Egy metalhead szemével: Balaton Sound, 1. nap

Ne kérdezzétek, hogy kerültem ide, mit csinálok, miért pont én, én Rockmaratonra akartam menni, de ha senki nem ér rá a szerkesztőségből, persze ki mást küldenének, mint a vidéki kollégát (forza Siófok), hiába magyaráztam, hogy a Sound meg én az két külön világ, úgyhogy most én vagyok itt. Aki nem mellesleg a metalt preferálja. Akinek fogalma sincs, ki ez a sok németalföldi-germán-skandináv földről szabadult macbookos csóka, kinek szólogat meg hadonászik a kopasz, fekete tag, meg a másik, aki ugyanúgy néz ki, mint az előző, csak nagyobb a fuksz a nyakában. Aki semmit nem tud az elekro-buli koncertetikettjéről: mekkora headbangsugarat engedhet meg magának az ember a tömegben, van-e léggitár helyett légszintizés, ki kezdi a circle pit-et, illetve dobálnak-e a DJ-k laptopokat dobverő helyett. Vagy legalább egy hangfalkábelt, jól jön az otthon a kazettáshoz, no.

A felkészülés ott kezdődött, hogy rákerestem az EDM fogalmára a Wikipédián… na jó, valószínűleg a 40+-os, megveszekedett ossziános amikorrockkatonáin kívül mindenki hallott már arról A stílusról, ami alapjában rengette meg a popzene eddig is eléggé szeszélyeskedő talaját. Úgyhogy hiába játszom itt a hülyét: igen, ismerem az EDM-et, a technót, a house-t (akármennyi fajta is van), a trance-t, a goát (áárrrhhhh…); igaz, ismerni meg megkülönböztetni egészen más tészta. Hallgatom is: önszántamból otthon; a kocsiban, mert nem jön más a rádión; random buliban, hiszen hullakészen csapatni mi másra lehet jobban.

A fesztivál előtt beütemeztem egy intenzív zenei gyorstalpalót, egyrészt, hogy valamilyen szempont szerint kiválasszam, mit érdemes itt megnézni; másrészt, hogy ha már ott vagyok, tudjam, milyen dalokra csapkodom egész éjszaka jobb kézzel a levegőt. A nyitónapon két produkciót találtam kellőképp ígéretesnek, ezekről most bővebben itt.

Macklemore & Ryan Lewis

Amerikai raphez 2pac és az N.W.A. óta még bottal sem nagyon nyúlok, a Macklemore srác viszont valamiért szimpatikusabb az átlagnál. Jók az alapjai, szellemesek a szövegei, nem utolsósorban pedig szól is valami értelmesről. A koncertre a Thrift Shop című örökbecsű klasszikus első taktusai alatt sikerült beesnem – ez a dal anno engem sem került ki, így meglehetősen hamar sikerült belesimulnom a lelkesen hadonászó közönségbe. Közben úgy-ahogy sikerült kivennem, mi is zajlik a színpadon (kivetítő nagy segítség ilyenkor). Láttam egy magyar focimezes (!) Macklemore-t illetve egy erősen hiányos dobszerkót csapkodó Ryan Lewis-t – ugyanez az ember pár dallal később már egy basszusgitárral szórakozott, a mozdulataiból ítélve pedig kétlem, hogy értett volna a célszerszám pontos használatához. A színpadon folyamatosan cserélődtek az emberek, így hamar feladtam, hogy mindenkit nyilvántartsak. Két karakter azért megmaradt: a néger trombitás (sztereotípiák, ugye), illetve sorstársam, a felkötött hajú gitáros, aki külsőleg egy erősen szétcsúszott Vörös Attilára emlékeztetett. Sejtem, ő is szívesebben játszott volna Panterát.

Próbáltam felkészülni a dalokból, ám a híresebb számokat (Wing$, Same Love) leszámítva fogalmam nem volt, miről szól éppen a szöveg. Amikor Macklemore a fejét fogta, meg esőcseppek mentek a kivetítőn, akkor sejthetően valami szomorú dolog történt; amikor meg virágmezőket mutatnak, akkor szeretni kell mindenkit. Illetve volt egy kés-villa-kanál-kaja vetítés is: ez csakis valami gyerekmondóka lehetett.

A többi fesztblogos figyelmeztetett előre, hogy lesz pofázás bőven, ami viszont itt ért, arra nem voltam felkészülve. Macklemore egyszerre akar lenni művész, műsorvezető, standupos, turista, politikus, emberjogi aktivista; és persze mindenről egy koncert alatt mondaná meg az univerzális igazságot. Vagy csak simán nyomja a rizsát, hogy mennyire imádja Budapestet, Magyarországot, minket, a zenésztársait, a ruhát, a kaját, a piát stb. Kedvenc mondatom tőle: „we’re so glad to see that thousands of people gathered here, to this fesztival, to support live music”. Előre félek, mennyi live musicot fogok hallani az elkövetkezendő napokban. Be kell ismerni viszont, remek show-t csinált a csapatával: volt fánkdobálás a közönségnek (ha már pengető nincs), kis színészkedés a táncosnőkkel, emellett ő és Ryan is többször lemásztak a rajongók közé. Ez számomra rendkívül szimpatikus húzás volt, a dal közben a mikrofonba belesikoltozók ellenben annál kevésbé.

A koncert során lineárisan fokozódott a hangulat: a Can’t Hold Us alatt hagyta abba először mindenki a pofázást körülöttem, az And We Danced előtt Macklemore hirtelen eltűnt, majd pár perc múlva tupírozott hajú glamsterként tért vissza; a Dance Off közben két rajongót is felengedtek a színpadra táncolni (sejtem, ez a showelem csak számomra volt új), végül a Downtown végén tűzijátékot is kaptunk (dettó).

A Sounddal való első találkozásom jól sikerült. Egy pluszjel. Bár ha választani kellene közte és a Rockmaraton között… á, inkább hagyjuk. Következőt.

Alan Walker

Az egyetlen előadó aznap (és majdhogynem az egész fesztiválon), amelyet kifejezetten vártam, ugyanis – szégyen, nem szégyen – az az aljasan beütő zongorás-lebegős dalocska, ami tavasz óta megállás nélkül ömlik minden rádióból, nálam is nagyon betalált. Persze ahhoz az egy dalhoz végig kell ám állni a teljes szettet, nehogy már itt is elmászkáljanak az emberek, mint a Thrift Shop végén.

Sok jót nem tudok elmondani a fellépésről. A színpadkép abszolút minimalista: három tök egyforma kapucnis csávó három emelvényen nyomkodta a nintendóját, háttérben a szokásos nonfiguratív animáció. Mintha valami itt-a-piros-hol-a-piros jellegű kitalálósdit játszanánk élőszereplőkkel: na, hova bújt az Alan Walker? Végül kiderült: a középső volt az, mert tőle hangzott el az egyetlen mondat a szett során: „thank you guys so much.” Azta. Visszasírom Bárány Attilát. A zenéről: jó volt. Úgy értem, jó volt háromnegyed órán át ugyanarra a négynegyedre konstans sebességgel veretni. A Jäger Arénában amúgy is baromi hangosan szól minden, így azok a finomabb részletek, amelyek valóban egyedivé és szerethetővé teszik a norvég DJ zenéjét, elvesztek a frekvenciamasszában; ellenben világossá vált, hogy az összes szám ugyanarra az egyen-beatre épül. Szegény srác hiába diszkózik, akkor sem tagadhatja, hogy blackmetalföldéről származik. A Faded így is hatalmasat ütött a végén, ám jött a csattanó: AW a felénél lekeverte a számot majd két tettestársával csöndben lesurrant a színpadról. Elfogytak a dalai, vagy megsértődött valamin, nem tudom. Az év house felfedezettje egy háromnegyed órás haknival tisztelte meg a Sound közönségét – és ha az Iron Maident pár napja nem hatotta meg a kétségbeesett visszázásom, őt még annyira se. Mínuszjel egyértelműen.

A többi

Előzetesen kialakítottam egy négy lépcsős taktikát a holtidőkre: 1. keresek egy színpadot, ahol sokan vannak, meg nagyon szól valami; 2. előrefúrom magam, ameddig lehet; 3. harminc másodperc megfigyelés után lemásolom a mellettem álló koreográfiáját; 4. várom, hogy elkapjon az ÉRZÉS. Ha nem, akkor következő színpad. Hajnali 3-kor így sikerült kikötni a Telekom Arénában random DJ koncertjén, akinek a nevét nem bírtam leolvasni a kijelzőről (másnap lecsekkoltam: Henri PFR, és nem találjátok ki: belga). A helyszín igazán szürreális élményt nyújtott: mintha egy hatalmas fehér kapszulában lettünk volna, érthetetlenül karattyoló holdkóros űrlényekkel, mindenhol füst meg fények, hogy semmit ne láss, főleg nem a kijáratot, és persze delejes, lélekbe trappoló, szürkeállomány-lúgozó house. Áááááhhhh… maga a tökély. 6 körül végül sikerült kiszabadulnom a hipnózisból, elalvás előtt pedig a sátorban azon gondolkodtam, mennyit kell majd nekem az otthoni Machine Head poszterem előtt térdelve vezekelnem ezért a hétért. Blackout, a folytatás időpontja egyelőre ismeretlen.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Az első és az utolsó – avagy a nagy metalos flashback a 2016-os Bala... Az elmúlt napokban zajlott le az a különleges fesztivál, melynek kedvéért leghűségesebb látogatói akár több ezer kilométert is hajlandóak utazni, csak hogy minden évben a régió legjelentősebb tematikus fesztiválján bulizhassanak. Az átlag vendég ide ...
Tíz kihagyhatatlan fellépő a tizedik Balaton Soundon (1. rész) Már csak másfél hónap, és kezdetét veszi az fesztivál szezon egyik legjobban várt eseménye, az idén 10. születésnapját ünneplő MasterCard Balaton Sound. Igazat megvallva élek-halok az electro/edm/trap/house koktélért, így igencsak szubjektív kis list...
És te emlékszel valamire a Soundról? Az idei évben tizedik születésnapját ünneplő Balaton Sound közös játékra hívja a fesztivál rajongóit. A szervezők az elmúlt 10 év Soundos élményeit szeretnék összegyűjteni, feleleveníteni. Ehhez várják a közönség emlékeit, elmesélt történeteit, video...