A bakancslistám nyomában, 2. rész – Linkin Park, metálvilla mainstream popra

A sorozat első részében a Foo Fighters koncerttel foglalkoztam. Ott könnyű volt a dolgom, mert a koncert majdhogynem hibátlan volt, és könnyű volt írni róla. A Foo Fighters másnapján rögtön Sopronba utaztam, hogy meghallgassam a VOLT-on a Linkin Parkot, akik először jártak Magyarországon. Velük viszont nehezebb dolgom volt.

fotoo
fotó: VOLT FB

A hosszú ideig működő zenekaroknál nem ritka, hogy egy idő után elkezdenek kísérletezgetni, új irányok felé nyitni, ami valljuk be, teljesen érthető, nem lehet 10,15,20 évig ugyanazt, ugyanúgy nyomni. A Linkin Park első két albuma, a Hybrid Theory és a Meteora hasonló stílusban érkezett, aztán az ezeket követő Minutes to Midnight már langyosabb, poposabb volt, de alapvetően még mindig a gitár dominált, és voltak rajta erős számok. Ezután jött a szerintem vállalhatatlanul gyenge, elektronikusabb témákkal operáló A Thousand Suns. A zenekar elmondása szerint ki akartak próbáni új dolgokat, azt csinálni, amit szeretnének, és nem azt, amit elvárnak tőlük. Ez olyan jól sikerült, hogy azt az albumot azóta se hallgattam meg elejétől a végéig, maximum azt a 3 számot, ami hallgatható róla a 15-ből.
A Living Things már újra „LinkinParkosabb” volt, és utána jött a The Hunting Party. Kemény gitárok, vagány témák, Daron Malakian (több vendégművész között), és az eredmény a Meteora óta legjobb Linkin Park lemez. Szerintem. Nem tudom, hogy ez egy „akkor kapjátok be, itt van egy kemény album”, vagy „a szívünkre hallgattunk és azt csináltuk, amit szerettünk volna” volt, de nekem igazából mindegy is, a The Hunting Party jó.

oml
One More Light

Aztán kijött idén a One More Light első előfutára, a Heavy, ami egy olyan szinten mainstream pop dal, hogy azt oktatni kéne. Pop slágernek hibátlan, minden klisének megfelel, de Linkin Parkként nekem nem állja meg a helyét. De oké, legyen egy ilyen dal az albumon, a többi majd biztos jobb lesz, kell egy rádiós sláger. Nem így lett, és ahogy szépen sorban kaptuk a többi dalt, odáig jutottam, hogy már meg se hallgattam őket, mert nem érdekelt. Nem tudom, minek köszönhetjük a One More Light-ot, de én inkább nem kérek belőle. Az album egyetlen dala, amelyik lassú dalként megállná a helyét más Linkin Park korongokon, az a címadó One More Light.

(Részletes One More Light-kritikánkat egyébként itt olvashatjátok)

A fentiek miatt nem is igazán tudtam, hogy mire számítsak a koncerttel kapcsolatban, ráadásul hallottam egy-két felvételt, ami nem volt túl bíztató.

Valamivel 7 után érkeztünk meg a VOLT bejáratához Sopronba, ahol hála a számos pénztárnak és a több bejáratnak, a beléptetés gördülékenyen ment. Negyed órán belül bejutottunk, majd kis keringés, sorban állás után a jól megérdemelt fröccsünkkel beálltunk a nagyszínpad elé, ahol már ekkor elég szép tömeg volt. Bele se merek gondolni, hogy az első sorban állók hányra mentek oda, hogy minél jobb helyről figyelhessék kedvenceiket.

Sok ideig nem várakoztattak minket, 9 után kb. 10 perccel elkezdődött az intro, aztán jött a Talking to Myself, ami valljuk be, nem egy fejleszakítós nyitódal. Jöttek utána jó számok, de mindig beakadt egy-egy új, vagy nem is annyira új, de lassú dal, ami megakasztotta a koncert menetét. Álltam, és nem igazán éreztem azt, hogy ugrálhatnékom, bulizhatnékom lenne. Figyeltem körülöttem az embereket, volt, aki a régi számokat hiányolta és hozzám hasonlóan csak álldogált, és voltak, akik sikoltoztak az újaknál, és kívülről fújták őket, sőt, még egy metálvillát is láttam valamelyiknél, amit mondjuk nem tudtam mire vélni.

bdd
fotó: VOLT FB

Ott, a koncerten állva, hallgatva a dalokat, arra gondoltam, hogy ezek a srácok (mármint a zenekar) nem igazán akarnak már zúzni, mintha ezek csak a kötelező körök lennének. Ugyanakkor azt nekik is észre kellett venni, hogy az A Place for My HeadWhat I’ve Done – In the End – Faint négyes végére megőrült a közönség. Chester is vigyorgott, érezte. Számomra a Faint volt a csúcspont, ott tényleg megmozdult valami, erre nem lemennek? Nem kellett volna abbahagyni, ott kellett volna még tovább tolni egy kicsit. De ez volt jellemző igazából az egész koncertre, sajnos. A Faint alatti hangulatot a Numb – Heavy (Komolyan? A ráadásban?) – Papercut – Bleed It Out sem tudta visszahozni nekem, így összességében csalódott voltam.

vfb
fotó: VOLT FB

Koncert előtt mondtam a többieknek, hogy nagyot kell szólnia a Linkin Parknak, hogy az előző napi Foo Fighterst überelni tudja, nos, ez nem sikerült neki. Dave Grohlt dicsértem a frontember szerepben, Chesterrel ezt nem tudom megtenni, mert gyakorlatilag a „Thank you” és a „We love you” volt a repertoárja olyan 4-5 dalonként, illetve lement megsimogattatni magát a közönségbe, majd a végén megjegyezte, hogy ez volt a turné legjobb koncertje. Hát, köszi.

Hangosítás terén nem szoktam kényes lenni, de itt több mint furcsa volt, hogy az elején gyakorlatilag beszédhangon tudtam simán beszélgetni a körülöttem állókkal, pedig nem álltunk messze a színpadtól. A koncertélményen ez sem segített.

A következő napokban figyeltem a kommenteket, és a többnyire pozitív véleményeket olvastam, én pedig elgondolkodtam, hogy vajon velem van-e a baj. Ránézve utólag a setlistre azt láttam, hogy alapvetően (az újakon kívül) nem voltak rossz dalok. Nem vagyok elvakult Hybrid Theory és Meteora mániás, és nincs különösebben bajom se a Minutes to Midnight-tal, se a Living Things-zel, de a dalok többsége akkor működik, ha a buszon ülve egy fájdalmas klipbe képzeljük magunkat az ablakon kitekintve (most mondjátok, hogy sose csináltátok még), nem pedig egy koncerten. Hiába volt 5 dal a Hybrid Theoryról, hiába játszottak keményebb dalokat (is), a koncert teljes egészét tekintve csalódott vagyok. Úgyhogy nem tudom teljesen kipipálni a bakancslistám egyik nagy zenekarát, mert úgy érzem, el kell mennem még egy Linkin Park koncertre, hátha az jobb lesz.

Az elhangzott dalok:

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Ép testben semmi lélek – Arctic Monkeys koncertkritika a Volt Feszti... Talán nem túlzok, ha azt mondom: óriási várakozás és felhajtás előzte meg az Arctic Monkeys első (és biztos vagyok benne, hogy nagyon-nagyon sokáig utolsó) magyarországi koncertjét. Plusz egy nap ráhúzva a Volt Fesztiválra, külön drágább belépő, a ko...
A Mester hívei körében – Robert Cray koncertkritika Kezdjük egy őszinte vallomással: nem szeretem a blues zenét. Erre általában nyaranta jövök rá, amikor valamelyik fesztiválon délután ténfergek félig bemarva és a haverok elrángatnak Deák Bill koncertre. No Offence Bill Kapitány, tudom, hogy legenda,...
Póráz nélkül – VOLT 2017, pénteki beszámoló Már akkor fogadni mertem volna egy Pendulum koncertre az idei fesztiválszezonban, amikor 2016-ban a banda bejelentette, elég volt a DJ set-haknikból, mostantól újra ők akarnak döngölni. Később, a Nova Rock-os bejelentés után igyekeztem minden, feszti...