Majdnem Wacken – ilyen volt az Avantasia a Barba Negrában

Az elmúlt heteket olyan gyermeki izgalomban töltöttem, mint ahogy a Mikulást vagy a nyuszit várják az óvodások. Csak amíg a kiskölykök leginkább a csokitojások miatt voltak felpörögve, az én húsvéti nyuszim Tobias Sammet és az Avantasia voltak. A kis német dallamgyáros számomra az a zenész, aki mindig is szerettem volna lenni. A rockzene Vivaldija, akiben a legszerethetőbb, hogy hiába áll a kordon másik oldalán, ugyanolyan rajongó, mint a közönsége; részint mert saját példaképeivel énekelhet, részint mert függője a maga teremtette világnak.

Anno még Klaus Meine révén futottam bele az Avantasiába (és csak utána az Edguyba), azonnal ráharapva a slágeresebb dalokra. Aztán, ahogy kezdtem felfedezni az albumok mögött működő gépezetet, úgy tiszteltem egyre jobban Tobi mester minden munkáját és lelkesedését, mellyel ezt az óriási metal-szupergruppot egyben tartja; mi több, turnéra viszi. Zeneszerzőként pedig egyszerűen csodálom azt a finom dallam- és arányérzéket, mely minden művét áthatja, és amely ellenére a zene mégis képes spontán, vad utazásokra vinni a hallgatót, elsimítva minden fajta mesterséges szerkesztést.

Nem kevesebbet követeltem tehát a gárdától, minthogy aznap este a csillagokat is lehozzák a Barba Negrába. Továbbá kíváncsian vártam, mi kerül elő az általam előzetesen már agyonmagasztalt idei Ghostlights korongról, bár ezt a vendégek névsorából többé-kevésbé már sejteni lehetett. Mindehhez viszonyítva a koncert első fél órája – Avantasia ide vagy oda – nem igazán volt nevezhető tündérmesének. A Mystery of a Blood Red Rose még egész jól sült el – habár albumon nem igazán csíptem, élőben meglehetősen jól működött –, a Ghostlights viszont meglehetősen elszomorított. Az új anyag egyik legjobb szerzeményéről van szó, ehhez képest élőben csúnyán vérzett a dal.

A lényeg itt Kiske és Tobi elementáris duettjén lett volna, sajnos pont ebből nem hallatszott szinte semmi, annál inkább az erősen túltekert ritmusszekcióból. Ehhez jött még az elfuserált látványterv is: nem is értem, hogy egy efféle speed tételnél, melynek a produkció egyik zenitjét kellene adnia, hogyan úszhat nappali fényben a színpad. A fenti problémákat más is észrevette: Tobi próbálta ugyan pörgetni a show-t, ám az instrumentális részeknél szegénynek minden elégedetlenség leolvasható volt az arcáról. Mutogatott is eleget a keverőpult felé, mire úgy-ahogy helyreállt minden.

 

Az Invoke the Machine és a The Watchmaker’s Dream sajnos élőben is ugyanolyan felejthetőek, mint albumon, az Unchain The Light már egész kellemesnek hatott, de még mindig nem hozta az általam vágyott katarzist. Hanem a Scarecrow! Mintha egy új koncert kezdődött volna! Tobi ezt már nem bízta a véletlenre: elmondta, hogy itt most konkrétan le kéne robbannia a tetőnek. Ez az intro hatására kitörő vastapssal meg is történt, sokan közülünk ekkor kezdték végre meglelni magukban azt a bizonyos „úristenittvagyokelsemhiszembaz+” érzést. És jött Jorn Lande. Aki nemhogy az Avantasia-gárda messze legképzettebb énekese, de egy elképesztő színpadi karakter is egyben. Tobi pedig pont mellette cáfolt rá igazán a hangját gyakran ért vádra, miszerint képtelen elénekelni a saját témáit, ezért hív vendégeket. Ám most hallhatta mindenki, megállja a helyét még egy olyan zseniális torokkal szemben is, mint Jorné.

Innentől gyakorlatilag hibátlanul, egységesen magas színvonalon pörgött végig a show, egymást érték a jobbnál jobb pillanatok. Látszott, hogy Tobi odáig van az új dalokért, ám a finálét mégsem merte rájuk bízni – habár a Let The Storm Descend Upon You előtt megjegyezte, hogy egy későbbi turnén már a ráadásba szánná a dalt. A Jorn-Ronnie-Tobi trió 12 perces gigaeposza a három órás (!) előadás egyik tetőpontja volt, akárcsak a csápolós, hidegrázós, közönségkedvenc Farewell. Ám a Twisted Mind még ezt is képes volt felülmúlni. A középtempós, bólogatós nóta önmagában is boritékolt. koncertsiker, ám Ronnie Atkins és Eric Martin duettje valami földöntúli erővel dörrentette ránk a refrént. De ugyanígy hatalmasat ütött a szélsebesen zakatoló Stargazers, a musicales The Great Mystery, melyet Bob Catley távollétében Eric vállalt magára; és a koncert leggyilkosabb szólójával arató Shelter From the Rain is. Egyedül a Lucifer hagyott bennem némi hiányérzetet: habár Jorn igazán odatette magát, élőben valamiért nem volt érezhető az az intim, lélekemelő hangvétel, ami miatt annyira lelkesedtem a stúdiós verzióért.

Nagyon tetszett, ahogy a fellépők nem csak elénekelték a részüket, hanem mozgásukkal, öltözékükkel próbáltak eljátszani is egy-egy karaktert. Tobias a lelkes novícius szerepét játszotta, Jorn a méltóságteljes szakrális lényt, Ronnie az ugribugri rocksztárt, a díva-kiállású Amanda Somerville a múzsát, a sálas-nagykabátos Eric pedig a szemlélődő mesemondót jelenítette meg. Egyedül Kiske lógott ki a sorból: ezt a motorosdzsekis, kopasz fazon nem éppen arra a bölcs mesterre emlékeztet, amely szerepét Tobi neki osztja az albumokon.

A slágerparádé persze stílusosan maradt a koncert végére: előbb az ős-klasszikus Avantasia szólt nagyot, majd jött a már korábban hozsannázott Twisted Mind, a végén pedig megkaptuk a várva várt Dying For An Angel-t is. Itt meg kell jegyeznem, hogy Klaus Meinét képtelen bárki is pótolni ebben a dalban, kár, hogy jó eséllyel soha nem fog színpadra állni Avantasia név alatt. A Tobi által egyedül bevállalt The Story Ain’t Over csodálatos befejezése lehetett volna a koncertnek, de a hosszú visszatapsolás végül meghozta az eredményt. A ráadásra maradt a kihagyhatatlan Avantasia-popdal, a Lost in Space, a záródarab pedig nem is lehetett kérdés: a Sign of the Cross/The Seven Angels teátrális, együtténeklős kettőse. Tökéletes, katarikus befejezése egy hibátlan fellépésnek, összefoglalva mindent, amiért az Avantasiát isteníteni lehet – slusszpoén, hogy ezúttal tényleg hét énekes torkából.

Az este egyetlen negatívuma, hogy erősen érződött, mennyire össze kellett nyomni ezt a produkciót, hogy beférjen az ismételten telthátas Barba Negrába. Szomorú, de az Arénát nálunk még nem töltenék meg, olyan közepes méretű koncerthelyszínünk meg nincs, ahol az efféle monumentális projektek igazán nagyot szólhatnának. Így maradt a minimalizált díszlet, a visszafogott fénytechnika, és a relatíve kicsi színpad, ami ha nem is rontotta el a show-t, de sejtette, mennyivel több rejtőzött még benne. Ez a műsor nagyszínpadon, stadionokban, esetleg színházakban él igazán. Ha egy kívánságom lehetne Tobias Sammethez, arra kérném, írjon egy tisztességes librettót bármelyik rockmeséjéhez, szedjen össze egy társulatot, és állítsa végre színpadra valódi metal-operaként, mert koncertnek már túl teátrális, színdarabnak viszont még kidolgozatlan és darabos. Az évtized metal eseménye lenne egy Scarecrow-előadás a Vígben, ebben biztos vagyok. Kérdés, bírnánk-e ülve a darab végéig…

Avantasia, 2016-04-04, Budapest. (8)

Uploaded by Attila Urbán on 2016-04-05.

Tobi olyan, mint Pán Péter: sosem nő fel. Mindig játszani akar, és amíg lesznek játszópajtásai, nem is fogja abbahagyni a mókázást. És amíg énekel nekünk, addig mi sem fogunk felnőni. Ha az a felemás kezdés nem lett volna, gondolkodás nélkül tízest adnék a koncertnek (mi másnak, ha nem ennek), így viszont fel kell áldoznom a szívem az objektivitás oltárán. Ám remélem, ez a nehezen megszült fellépés nem az utolsó találkozónk lesz a német zsenivel, aki már célozgatott is rá, milyen szívesen visszatérne még hazánkba, mind az Avantasiával, mind az Edguyyal. Úgy legyen!

 

/Fotók: PZsP Photography/

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Profi cirkusz, szülinapi meghívóval – Kamelot, Barba Negra Nem szép dolog így követelőzni, de úgy érzem, a Kamelot már adós volt nekünk egy rendes magyar fellépéssel. Az amerikai banda utoljára 2011-ben adott nálunk teljes műsoridős koncertet, aztán a zseniális Silverthorn európai turnéjával felénk se szagol...
Rockmaraton 2017: újabb nemzetközi négyes érkezik! Heti rendszerességgel érkeznek a Rockmaratonra az újabb és újabb nevek: kedden ismét négy külföldi banda csapódott a már eddig is igen impozáns kínálathoz. A július 11-16 között megrendezésre kerülő fesztivál nemrégiben - látogatói igényt kiszolgálva...
A halott világ oké, de mi az a 169? – Warrel Dane, Dürer Kert Nem is tudom eldönteni, min lepődtem meg jobban, mikor pár hónappal ezelőtt megtudtam, hogy Warrel Dane szólókoncertet ad Magyarországon: azon, hogy van neki egyáltalán saját albuma meg bandája; vagy, hogy minden előzmény nélkül előkapja az anno áttö...