Csapatépítő barbárkodás – Don Gatto-koncertbeszámoló; Szigony, Veszprém

Alaposan megfontoltam, lemerészkedjem-e a Szigonyba. A hardcore punk műfaja ill. laikusként kissé riasztó viselkedésű közönsége sohasem állt közel hozzám, így relatív megítélésében csupán három fiatalkori élményemre hagyatkozhattam. Az első egy artikulálatlan, hallóideg-karistoló zajmassza, mely 15 évesen, a PaFe metalsátrában támadt szembe aljasul, kb. ilyen felkonffal: „mi vagyunk a mocskos, szar, hulladék, undorító INSANE!” A második forrásom az Agnostic Front videoklipjei voltak – itt már kezdtem sejteni azt a bizonyos HC-életérzést, ami majdnem ugyanaz, mint a hiphop-életérzés, csak más színű a résztvevők bőre. A harmadik pedig egy Don Gatto-koncertet jelentett a tavalyi Ukk&Rollon, ami előtt már majdnem elzuhantam volna a sátorban – aztán úgy pofán vágott a buli, hogy azóta is ők jutnak eszembe elsőnek, ha HC-ra gondolok.

Fotó: Ugró Tamás

Aznap este csupán egy csekélyebb mentális kapacitással is felfogható kulturális táplálékra vágytam, így kapóra jött, hogy Gattóék éppen harmadmagukkal terveznek zajongani a városban. Érkezésem pillanatában a Döngölöm zenekar tagjai már javában művelték azt az egyetlen dolgot, amely a nevük alapján elvárható volt tőlük – döngöltek. De azt nagyon. A szettüket már egy félig telt, viszonylag érdeklődő Szigony fogadta, így nem sújthatta őket a nyitózenekarok érdektelenségből fakadó szomorú sorsa. A stílusukat a groove-osabb metal és a klasszik HC közé való bezuhanással tudnám jellemezni: nagy energia, de csekély egyediség. Jómagam csak háttérzeneként, beszélgetés mellett füleltem a koncertet, és mindösszesen kétszer kaptam fel a fejemet: egyszer egy alpári hörgős Csókkirály-feldolgozásra (!), majd a koncertzáró Ösvény nótára, amelybe előzetesen nem voltam lusta belehallgatni. Korrekt lezárása volt ez a koncertnek, de úgy érzem, nem ezzel a dallal (és nem ezzel a hangzással) fogjuk őket megjegyezni az undergroundban.

Fotó: Ugró Tamás

Az estét a svájci-magyar barátság évszázados hagyományaiból született How To Fall Asleep folytatta. Nekik egy céljuk lehetett aznap: mind dühben, mind elborultságban túllicitálni turnétársaikat. Saját számaikba lerázhatatlanul ott csimpaszkodott egy falkányi KoRn-hatás, amelyeket viszont ügyesen formáltak a saját képükre. A súlyos hangszerelés közé jópár dallamosabb, melankolikus téma is beférkőzött, mely az előadásmóddal megtámogatva kifejezetten szerethető arcot adott a produkciónak. Nem készültem fel az eddigi munkásságukból, így egész kellemes meglepetést okoztak, hazaérve érdemes lenne kikeresni a demójukat bandcampről.

Fotó: Ugró Tamás

Ennyi mérges groove után a Don Gatto punkos darálása szinte popzenének számított. Az este bulibáróit pultig tömörödött közönség várta, vagyis majdhogynem teltház előtt csaphattak bele az első, kétperces hardcore himnuszba. Amit utána még sok másik hardcore himnusz követett, amíg rendesen be nem vérzett mindenki füle. Bírom a srácokban ezt a puritán hozzáállást: elvégre három percben, négy akkorddal el lehet mondani minden lényegeset, a többi csak unalmas és fölösleges sznobkodás. Különben is, láttuk már valaha a Steve Vai-t bodysurf közben úgy gitározni, ahogy Acélos Balázs teszi? A lépcsőig sem merné ledugni az orrát, annyit mondok.

Fotó: Ugró Tamás

A koncerthelyszín adottságai nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy zenekar és közönsége harmonikus kapcsolatot alakítson ki – másképp hely hiányában fellökték volna egymást. Ahogy beindult a buli, úgy szaporodtak a bodysurfök, az első sorok egyre intenzívebb köríves mozgásokkal adták a világ tudatára, mennyire jót éreznek, később a mikrofonállványt is majdnem sikerült elkaszálni. A kényszerrángó, fekete trikós tagnak innen üzenem, hogy jobbulást, és remélem, már nem vérzik annyira az orra, mint amikor kijött a pogóból. Gattoék közben elnyomták a teljes, 3 EP-s diszkográfiájukat – bár ezt inkább a koncert hosszára, mintsem a saját tapasztalásomra hivatkozva állítom, nálam néhol egybefolytak a riffek. A nagy slágereket (Balls to the Wall, For The Friendship… stb), nagy ugrálás fogadta, a mikrofon sok szájnál megfordult, az életenergia és szeretetcsakrák veszélyesen túlcsordultak, így egy óra után muszáj volt befejezni a bulit; a ráadásban a banda a hírhedt Midnight Oil-féle Beds Are Burning-feldolgozással búcsúzott.

Fotó: Ugró Tamás

Egy jó hardcore koncert olyan, mint a szaunázás: kevés a fény, izzadunk a melegben, beszédülünk a végére, összességében mégis felfrissülten, megerősödött szervezettel jövünk ki belőle. Negatívumként csupán a szinte fájdalomküszöbig tekert hangerőt tudnám említeni. Lehet, hogy halkabban játszani csalásnak számít HC-körökben, de abban is van igazság, hogy kudarcra ítélt az a zenekar, aki megsüketíti a saját közönségét.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Szeszbe fúlt forradalom – Rockmaraton 2017, 2. nap „Gyerünk, Botika, énekeld! Elhagynak százak, jönnek ezrek, a rock katonái egyre többen lesznek!” – oktatja a felelősségteljes apuka hároméves kisfiát a szomszédban. Elképzelni sem tudtam volna ennél autentikusabb ébresztőt első Rockmaratonos reggelem...
Csináljuk a Fesztivált!!! Utcazene Fesztivál...Mára elég e két szót kimondani és máris mindenki tudja, miről beszél az ember fia, avagy lánya…Ha ne talán tán lenne még olyan halandó a Földön, aki nem tudná mi is ez, - eszik vagy isszák azt a bizonyos  kását - ő most jól figye...
Alakul a Veszprémi Utcazene Fesztivál is   Veszprémben minden gyerek utcazenész akar lenni. Nem csoda, hisz 16 éve azt látják évről-évre, hogy jobbnál-jobb, izgalmasabbnál-izgalmasabb zenei produkciók szólalnak meg a belváros utcáin, terein. Az OTP Bank Veszprémi Utcazene Fesztivál id...