Hosszú skandináv éjszaka – Dark Tranquillity, Barba Negra Music Club

Hétfő reggel: a fülemben érzett tompa búgás és a lábszáram néhány fájó pontja még mindig nem engedi feledtetni, milyen koncerten jártam a hétvégén. A Dark Tranquillity hosszan sorolható érdemeiről legyen elég annyi, hogy ma nem létezne metalcore színtér, ha ők a kilencvenes években ki nem találják, hogy lehangolva kéne játszani az Iron Maiden-témákat, aztán ráhörögni gonoszul. Hat évvel ezelőtt találkoztam a We Are The Void című alkotással, amely első hallásra felborította az addig max. Scorpions-súlyú hard rockhoz szokott ízlésvilágomat, és elhitette velem, hogy a legszebb dallamokat csak hörögve, széttorzított zakatoló gitáron lehet előadni. A zenekarral való találkozás azóta váratott magára, ennek megfelelően az elvárásaim az egekben voltak, mikor beléptem a Barba Negra épületébe.

fotó: Barba Negra official

A hazai nyitózenekar szerepét a Watch My Dying kapta, akiket korábban, a Tankcsapda-feldolgozásuk alapján tehetséges underground csapatnak könyveltem el, feljegyezve, hogy egyszer mindenképp érdemes lenne élőben is megcsodálni a műsorukat. A Fényérzékeny és a Harmatátkozó kivételével nem igazán hallottam ismerős hangokat, hiába, nem készültem fel belőlük elég alaposan; azt sem értettem, miért emlegetik állandóan az olvasójegyeket, ez valami belső poén lehet az elkötelezettebb rajongóknak. Fellépésük rövidke, de energikus; a kb. 200 fős közönség még nem perdül táncra, de elismerően bólogat. A nyolchúrosok a hallójárataim eddig ismeretlen alagútjait is feltérképezik, szívesen elhallgattam volna még őket. Összegezve: a WMD keményen dolgozott azért, hogy jól induljon az este; szó szerint is, hiszen a félórás program végezetével maguk pakolták le a cuccaikat a színpadról – na, ilyen egy valóban true underground zenekar.

fotó: Judit Fold

Húsz perces rendezkedés után jött a taktikai elsötétítés, majd füst és disszonáns zajok kíséretében a gyér fényből kibontakozik a Nailed To Obscurity egyenloknis legénysége. Nekik megadtam azt a különleges lehetőséget, hogy előzetesen egy dalukba sem hallgattam bele, így kizárólag az aznap esti teljesítményük alapján értékelhetem őket. Komor arckifejezésük nem éppen könnyed szórakozás ígéretét hordozza; a súlyos, vontatott death metal muzsika – mely néhol a Paradise Lost korai munkáit is idézi – azonnal igazolja is ezt a feltevést. A hangerő fájdalmasan nagy és sajnos kissé aránytalan is: a lábdob és a basszus elnyom mindent, majd az idő haladtával kissé javul helyzet, ám még mindig messze a tökéletestől. A csapat dalai ennek ellenére termékeny talajra hullanak: egy-két metaltestvér hajsugarának szellője már meg-megcsapja a tarkómat, pár kritikusabb hang még a Márhívót követeli, de lassan ők is elhallgatnak. A nézőtérről érkező elismerést észlelve a zenészek is kezdenek lejjebb adni a komolyságból, játék közben is el mernek ereszteni pár elégedett vigyort. A zenén sajnos elég nehéz fogást találni: számomra túlságosan elborult, hogy igazán élvezzem, a nyomasztó hangulat fátyla alatt pedig minden dallam egybefolyik. A banda egyébiránt jól vizsgázott, egy késő őszi délutánon előkeresem majd valamelyik albumukat, de a koncertjeiktől, óvva magam a halláskárosodástól, egyelőre távol maradnék.

A Dark Tranquillity fekete függöny mögött készülődik a főattrakcióra. Három éve az In Flames is így bujkált: úgy látszik, szégyenlősek ezek a göteborgiak. Fél óra múlva már az övék a színpad: a Force Of Hand, a tavalyi lemez egyik kitüntetett szerzeménye indítja a bulit. Az arcokból nem látni semmit: úgy tűnik, minél profibb egy zenekar, annál kevesebb fényben játszik. A hangosítás problémáiból sajnos nekik is kijutott; ezt leginkább a The Lesser Faith, egyik személyes kedvencem sínylette meg, de a stáb rövid technikai szünet alatt helyreállítja az arányokat. Közben szemügyre veszem a színpadon tartózkodókat, akik között két új arc is van: az egyik az Arch Enemy-ből jól ismert Chris Amott, a másik a progos Andromeda zenekar gitárosa, Johan Reinholdz. Ők a tavaly a melodeath-nek hátat fordító Martin Henriksson, ill. a másik alapító gitáros, az apaszabadságon lévő Niklas Sundin hiányát igyekeztek pótolni; mely feladatnak maradéktalanul eleget is tesznek, lévén szó önmagukban is magasan képzett, veterán zenészekről.

fotó: Barba Negra official

A setlist mintegy felét az előző két album – a 2013-as Construct, és a tavalyi Atoma – szerzeményei tették ki, jelezve, hogy a svédek jelenlegi, kísérletezősebb irányukat tekintve sincsenek híján az önbizalomnak, még ha ezért pár klasszikust ki is kell vágniuk a programból. A ’95-ös The Gallery teljes hanyagolása szinte szentségtörésnek számított, ám a közönségkedvenc Damage Done-t négy dal is képviselte, köztük az arénahangulatú ovációval kísért The Treason Wall, mely nálam egyértelműen a koncert legjobb négy percét jelentette. Az általam istenített We Are The Void háttérbe szorításáért úgy döntöttem, nem sértődök meg, inkább örültem az olyan váratlan lírai meglepetéseknek, mint a What Only You Know, vagy a megőrülős The Wonders At Your Feet.

fotó: Barba Negra official

A koncert minden momentuma borzasztóan egyben volt: tömör dalok, kevés fölösleges szövegelés. Külön kiemelném a remek fénytechnikát és a LED-vetítést, amely jócskán ráerősített a fellépés szürreális élére. Érezni lehetett, hogy a műsor nem valamiféle tudatot turné előtti szerkesztés-betanítás eredménye, hanem a zenészek évtizedes tapasztalata és szerves összeszokása. Egyszóval: jó minőségű svéd iparosmunka. A koncert egyetlen rendhagyó pillanata egy színpadi eljegyzés volt: az Emese nevű szerencsés leányzót két dal közti szünetben kérte föl a zenekar a színpadra, hogy többszáz metalrajongó lelkes üvöltése közepette mondhasson igent kedvesének. A Fesztblog ezúton is sok boldogságot kíván; egyébként a háttérben kajánul vigyorgó Mikael Stanne arca mindent elmond a jelenetről, tessék:

A profizmusnak egyetlen hátránya van: ha sokszor kapjuk ugyanazt a minőséget, előbb-utóbb belekényelmesedünk. A Dark Tranquillity egy koncerten belül képes volt megmászni a csúcsot, majd ott elunva magát, kissé belecsúszni a gödörbe. Mintha túl hamar lőtték volna el az összes katarzis-puskaporukat, így tömény 17 dal után a ráadás már csak komótos tiszteletkörnek tűnt. Hiába hatalmas DT-sláger a Misery’s Crown, itt eléggé érződött, hogy nem koncertzáró darabnak való, legalábbis nem ebben a formában. Ha legközelebb lennének bátrak megpróbálni egy My Negation-t…

fotó: Dark Tranquillity official

A Dark Tranquillity szépen, méltósággal öregszik, és ezt nem csak a basszer Anders Iwers tekintélyes Mikulás-szakállára utalva mondom. Jó látni, hogy ennyi év után még mindig képesek fejlődni és új utakat felfedezni, habár közel sem azzal az ámokfutó magatartással, mint ahogy azt sajnos/szerencsére az In Flames teszi. A tisztességes iparosmunkára nyolc pontnál több nem jár; túl magasak voltak az elvárásaim. Ám, ha bármikor legközelebb hazánkba látogatnának, holtbiztos, hogy ott fogok üvölteni Stanne arcába az első sorokban.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Feel Good Inc. – 2012.12.10. Uzipov, Fish! és Supernem koncert. Barb... A pénteki koncertnek egyetlen kérdése volt: mi történik, ha összeeresztjük az ország két legkomolyabb buli-zenekarát és legelvetemültebb rajongótáborát? Buli-zenekar alatt nem a félrészeg „szintiboy-t” értjük a sarokban egy lagzin, vagy a kapucnis DJ...
Akusztikus lemezt mutat be a visszatérő Anna & the Barbies + JÁ... 2013 vitathatatlanul az Anna & the Barbies zenekar legsikeresebb éve volt. Fesztiválokon mi is meglepetten láttuk, hogy alkalomról alkalomra egyre nagyobb közönség előtt, egyre nagyobb színpadokon bizonyítanak Annáék. Ehhez kellett egy izgalmas ú...
esküszöm, jó volt pedig fel voltam készülve az ellenkezőjére, lélekben készültem a fanyalgó kritikára, a finom lehúzásra. aztán úgy a harmadik szám után eldobtam a finomságot, az ötödik után felejtettem a fanyalgást, a hatodiknál a lehúzás már eszembe sem jutott, így ...