Profi cirkusz, szülinapi meghívóval – Kamelot, Barba Negra

Nem szép dolog így követelőzni, de úgy érzem, a Kamelot már adós volt nekünk egy rendes magyar fellépéssel. Az amerikai banda utoljára 2011-ben adott nálunk teljes műsoridős koncertet, aztán a zseniális Silverthorn európai turnéjával felénk se szagoltak; sőt, ezidáig minden jel arra mutatott, hogy a következő album körútja során is kimaradunk a szórásból. Szerencsére Thomas Youngblood zenekarfőnök lelkében másfél évvel a Haven megjelenése után is dolgozik annyi büszkeség, hogy a Haven Europe 2016 Pt. III. keretében végre a komfortzónájuktól kissé keletebbre is megmutogassák a friss korongot.

fotó: BARBA NEGRA official
fotó: BARBA NEGRA official

Mielőtt belevágnék a kritizálásba, nagy vonalakban bemutatnám a bandát a fémzenében kevésbé járatosaknak: egyrészt, mert megérdemlik a figyelmet; másrészt mert még nálunk is volt olyan firkász kolléga, aki név és logó alapján valami jóféle hörgős-belezős sátánmuzsikára asszociált. Szóval: a Kamelot metalbanda, a szó kevésbé durvább értelmében. Progresszív, súlyos, technikás zene, mégis jóízűen fogyasztható és nem üli meg a gyomrot; egy közérthetőbb hasonlattal élve: tömörített Dream Theater, szimfonikus-slágeres Nightwish-cukormázzal leborítva. Igaz, díszítés terén Youngblood jó pár évvel beelőzte a finneket; sőt, bizonyítható, hogy az Európában igencsak elburjánzott szimfo-power színtérért jelentős mértékben az ő kis floridai zenekarocskája a felelős. Ja, és hogy kényeztessük önnön patriotizmusunkat, elárulom: 2005 óta magyar származású billentyűs gazdagítja az együttes zenei spektrumát, Oliver Palotai személyében. Legalábbis ez a hivatalos infó, aztán lehet, hogy csak Téglás Zoli hülyít minket álruhában.

A vidékről felutazást sikerült olyan precízen megterveznem, hogy éppen akkor lépjem át a Barba Negra küszöbét, amikor felcsendül az intro a színpadon. Jó, ez valójában egy bocsánatkérés az Aeverium és a Withem részére, pedig eskü meghallgattam volna őket is, amúgy előbbi jó úton halad afelé, hogy az europowert Vans Warped Tour-kompatibilissé tegye.

fotó: CSLP Rocks
fotó: CSLP Rocks

Sebaj, a főzenekar miatt jöttünk, most arra kell koncentrálni. A kb. 600 főnyi közönség lelkes, boldogan tapsol a félhomályban, a hangulat pedig ragadós; ennélfogva nekem is kijut fél perc hujjogós várakozás, amíg a színpadon föl nem csendül a Veil of Elysium. Vegyesek az érzéseim, mert pont ezt a dalt nem bántam volna, ha kimarad a setlistből; ennek ellenére iszonyatosan megpörgeti a bulit. Youngblood-ék akkora szupersztár-attitűddel döngetnek ki a reflektorfényre, mintha a Sportarénába hívták volna őket; a főnök rögtön be is hajít egy pengetőt középre, hátha nem ugrálnánk még eléggé, majd másfél órán át a multitasking magasiskoláját prezentálja: avagy hogyan lehet egyszerre headbangelni, szólózni és közönséget hergelni, mindezt egyszeri halandó számára külön-külön is elérhetetlen szinten. A többieket sem kell félteni: a dobos Casey Grillo és hazánkfia Oliver sajnos kénytelen volt annyi mozgástérrel gazdálkodni, amennyit hangszerük engedett nekik, cserébe egy-egy szólóblokkban mindketten kiélhették önmagukat. A basszer Sean Tibbets ellenben külön cirkuszt rendezett szőke afrofonataival (bizarr egy látvány, elhihetitek), illetve mindent behajigált a közönségbe, ami a koncert során a kezébe került. Vizespalack, pengető, törülköző: neki mindegy volt, egy idő után már azon paráztam, mikor kell fejet lehúzni a repülő négyhúros ESP elől.

fotó: CSLP Rocks
fotó: CSLP Rocks

A fő hangulatkeltő mégis a tűzoltó szépfiú, a koromfekete goth-klisékbe panírozott Disney-herceg volt. Befutott zenekar az AC/DC óta nem jött ki olyan jól énekescseréből, mint a Kamelot, mikor 2012-ben Tommy Kareviket állították a visszavonuló Roy Khan helyére. Az hagyján, hogy erőlködés nélkül megénekli az elődje által húzott (igen magas) mércét, de csatlakozásával a Kamelot két brutálisan erős albummal tört ki a The Black Halo óta fenyegető alkotói válságból, a lendület pedig a színpadon is megmutatkozik. A srác fél percig nem képes önnön művészetébe feledkezni, neki folyamatosan kell, hogy ugráljunk, rázzuk az öklünket-villánkat, hangoskodjunk, és hogy előttünk legyen a jó példa, ő maga sem lassítja a metakommunikációt 1 rubintréka tempó alá. Közben a saját hangjával sem tud betelni, inkább körbejár, és beletrollkodik mindenki hangszerébe, vagy éppen Faust-előadást rögtönöz. Színészi teljesítményén nagyot dob XIX. századi regényhőst idéző színpadi attitűdje, mely nem mellesleg igencsak megdobogtatja a női szíveket; jobban, mint elődje, az északi várúr zord tekintete. Habár alakítása alig-alig múlja felül Vikidál vicsorgó-ökölrázó Koppányát, de a spontaneitás és őszinteség, ami a mozdulataiból árad, maga a varázslat. Másnap sajnos kissé illúzióromboló volt szembesülni azzal, hogy a műsor valójában egy többé-kevésbé előre megszerkesztett koreográfia szerint zajlott le, ahogy az néhány korábbi koncertfelvételt elemezve kiderült.

fotó: CSLP Rocks
fotó: CSLP Rocks

A hangulatra senkinek nem lehetett panasza: a nyitány után a When the Lights Are Down maximumra pörgette a bulit, a lendület pedig kitartott a befejezésig. A koncert egészét áthatotta az a szédületes lazaság, amelyből csupán a Here’s to the Fall erejéig vettek vissza a zenészek, teljesen átengedve a színpadot Tommynak meg a hangjának. A fellépés legmeghatóbb pillanata volt ez; az áriázás után a jólnevelt tűzoltó szépen meghajol, majd ökörködnek tovább Youngblooddal. A női hangot igénylő nótáknál előkerül az Aeverium szöszi tündérkéje is, aki pillanatok alatt beilleszkedik, és hozza is a megkövetelt magas frekvenciákat. Két szám között az is kiderült, hogy van egy szülinapos is a csapatban: na akkor állj, éneklünk meg iszunk egyet az egészségére. Sean Tibbets a színpadon kapta meg a tortáját, sajnos hiába bámultunk nyálcsorgatva, ezt már nem hajította be közénk (az egy másik koncert, ugyebár), ellenben a felespohár bizony ment a pengetők után. Még jó, hogy nem üvegből volt.

Az urak nagy érdeme, hogy a szememben inkább hanyagolandónak számító nótákat is képesek voltak élvezhetően előadni – ettől függetlenül a Haven-dalok felét boldogan elcseréltem volna Silverthorn-dalokra, a Rule the World-öt meg gyakorlatilag bármire, ellenben a The Haunting az összes giccsével együtt is hiányzott – de a setlistről mindenkinek megvan a maga kis szubjektív véleménye, a karaván meg halad, mint tudjuk. A finálét a majd’ 10 percesre nyújtott Forever kapta – sok-sok énekeltetéssel, breakdownnal; a ráadásban pedig érkezett az általam legjobban várt Sacrimony, a Kamelot jelenkori irányvonalát talán legjobban összefoglaló, az életművet nézve pedig egyik legkiemelkedőbb szerzeménye. Utána már csak búcsúzkodás, pacsizás, ledobálnak még pár mozdítható dolgot a színpadról, köszönjük, jertek máskor is.

fotó: KAMELOT official
fotó: KAMELOT official

Sok csodát láttam már ebben az évben – Maident, Helloweent, Avantasiát –, de a floridai gitármutatványos csapata túltett mindenkin: a pontszám nem is lehet más, csak brutális tízes. Tommytől a koncert hevében elhangzott egy kijelentés, miszerint készüljünk, mert nemsokára visszatérnek hozzánk – remélem, ezzel valamelyik magyar fesztiválszervező féltett titkát kotyogta ki.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Tarja Turunen: februári lemezbemutató a Barba Negrában The Shadow Self: személyiségünk árnyékban lévő, tudatalatti oldaláról mesél a finn Tarja Turunen új nagylemeze. A dalokat február 1-én élőben is meghallgathatjuk, ekkor érkezik ugyanis a Nightwish egykori énekesnője Budapestre, ahol a Barba Negra Mus...
Piramis 40 igen, eljött az év, amikor tinikorom kedvenc zenekara betölti a negyvenet. szép szám, a legszebb férfikor kezdete. persze szebb lenne, ha a tagok töltenék a negyvenet, nem a zenekar, mert akkor én még távol lennék attól, de nem ez a helyzet, muszáj e...
Szerkesztői változat – Editors a Barba Negra Music Clubban Az A38 Hajó programszervezői gondoltak egy merészet, és elhívták ismét Budapestre a 2000-es évek indie hullámának egy zászlóshajóját (és kapacitásbeli okokból a helyszínnek a Barba Negra Music Clubbot választották). Az a zászlóshajó már igen messze s...