univerzális: ha valamilyen véletlen folytán a Miskolci Operafesztiválra tennék őket reggeli műsorsávban, akkor sem éreznénk különbséget. Innen tovább a… hova is? Elvileg folk-nap van, a Dalriada délutáni műsoráról már áradozott nekem pár ismerős, utánuk pedig az ilyenkor kötelező vikingkedés jött, a Feröer-szigeteki TYR képviseletével. Abból is a könnyebben emészthető fajta: semmi hörgés, csak bődületes csordavokálok, vidám dallamok és gyilkos szólók; a népies témákat is csupán gitáron játszották. Zengett a hey-hey, dübörgött a tá-ratata-tá-ratata, lengtek az öklök a magasban. Hangulatos, de nem kihagyhatatlan koncertet adtak; húsz perc sajnos nem volt elég arra, hogy ráhangolódjak a produkcióra. Legalább nem a Korpi meg az Arkona jött tizenvalahányadszorra.

fotó: Bands Through The Lens

Rohanjunk tovább, hiszen a másik színpadon már dübörög a Padd… janem, először Amorphis-dedikálásra megyünk. A sorban állva körbekérdezek, ki milyen relikviát hozott magával. A rockertársak többsége a karját, a sörhasát, jobb esetben a földről sebtiben fölkapott programfüzetet íratná alá, páran azzal sincsenek tisztában, milyen zenekarra is várnak éppen. Gyanítom, ha a finnek helyett Bódi Guszti és kompániája vállalná el a meetinget, őket is ugyanolyan lelkesedéssel ugrálnák körbe. A banda közben csak kidugta az orrát, hogy aztán röpke öt perc alatt le is zavarja az egész közönségtalálkozót, sorra kerülni esélyem sem volt. Csalódottan hajítottam vissza az Eclipse lemezemet a sátorba, a rosszkedvem feloldását pedig a Paddy and the Rats kocsmapunkjára bízom, pár korsó búfelejővel katalizálva.

fotó: Bands Through The Lens

Az új albumnak még csak a híre jutott el hozzám, így némi megdöbbenéssel állapítom meg, hogy a banda határozott lépéseket tett a 30 Seconds féle világmegváltós arénarock irányába. Mindig üdvözlöm, ha egy zenekar próbál kilépni a komfortzónájából, csak ez a téma tőlük is pont ugyanolyan hiteltelen, mint az összes többi hasonlóval próbálkozó rockzenekartól világszerte (talán az Orphaned Land az egyedüli kivétel ilyen tekintetben). Az új dalok kifejezetten hangulatosra sikerültek – főleg a Castaway hegedűtémái érintettek meg –, a konferálást viszont gyakorolnia kéne Paddynek, mert arra a hablatyra, amit a Children of the Night előtt politikusokról meg lebombázott kisgyerekekről előadott, a szánalmas a legjobb szó, a közönség üdvrivalgását a témára meg nem is minősíteném. Ennyi magasztos gondolat után a Ghost From the Barrow és a Rock This City tökéletes a nyugalom helyreállítására, elvégre Paddyék a rockzene mulatósa, koncertjük célja a Rockmaratonon majdhogynem ugyanaz, mint a VOLT-on Kis Grófoé. A ráadást akár befogott füllel is ki tudtam volna találni, habár a leguggoltatós játék 2017-ben már kifejezetten fárasztó, nem mellesleg az összes solveighardwayromero harmadvonalas zöldlézerhuszár eljátszotta már. Persze mindig van legalább egy 14 éves rajongó, akinek ez az első koncertje és a Freedom a kedvenc száma, az ő kedvéért meg miért ne.

fotó: Bands Through The Lens

A kudarcba fulladt dedikálás után alapos kárpótlást vártam az este főfellépőjétől, az meg ott kezdődik, hogy időben odaérünk, tehét itt szó sem lehetett kaja- és sörszünetről. Sajnos úgy tűnik, a bandának mára krónikus betegsége a negyedórás késés, így jutott idő felvenni a megfelelő koncertpozíciót, és elgondolkodni a gigantikus háttérvászon jelentésén, merthogy szfinxek tuti nem voltak a finn néphagyományban. Bár, ha az Amorphis-t egy önmagán túlnőtt, zenés Kalevala-fanfictionnek tekintjük, akkor belefér.

fotó: Bands Through The Lens

2013-ban, a Fezenen már találkoztam a zenekarral: akkor nappali fényben is képesek voltak annyira felkavarni, hogy utánuk a Deep Purple-n már csak ásítozni maradtam. A nyitást nem meglepő módon a tavalyi Under The Red Cloud két dalára bízták. Nekem ez felért egy premierkoncerttel, ugyanis egy-másfél éve kissé elvesztettem a fonalat több kedvenc zenekaromnál is, így az ő anyaguk is kimaradt. Abszolút pártolom a Tomi Joutsen énekes fémjelezte korszakot, de lassan örülnék, ha kicsit jobban feszegetnék a jelenlegi skatulyát. A hangzás magnószerű, tiszta, talán túlságosan is. Lesem a kezeket és a szájakat, vajon hol lehet a playback, de szerencsére nem találom (később sikerül elkapni pár mesterséges énekfoszlányt, de még megbocsátható mértékben). A hangulatot a Sampo és a Silver Bride kezdi igazán felkorbácsolni, sajnos ennél több nem is jutott a zseniális Skyforgerből. Van helyette falakat rengető refrénjű Hopeless Days, illetve az Eclipse-sláger The Smoke, ahol aztán Joutsen igazán kiéneli-hörgi a lelkét. Ha meglennének még a méretes rasztái, itt rádolgozhatott volna vele a füstgépre, egyébként a többiek még mindig tartják tőle a legalább két méteres távolságot, csak megszokásból.

fotó: Bands Through The Lens

Ezután az Elegy és a Tales From The Thousand Lakes klasszikusai váltják egymást. A buliba beszáll a vihar is: a folyamatosan erősődő szélnek a Drowned Maid alatt adja meg magát a háttérvászon rögzítése, majdnem lesöpörve a dobos Rechbergert cájgostul. Inenntől végre van normális szellőzés a nézőtéren is, mert a roadok inkább leveszik az egészet, sőt, biztosra menve még a tetőt is lejjebb eresztik. A zenekar vibrál, mert a füstgép összes termékét közvetlenül az arcunkba fújja, a refik furcsa fénytörése igazán szürreális élménnyé varázsolja a My Kantele-t. A finnek annyira nem örülhettek a kialakult helyzetnek, ugyanis belecsapnak a House of Sleep-be, ami összetéveszthetetlen jele egy Amorphis-koncert végének. Hiába ugrálok ugyanolyan lelkesedéssel, mint négy éve, az alig egy órás programtól így is megkeseredik a vége.

fotó: Bands Through The Lens

A Rózsaszín Pittbulltól már nem várok semmit, de még annál is kevesebbet kapok. Ez a zenekar koleszban üvöltözéshez, teszkóparkolóban bebaszáshoz való, esetleg valami földalatti klubba, ahol a nyolcvan fős közönség földhöz vagdossa a sörösüvegeket pogó előtt, hogy legyen valami tétje annak, ha valaki elesik. A nagyszínpaddal és az itt-ott előbukkanó (sic!) gitárszólókkal ellenben komoly értelmezési problémáim vannak. A banda és népes rajongótábora tökéletes földi reprezentációja annak, mennyire sokszínű igénytelenségre képes az emberállati természet. A Metál Mackót és a ministránsos nótát még boldogan ordítom, sőt a moshba is bemennék, de visszatart a tény, hogy ilyenkor a punktaraj hasonló veszélyeket rejt, mint buszmegállóban az esernyő. A Buzibár alatt már kezd zavarni, hogy a banda mintha bizonyos mértékig komolyan venné magát, pedig ez velük kapcsolatban semmilyen mértékben nem tolerálható. A Cserbenhagyottjaink felkonfja végül teljesen kiakaszt: ugyanezt a migránsozós szöveget hallottam egy hónapja a Kárpátiától; és ha egy punkbanda egy véleményen van egy szélsőjobbos énekessel, ott bajok vannak. Távozni minél előbb.

fotó: Rockmaraton Official

Az underground sátor talán még megment: ki is játszik? Fegyelmező Részleg. Nabaszki, csöbörből vödörbe. Vagyis mégsem: ez a punk végre nyers, őszinte, mintha a holnapi Agnostic Front előfutára lenne. Soha nem értettem, ezek az arcok miért nem szövetkeznek a gettóhiphop szubkulttal, a céljaik nagyjából egyformák. A programmolinóra pillantva feltűnik a Virrasztók neve. Felidézek magamban egy emléket: soha zene még nem fagyasztotta belém úgy a lelket, mint az Élve eltemetve pár éve, valamikor éjféltájban (aztán persze jött a Sunn O))) ). Miközben hangoltak, már a samplerektől kirázott a hideg, a szakadó eső pedig a közönséget is felduzzasztotta, úgyhogy indulhatott a muzsika. Az alapkoncepció az lehetett, hogy ők a holtak fölött virrasztanak, és megidézik az elhunytak szellemét, ezért indokolt a hullafestés, a jelmez és a színészkedős előadásmód. Önmagában orbitális giccsparádé, de a zene – folk, doom, industrial és gothic elemek hátborzongató egyvelege – segítségével valóban felsejlett valami gonosz: a népi monda- és balladavilág árnyoldala. Még a közönségnek kínált pálinka is az ijesztő színjáték része volt, nem is mertem elfogadni.

A hangosítás problémái aznap este talán őket verték a legjobban: az énekesnő hangjából gyakorlatilag semmit nem lehetett hallani. A koncert vége felé már kezdtek helyreállni az arányok, de amondó vagyok: egy, a Rockmaratonhoz mérten különlegesen intelligens produkció sokkal több ráfordítást érdemelne. A dalszövegek számos elgondolkodtató, átértelmezve aktuális lelki vívódást érintenek: téma a közösségnek történő megfelelés ill. megszégyenülés, a manipuláció, az öngyilkosság, a bujdosás (és annak mai megfelelője, a kivándorlás) is. Ahogy a koncert elején meggyújtott gyertyák kialudtak, úgy lett egyre szomorúbb, vontatottabb a koncert, végül a fellépést az énekes Scrofa halála foglalta keretbe.

Augusztusban ott leszek Alice Cooper koncertjén is, de már most tudom, az öreg akármilyen cirkuszt is rendez, az a közelébe nem ér majd a Virrasztók szertartásának. Elégedetten zuhanok vissza a sátramba, a rockdiscóból zengő Tankcsapda ellen most jó szolgálatot tesz a füldugó.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Szeszbe fúlt forradalom – Rockmaraton 2017, 2. nap „Gyerünk, Botika, énekeld! Elhagynak százak, jönnek ezrek, a rock katonái egyre többen lesznek!” – oktatja a felelősségteljes apuka hároméves kisfiát a szomszédban. Elképzelni sem tudtam volna ennél autentikusabb ébresztőt első Rockmaratonos reggelem...
PAFE – az első fél Mit tesz a fesztivál látogató, ha nem azt kapja kedvelt minimál fesztiváljától amiért szereti? Nyervog. Legyen ez bármennyire is utálatos viselkedés. Bejutni simán szeretek mindegyik fesztiválon. Utálom, ha hosszú 10 percekig, félórákig sorba kell á...
Újra Budapestre jön az Amorphis Két évtizedes pályafutásának egyik újabb csúcsához érkezett az Amorphis legutóbbi, Circle című albumával. A finn dark metal zenekar története során tavaly jutott el először Kínába és Ausztráliába, de természetesen Budapest sem marad ki: március 16-án...