Menny és pokol – Rockmaraton 2017, 1. nap

Hat év sok idő. Elég arra, hogy elvégezzünk egy egyetemet, felépítsünk és megszilárdítsunk a piacon egy kisvállalkozást, megtanuljunk egy választott hangszeren profi szinten játszani, vagy jó magaviselettel feltételesen szabadlábra kerüljünk. Ekkora terveket hat évvel ezelőtt még nem mertem kitűzni, viszont akkoriban a „két fajta zene van: a rock meg a többi sz@r” kinyilatkoztatás táptalaján sarjadt nyers szemlélettel viszonyultam a világhoz, így az – akkor még pécsi – Rockmaraton Fesztivál mint az ígéret földje hívogatott éveken át. Sajnos hiába, mert egészen mostanáig egy alkalommal sem sikerült szabadnak maradni a fesztivál idejére: tavaly egyenesen a Balaton Soundon kötöttem ki. Talán ott indulhatott meg az a szörnyű erkölcsi romlás, melynek következtében a Pokolgépből Pendulum, a Testamentből Tiesto lett a mobilom playlistjén, és jelenleg az O.Z.O.R.A. sárkánykergető dómjai majdhogynem jobban beindítják a fantáziámat, mint a Szalki-szigetre telepített hazai rockermekka. Az idei Maraton-lineup ettől függetlenül is nagy ígéreteket hordozott, de kíváncsi voltam, vajon a helyszínen visszatérhet-e az évek során elvesztett lelkesedés.

fotó: Rockmaraton Official

Kezdjük a beköltözésnél: kempingből több terület is van, mindegyik fásított és árnyékos, motorral be is lehet hajtani. A legközelebbi szabad helyen gyorsan összerakom a sátrat, majd a karszalagomat nézegetve felébred bennem a gyanú, hogy elvileg a VIP-részre is jogosult lennék. Sebaj, trú fesztiválarcok nem vipeznek, pakolni ráérek akkor is, ha már nagyon forog a gyomrom a hajnali önszerveződő Tankcsapda-karaokekluboktól. A személyzet egyébként nagyon segítőkész. Valamelyik nagyszínpadról átszűródik némi zaj, amelyről több év rutinjának köszönhetően hamar megállapítom, hogy csak a Rómeó Vérzik lehet. Na, akkor nincs hova sietni, vegyük csak szemügyre a fesztivált.

A kommersszigeten nevelkedett fesztrejáró minden bizonnyal az első körbesétánál dobna egy hátast, de még nekem is van min tátanom a számat. Nincs olyan sátorborogató, kordonmászó szétekizett holland legénybúcsú-alakulat, aki szélsőségességben fölvenné a versenyt az átlag-Rockmaraton közönségével. Először azt hittem, punknap van, aztán a programfüzetet nézve rájöttem, hogy itt mindegyik nap az; de annyira, hogy laikusok madártávlatból simán összekevernék a Budapest Pride-dal, színek alapján. Jelen van a csipkeruhás goth, a Jack Skellington-tetkós félgoth, a szoknyás-ivószarus szittyaviking, a skinhead punk, a punk skinhead, a sündisznóvá szegecselt acélszívű, a kékszakállú herceg, az összes megyei rasztahossz-bajnok, sőt, még a 83-as szintű lich mágus is, az összes démoncsatlósával. A telefontöltés és a csomagmegőrző ingyenes, a streetfood-kínálat kellőképp választékos és olcsó is, sörből a csapolt hidegkomlós a legjobb választás. A fesztiválbolt itt már évek óta bevett szokás, benne az alapvető élelmiszereken kívül mindenféle hasznos holmi: szúnyogriasztó, fejfájáscsillapító, vitamin, naptej stb. Hely van bőven, egyedül a kempingen látszik, hogy nem vagyunk kevesen.

fotó: Rockmaraton Official

A Rómeó Vérzik utolsó pár dalára még odaérek, rohamsebességgel gurítom le a sört, hogy zavartalanul ugrálhassak a Kalózhajóra. Koppányék faék egyszerű, füstös rockzenéje gyakorlatilag univerzális: ha valamilyen véletlen folytán a Miskolci Operafesztiválra tennék őket reggeli műsorsávban, akkor sem éreznénk különbséget. Innen tovább a… hova is? Elvileg folk-nap van, a Dalriada délutáni műsoráról már áradozott nekem pár ismerős, utánuk pedig az ilyenkor kötelező vikingkedés jött, a Feröer-szigeteki TYR képviseletével. Abból is a könnyebben emészthető fajta: semmi hörgés, csak bődületes csordavokálok, vidám dallamok és gyilkos szólók; a népies témákat is csupán gitáron játszották. Zengett a hey-hey, dübörgött a tá-ratata-tá-ratata, lengtek az öklök a magasban. Hangulatos, de nem kihagyhatatlan koncertet adtak; húsz perc sajnos nem volt elég arra, hogy ráhangolódjak a produkcióra. Legalább nem a Korpi meg az Arkona jött tizenvalahányadszorra.

fotó: Bands Through The Lens

Rohanjunk tovább, hiszen a másik színpadon már dübörög a Padd… janem, először Amorphis-dedikálásra megyünk. A sorban állva körbekérdezek, ki milyen relikviát hozott magával. A rockertársak többsége a karját, a sörhasát, jobb esetben a földről sebtiben fölkapott programfüzetet íratná alá, páran azzal sincsenek tisztában, milyen zenekarra is várnak éppen. Gyanítom, ha a finnek helyett Bódi Guszti és kompániája vállalná el a meetinget, őket is ugyanolyan lelkesedéssel ugrálnák körbe. A banda közben csak kidugta az orrát, hogy aztán röpke öt perc alatt le is zavarja az egész közönségtalálkozót, sorra kerülni esélyem sem volt. Csalódottan hajítottam vissza az Eclipse lemezemet a sátorba, a rosszkedvem feloldását pedig a Paddy and the Rats kocsmapunkjára bízom, pár korsó búfelejővel katalizálva.

fotó: Bands Through The Lens

Az új albumnak még csak a híre jutott el hozzám, így némi megdöbbenéssel állapítom meg, hogy a banda határozott lépéseket tett a 30 Seconds féle világmegváltós arénarock irányába. Mindig üdvözlöm, ha egy zenekar próbál kilépni a komfortzónájából, csak ez a téma tőlük is pont ugyanolyan hiteltelen, mint az összes többi hasonlóval próbálkozó rockzenekartól világszerte (talán az Orphaned Land az egyedüli kivétel ilyen tekintetben). Az új dalok kifejezetten hangulatosra sikerültek – főleg a Castaway hegedűtémái érintettek meg –, a konferálást viszont gyakorolnia kéne Paddynek, mert arra a hablatyra, amit a Children of the Night előtt politikusokról meg lebombázott kisgyerekekről előadott, a szánalmas a legjobb szó, a közönség üdvrivalgását a témára meg nem is minősíteném. Ennyi magasztos gondolat után a Ghost From the Barrow és a Rock This City tökéletes a nyugalom helyreállítására, elvégre Paddyék a rockzene mulatósa, koncertjük célja a Rockmaratonon majdhogynem ugyanaz, mint a VOLT-on Kis Grófoé. A ráadást akár befogott füllel is ki tudtam volna találni, habár a leguggoltatós játék 2017-ben már kifejezetten fárasztó, nem mellesleg az összes solveighardwayromero harmadvonalas zöldlézerhuszár eljátszotta már. Persze mindig van legalább egy 14 éves rajongó, akinek ez az első koncertje és a Freedom a kedvenc száma, az ő kedvéért meg miért ne.

fotó: Bands Through The Lens

A kudarcba fulladt dedikálás után alapos kárpótlást vártam az este főfellépőjétől, az meg ott kezdődik, hogy időben odaérünk, tehét itt szó sem lehetett kaja- és sörszünetről. Sajnos úgy tűnik, a bandának mára krónikus betegsége a negyedórás késés, így jutott idő felvenni a megfelelő koncertpozíciót, és elgondolkodni a gigantikus háttérvászon jelentésén, merthogy szfinxek tuti nem voltak a finn néphagyományban. Bár, ha az Amorphis-t egy önmagán túlnőtt, zenés Kalevala-fanfictionnek tekintjük, akkor belefér.

fotó: Bands Through The Lens

2013-ban, a Fezenen már találkoztam a zenekarral: akkor nappali fényben is képesek voltak annyira felkavarni, hogy utánuk a Deep Purple-n már csak ásítozni maradtam. A nyitást nem meglepő módon a tavalyi Under The Red Cloud két dalára bízták. Nekem ez felért egy premierkoncerttel, ugyanis egy-másfél éve kissé elvesztettem a fonalat több kedvenc zenekaromnál is, így az ő anyaguk is kimaradt. Abszolút pártolom a Tomi Joutsen énekes fémjelezte korszakot, de lassan örülnék, ha kicsit jobban feszegetnék a jelenlegi skatulyát. A hangzás magnószerű, tiszta, talán túlságosan is. Lesem a kezeket és a szájakat, vajon hol lehet a playback, de szerencsére nem találom (később sikerül elkapni pár mesterséges énekfoszlányt, de még megbocsátható mértékben). A hangulatot a Sampo és a Silver Bride kezdi igazán felkorbácsolni, sajnos ennél több nem is jutott a zseniális Skyforgerből. Van helyette falakat rengető refrénjű Hopeless Days, illetve az Eclipse-sláger The Smoke, ahol aztán Joutsen igazán kiéneli-hörgi a lelkét. Ha meglennének még a méretes rasztái, itt rádolgozhatott volna vele a füstgépre, egyébként a többiek még mindig tartják tőle a legalább két méteres távolságot, csak megszokásból.

fotó: Bands Through The Lens

Ezután az Elegy és a Tales From The Thousand Lakes klasszikusai váltják egymást. A buliba beszáll a vihar is: a folyamatosan erősődő szélnek a Drowned Maid alatt adja meg magát a háttérvászon rögzítése, majdnem lesöpörve a dobos Rechbergert cájgostul. Inenntől végre van normális szellőzés a nézőtéren is, mert a roadok inkább leveszik az egészet, sőt, biztosra menve még a tetőt is lejjebb eresztik. A zenekar vibrál, mert a füstgép összes termékét közvetlenül az arcunkba fújja, a refik furcsa fénytörése igazán szürreális élménnyé varázsolja a My Kantele-t. A finnek annyira nem örülhettek a kialakult helyzetnek, ugyanis belecsapnak a House of Sleep-be, ami összetéveszthetetlen jele egy Amorphis-koncert végének. Hiába ugrálok ugyanolyan lelkesedéssel, mint négy éve, az alig egy órás programtól így is megkeseredik a vége.

fotó: Bands Through The Lens

A Rózsaszín Pittbulltól már nem várok semmit, de még annál is kevesebbet kapok. Ez a zenekar koleszban üvöltözéshez, teszkóparkolóban bebaszáshoz való, esetleg valami földalatti klubba, ahol a nyolcvan fős közönség földhöz vagdossa a sörösüvegeket pogó előtt, hogy legyen valami tétje annak, ha valaki elesik. A nagyszínpaddal és az itt-ott előbukkanó (sic!) gitárszólókkal ellenben komoly értelmezési problémáim vannak. A banda és népes rajongótábora tökéletes földi reprezentációja annak, mennyire sokszínű igénytelenségre képes az emberállati természet. A Metál Mackót és a ministránsos nótát még boldogan ordítom, sőt a moshba is bemennék, de visszatart a tény, hogy ilyenkor a punktaraj hasonló veszélyeket rejt, mint buszmegállóban az esernyő. A Buzibár alatt már kezd zavarni, hogy a banda mintha bizonyos mértékig komolyan venné magát, pedig ez velük kapcsolatban semmilyen mértékben nem tolerálható. A Cserbenhagyottjaink felkonfja végül teljesen kiakaszt: ugyanezt a migránsozós szöveget hallottam egy hónapja a Kárpátiától; és ha egy punkbanda egy véleményen van egy szélsőjobbos énekessel, ott bajok vannak. Távozni minél előbb.

fotó: Rockmaraton Official

Az underground sátor talán még megment: ki is játszik? Fegyelmező Részleg. Nabaszki, csöbörből vödörbe. Vagyis mégsem: ez a punk végre nyers, őszinte, mintha a holnapi Agnostic Front előfutára lenne. Soha nem értettem, ezek az arcok miért nem szövetkeznek a gettóhiphop szubkulttal, a céljaik nagyjából egyformák. A programmolinóra pillantva feltűnik a Virrasztók neve. Felidézek magamban egy emléket: soha zene még nem fagyasztotta belém úgy a lelket, mint az Élve eltemetve pár éve, valamikor éjféltájban (aztán persze jött a Sunn O))) ). Miközben hangoltak, már a samplerektől kirázott a hideg, a szakadó eső pedig a közönséget is felduzzasztotta, úgyhogy indulhatott a muzsika. Az alapkoncepció az lehetett, hogy ők a holtak fölött virrasztanak, és megidézik az elhunytak szellemét, ezért indokolt a hullafestés, a jelmez és a színészkedős előadásmód. Önmagában orbitális giccsparádé, de a zene – folk, doom, industrial és gothic elemek hátborzongató egyvelege – segítségével valóban felsejlett valami gonosz: a népi monda- és balladavilág árnyoldala. Még a közönségnek kínált pálinka is az ijesztő színjáték része volt, nem is mertem elfogadni.

A hangosítás problémái aznap este talán őket verték a legjobban: az énekesnő hangjából gyakorlatilag semmit nem lehetett hallani. A koncert vége felé már kezdtek helyreállni az arányok, de amondó vagyok: egy, a Rockmaratonhoz mérten különlegesen intelligens produkció sokkal több ráfordítást érdemelne. A dalszövegek számos elgondolkodtató, átértelmezve aktuális lelki vívódást érintenek: téma a közösségnek történő megfelelés ill. megszégyenülés, a manipuláció, az öngyilkosság, a bujdosás (és annak mai megfelelője, a kivándorlás) is. Ahogy a koncert elején meggyújtott gyertyák kialudtak, úgy lett egyre szomorúbb, vontatottabb a koncert, végül a fellépést az énekes Scrofa halála foglalta keretbe.

Augusztusban ott leszek Alice Cooper koncertjén is, de már most tudom, az öreg akármilyen cirkuszt is rendez, az a közelébe nem ér majd a Virrasztók szertartásának. Elégedetten zuhanok vissza a sátramba, a rockdiscóból zengő Tankcsapda ellen most jó szolgálatot tesz a füldugó.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Rockmaraton 2017: újabb nemzetközi négyes érkezik! Heti rendszerességgel érkeznek a Rockmaratonra az újabb és újabb nevek: kedden ismét négy külföldi banda csapódott a már eddig is igen impozáns kínálathoz. A július 11-16 között megrendezésre kerülő fesztivál nemrégiben - látogatói igényt kiszolgálva...
B@sszák meg az állatkínzók, éljen a metal és az underground! 10 nap múlva startol a 27. Rockmaraton Fesztivál, ahol idén a megszokott zenei program mellett komolyabb hangsúlyt kap a társadalmi szerepvállalás is. Fotó: Rockmaraton FB 2017-ben már harmadszorra érkezik a dunaújvárosi Szalki – szigetre a ha...
Bulizz Még Egyet, azaz BME Egyetemi Napok idén is! Erős zenei felhozatallal, köztük az utóbbi év egyik legnagyobb slágerét jegyző világsztárral, a legmenőbb hazai előadókkal, sport és közösségi programokkal indul útjára, és varázsolja 3 napra fesztiválhelyszínné az Infoparkot szeptember 15. és 17. kö...