Best of 2015 – Az év 25 legjobb lemeze (2. rész)

Folytatjuk listánkat 2015 legjobb lemezeivel. Az első rész után célegyenesbe fordulunk és jöjjön az a 10 album, amit legjobban szerettünk, legtöbbet hallgattunk, legtöbbre tartottunk idén. Hűek maradtunk önmagunkhoz, már ami a zenei ízlés kérdését illeti, de igyekeztünk minél szélesebb körből meríteni. Egy-két meglepetéssel biztosan szolgálunk, és reméljük, hogy sokan tesztek majd próbált valamelyik olyan albummal, amihez még nem volt szerencsétek, de mi agyondicsérjük az alábbiakban. Ha sikerült újat, jót mutatnunk, akkor nyugodtan küldjetek a szokásos címre és névre készpénzt, ha pedig valamivel csak az időtöket raboljuk, akkor lehet anyázni kommentben. Addig is köszi 2015, ezért a 10 lemezért már megérte végigszenvedni azt a 365 napot, amivel megkínáltál minket!

CV22

10. Wavves – V

Én azt szeretem a Wavvesben, hogy úgy tolják ezt a gördeszkás-szörfös-szívós punkrock dolgot, hogy egy pillanatra sem válik irritálóvá. Vagyis nincs indokolatlan üvöltés, böfögés, meg szétgerjesztett gitár, hanem pont annyira dallamos, hogy nem lépteted tovább, de pont annyira vérszomjas, hogy az előtted álló nyugdíjasra vicsorogsz a mozgólépcsőn. Idei albumuk egy kicsit kevésbé izgi, mint a 2 évvel ezelőtt Afraid of Heights, de cserébe annyira koherens, hogy nehezen lehet csak megállapítani, hol ér véget egy dal és hol kezdődik a következő. Gyakorlatilag egy 30 perces számról van szó, ami úgy hullámzik végig az ember hátán, mint egy koncerten hozzád vágott pohár sör.

Legjobb cucc: Pony

9. Blur – The Magic Whip

A Blur sem most hozott ki új albumot. 12 év telt el a változó színvonalú Think Thank óta. Damon Albarn több zenei projektben vett részt ezidő alatt, mint ahányszor az NME megírta, hogy jön az új Blur album. Nem volt könnyű szülés a visszatérő lemez, de erre is megérte várni. A The Magic Whip középkorú férfiak elmélkedését közvetítő az életről, a mai világról és a zenéhez való attitűdjükről. A 12 dal 12 külön kis történet (jó, az Ong Ong sima bohóckodás), amikben a jó Albarn előhúzza az ülök és mesélek figurát, Graham Coxon gitárjátéka lassan reszelgeti az ember lelkét, és igazából úgy érezzük magunkat, mintha hosszú idő után ismét leültünk volna egy üveg borral dumálni a régi haverokkal.

Legjobb cucc: My Terracotta Heart

8. Elefánt – Gomoly

Nem sok kétség férhet ahhoz, hogy idén az Elefánt hozta össze kishazánkban a legjobb lemezt és egyben lépett előre a legnagyobbat saját pályafutását tekintve. A Gomoly az emberi elme sötétebb zegzugaiba kalauzolja a hallgatót és tisztára olyan, mint egy hosszú évek alatt összeérlelt debütlemez. Pedig ez már Szendrői Csabáék második LP-je, de úgy tűnik mostanra álltak úgy hadrendbe a kreatív energiák, és hangolódtak össze zeneileg is srácok, hogy valami egyedi, egységes és hibátlanul szép dolog legyen az eredménye. A lemezbemutatón is letettük a hajunk, és azóta is elő-előkapjuk ködös reggelegeken a Gomolyt, hogy tökéletes aláfestést szolgáltasson, ahogy beleveszünk a Budapestre telepedő tejfehér szmogba.

Legjobb cucc: Tizenhat

7. Mumford and Sons – Wilder Mind

Az év egyik izgalmas meglepetését Marcus Mumford-ék prezentálták. Eddigi pályájukat tekintve csináltak egy tabula rasa-t; a Paff, a bűvös sárkány az ízes, vidéki bendzsó hangzás lecseréléséért a 2015-ös év egyik legsikeresebb producere volt a felelős. James Ford korábban billentyűzött az Arctic Monkeys lemezein, az idei Florence and The Machine, Foals albumon ő is bábáskodott. A Mumford elhagyta az üsd össze a tenyered, jaj de szép az élet típusú szöveg- és dallamvilágot. A lassabb számok kaptak egy ’80-as évek zenei tónust Dire Straits, Fleetwood Mac, Don Henley gitárfolyamokkal, a pörgősebb, rockosabb számok pedig bőrgatyát és tesztoszteront, dob püffölést, lépcsőzetes volumét, témaváltást és saját hangzást. A Snake Eyes című számuk egyértelműen az év egyik legtökösebb száma lett, libabőr az elejétől a végéig.

Legjobb cucc: Snake Eyes

6. Tame Impala – Currents

Kevin Parker idei dobása a végső lépés a világsztárság felé. Hiába tartozik még mindig az elvontabbak közé a Tame Impala zenéje, az idei lemezen adott annyi funkyt meg popot az összetevők közé, hogy már széles körben is megkerülhetetlen lett a zenekar. Egyszerűen elképesztő, hogyan tud valami ennyire egyedi és mégis patikamérlegen kimért lenni, de a Currentsen minden klappol. Néhány bomba slágert még 10 év múlva is énekelni fogunk, míg a szöszmötölős darabokkal ellesznek azok, akik már most arra vicsorognak, hogy ők már akkor Tame Impalát hallgattak, amikor nekünk még Kanye West volt a Yeezus.

Legjobb cucc: The Less I Know The Better

5. Protomartyr – The Agent Intellect

A post punk kifejezéstől a világ egyik fele hányingert kap, a másik fele azt sem tudja, hogy mi az. Akár hogy is csűrjük-csavarjuk, a Protomartyr viszont ebben a témában utazik. A zene olyan punkosan nyers, hogy a legnagyobb rare steak rajongók is az ujjaikat nyalogatják hallgatás közben, a gitár is sír rendesen, míg Joe Casey frontember alkoholista matektanár fizimiskája nem is eshetne távolabb a Johnny Rotten-féle kakipisi vonaltól. Casey morgó hangja mellett a Protomartyr zenéjét az átlagból Greg Ahee játéka emeli ki, aki jelenleg az egyik legegyedibb játékos a mezőnyben. Idei lemezük kevésbé nyers, mint tavalyi debütalbumuk, ennek megfelelően akár slágeresebbnek is hívhatnánk, ha velük kapcsolatban ez nem lenne szitkoszó. Sőt, néhány dalban még a passzív-aggresszív vonalat is sikerült elhagyni, de azért az agyas vagy épp teljesen érthetetlen szövegekből nem engedtek. Ja, és áprilisban irány Bécs, mert jönnek koncertezni.

Legjobb cucc: I Forgive You

4. Father John Misty – I Love You Honeybear

Josh Tillmann aka. Father John Misty annyira nem so 2015, hogy arra szavak nincsenek. A kissé megváltó komplexusos dumagép előbb néz ki egy Woodstock felé stoppoló hippinek, mint korunk rocksztárjának. Pedig jelenleg nincs  eredetibb előadó a zenei élvonalban, mint a jó Father. Idei lemezének szövegei külön kötetben megjelenés után kiállítanak, miközben dalai kifogástalanul tekerednek rá nem csak a sokrétű mondatokra, de az ember legbelső érzékeire is. Hangja annyira erős, hogy azzal hegyeket lehetne megmozgatni, de mi pont akkor vettük elő idén ezt a lemezt, amikor kis belső nyugalomra vágytunk. Nehéz lesz ezt a szintet még egyszer produkálnia, de ha nem sikerül neki, akkor sem történik tragédia. Egy korszakos klasszikust már összerakott a legvalószínűtlenebb elemekből, innentől bármit is csinál, az jutalomjáték.

Legjobb cucc: Holy Shit

3. Everything Everything – Get To Heaven

A manchesteri artpop bandában már évek óta benne volt a potenciál, de egyszerűen képtelenek voltak felhagyni azzal a rossz szokásukkal, hogy túlírták a lemezeiket, túl sok ötletet préseltek bele a dalokba. A kézenfekvő megoldás az lett volna erre a problémára, ha lemennek minimálba, és egy erős kezű producerrel kikukáztatják a „felesleget” új anyagukból. Ehelyütt összeszedtek megint egy tonna ötletet, csak éppen mindegyik olyan zseniálisra sikerült, hogy képtelenség volt kihagyni őket. Ismét. Hát, lehet így is… A Get To Heaven az év legsokoldalúbb, legösszetettebb lemeze, amit lehetetlenség első hallásra befogadni. A 17(!) dal legalább négyszer ennyi tételre való őrült alapanyagból állt össze, egyetlen közös pontjuk, hogy Jonathan Higgs énekes paranoid világképe körül csoportosulnak témájukat tekintve. Ezt a lemezt hallgattuk a legtöbbet idén, és még mindig nem érezzük úgy, hogy jól laktunk volna vele.

Legjobb cucc: Spring/Sun/Winter/Dread

2. Foals – What Went Down

A Foals nem tett  egyebet, mint összerakott egy tökéletesen foalsos, hibátlan rocklezemet. Na jó, meg letépték a fejünket Szigetes koncertjükön. Ilyen ellentmondásmentes, eredeti zúzást nagyon kevés zenekar mer bevállalni manapság a mainstream mezőnyből. Yannisék meglépték, és ezzel gyakorlatilag megvettek mindenkit kilóra. Ilyen az, amikor egy zenekar a világtól távol elvonul, magasról tesz a külső elvárásokra, elfogyaszt nagyon sok karton franica vörösbort és produkál valami olyan zenét, ami a tagok fejében szól. Az elsőként nyilvánosságra hozott címadó dal metálba és punkos üvöltésbe hajló elborulást ígért, de azért nem dobták a gyeplőt a lovak közé a srácok. Maradt helyette az (sajnálom, nem találtam ennél jobb kifejezést rá, így el kell lőnöm újra) ellentmondásmentes rockzene, ami egyszerre hordozza magán az eddigi lemezek minden stílusjegyét, és adja kvintesszenciáját a rájuk jellemző kicsit matekos, kiszámolt prüntyögésnek, és valami teljesen új iránynak. Amely útnak a végén várják őket a stadionok, a Pyramid Stage és a halhatatlanság. Nem véletlen, hogy január 26-án mi is a bécsi Gasometer felé vesszük az irányt, ahol az év harmadik legjobb lemezét szállító Everything Everythinggel együtt lép fel Yannis és bandája.

Legjobb cucc: What Went Down

1. Balthazar – Thin Walls

A belga kvintett Thin Walls című albuma kamara – indie-pop, hangzását és hangulatát az a Ben Hiller angol producer egyengette tovább, aki korábban a Depeche Mode, The Editors vagy Blur lemezekért volt felelős. A Nigthclub című számuk le sem tagadhatja, hogy egy Personal Jesus mementónak készült, némi Arctic Monkeys-féle flegmasággal vegyítve. Az LP első fele rettentő erős, egyedi valódi saját hangzással: a cuki Patricia Vanneste fület simogató hegedű betéteivel, egyszerű, de nagyszerű gitárdallamokkal, olyan mintha jelenleg ők lennének az indie Café del Mar-ja. A lemez második része pedig egy akusztikus vagy legalábbis lassított Oasis vagy The Verve zenei világot juttat eszünkbe. Dalaik mondanivalója az elmagányosodás, boldogság-boldogtalanság mezsgyéjén mozognak. A végeredmény pedig egy elegáns, andalító, melankolikus, hol súlyos, hol éteri lemez, Maarten Devoldere érdes és Jinte Deprez magasabb tiszta hangjával. Számaik előadásmódja már eddig is összetéveszthetetlenné tette más bandákkal, ez az anyaguk érett meg arra, hogy az élre repítsük őket. Zenei producerek, Benelux-fesztiválállamok és pár zenei firkász után reméljük egyre többen fedezik fel maguknak a Balthazart.

Legjobb cucc: Bunker

 

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Megvannak az idei Cseh Tamás Program nyertesei Jó, de mi az a Cseh Tamás Program (CSTP)? A 2014-ben indult állami kezdeményezés célja (Emberi Erőforrások Minisztériuma a Nemzeti Kulturális Alappal közösen) a magyar könnyűzenei támogatása, elsősorban feltörekvő zenekarok hazai és külföldi fellépés...
2014 a fülünkben, avagy az év slágerei (legalábbis nekünk) Folytatjuk az év végi listázást, 2014 legjobb albumait összegyűjtő a két részes cikkünk után most nézzük az egyel kisebb egységeket, a dalokat! Az év übermegaslágereit hanyagoltuk, amelyektől már vért hánytál, ha meghallottad a bevásárlóközpontokban,...
Quimby gazdaságos – Nagy-Szín-Padon a Zaporozsec Május elsején egy illusztris kis sajtós csapattal néztük meg  a Run Over Dogs koncertjét és megbeszéltük, szerdán visszatérünk a Zaporozsec fellépésére, hogy kicsit közelebbről is megismerjük őket. A Nagy-Szín-Pad program nevezői közül az egyik l...