A 15 éves #sokkolási – Depresszió-szülinap a Barba Negrában

Még fesztiválidőszakban is ritka – éppen ezért rendkívül megbecsült – alkalom, amikor egy-egy nagyon imádott zenekaromat rövid időn belül kétszer is el tudom kapni. A zeneszerető ember ugyanis ilyenkor nem telik el egy szimpla koncertélménnyel, éppen hogy még inkább megjön a kedve a repetához. Így esett, hogy az országot az elmúlt hónapokban alaposan körbeszülinapozó Depresszióval a pár héttel ezelőtti veszprémi hepaj után a budapesti Barba Negrában is sikerült összetalálkozni. Mellesleg, amennyi írás jelent meg náluk mostanában a bandával kapcsolatban, szinte kötelességszámba ment, hogy a turnézáró, hivatalos szülinapi buliról is jelentsünk valamit.

Az előzenekarokkal továbbra sincs szerencsém: mind a Burnout, mind az AWS lenyomta már a saját szettjét, mire a kelenföldi vasútállomástól elvergődtem a klubig. Ám ez csupán halvány negatívuma lehetett az estének, a gondolataimat eddigre ugyanis már a főattrakció, illetve az azzal kapcsolatos előzetes ígéretek kötötték le. Mindenekelőtt is az extra hosszú, 25 dalos setlistet vártam különös kíváncsisággal, az Expresszós koncerten ugyanis egy tisztán best of-programmal álltak ki Halász Feriék, ami önmagában nagyon hatásos volt, én viszont örültem volna néhány ritkább csemegének is. A másik nagy ígéret az „extra fény- és hangtechnika” volt, amin előzetesen sokat gondolkodtam, mit jelenthet. Nem vagyok egy vájtfülű hangmérnök, így utólag sem igazán értem, mi is számított extrának a hangzásban. Ha csak az nem, hogy brutál jól szólt minden aznap este, de hát nemhiába vagyunk a Barba Negrában, ugyebár. Látvány terén már jóval izgalmasabb megoldások születtek: ez ugyanis öt hatalmas LED-kivetítőt jelentett, amiről folyamatosan záporoztak ránk az instant epilepsziarohamok néhol teljesen szürreálissá varázsolva egy-egy dalt. Innen is iszonyatos pacsi a technikusoknak, ezzel nagyon betaláltatok.

A nyitás máris bődületesen erősre sikeredett: a friss album sejtetős, atmoszférikus intrója után kékesfehér cikázó villámok erdejében robbant be a Ma éjjel, rögtön csúcssebességre pörgetve a bulit. Ezt a kezdeti lendületet őrizte a Még1x, Én azt üvöltöm, Kezdjük el! hármas is, utóbbi alatt a hátam borsózott, ahogy körülöttem egy barbanegrányi ember zúgta a refrént (teltház volt aznap este, mondtam már?). A tempót végül Soda lassította be egy komor sampleres blokkal, amiből lassan kizakatolt a vörös fénybe burkolózó A mi forradalmunk. Majd jött az este igazi meglepetése: egy elsőlemezes ős-Depresszió dal, a 10 éve mellőzött Tagadás. Még sosem ástam vissza a csapat első lemezéig – ezt a dalt sem ismertem korábbról –, ezért döbbentett meg különösen az üdvrivalgás, ami a nótát fogadta. Úgy tűnik, a közönség semmit nem felejtett a 10 év alatt, boldogan pogózták végig ezt a dalt is, miközben én valamivel védettebb helyre húzódva füleltem. Volt értelme, a Tagadás tökéletes kontrasztot állított a mai Depressziónak, tisztán kirajzolva, mennyit fejlődött a banda az elmúlt 15 évben. A folytatásban az Egy életen át és a Tűzön és vízen át akkordjaira lazulhattunk tovább. Albumverzióban egyik szám sem fogott meg igazán, élőben viszont pont ezen dalok alatt állt össze minden, amiért az élőzenét szeretni lehet; itt mutatkozott meg, mennyire erős a kapcsolat köti össze zenekart és közönségét.

Ennyi jól bejáratott koncertnóta után kakukktojásnak hatott az Ezen az állomáson. Nyilván valamelyik bandatagnak nagy kedvence lehet, más magyarázatot nem látok arra, hogyan is kerülhetett be a jubileumi programba egy olyan dal, ami még a kifejezetten progresszív hangvételű Vízválasztón is kilógott a sorból. Egyáltalán nem illett abba a bulizós-zúzós arculatba, ami egy Depresszió koncertet jellemez. A közönség sem tudta nagyon fölvenni a ritmust: néhány bizonytalanul ugráló, vagy csápoló tagot leszámítva jobbára csak álldogált a tömeg, azon gondolkodva, vajon milyen mozgáskultúrával is illett volna fogadni ezt a dalt. Én ellenben pont az efféle ritka csemegékre vágytam, így fülig érő szájjal bólogattam tovább; egyébként is, egy monstre fellépésen helye van az ilyesfajta gondolkodós ötperceknek is. A gondolatban eltévelyedőket az Álom az álomban ismerős riffje rángatta vissza komfortzónájukba, mintegy felvezetőjeként az igazi pusztításnak, érkezett ugyanis a valaha megírt két leggyilkosabb Depi-darálás: a Sokkold a rendszert és a Néha. Valószínű, hogy ez a két dal, illetve a küzdőtéren elszabadult pokol a bűnös jónéhány másnapi zúzódásomért, de mint tudjuk, az efféle rockkoncert akkor jó, ha kicsit fáj… Magártól értetődően itt volt a legdurvább a pogó, emellett a szokásos Depi-játékok is terítékre kerültek: wall of death a Sokkold… alatt, majd a Néha végén „arrakérünkmindenkithogyguggoljonle” és a szállóigévé vált „mindenkiugrik!”.

A majd’ 10 percnyi tömény darálás után egy kis pihivel is megjutalmaztak minket a srácok, relaxzenének pedig a csapat legújabb, és egyben talán legszebb szerelmes balladáját, a Kettőből egy-et kaptuk. Szép színek, galambok a kivetítőn, lehetett ringatózni; ráadásul időközben Hartmann Ádám gitárját is feljebb tekerte valaki, így innentől végre a szólókat is lehetett rendesen hallani. A folytatásban aztán visszatért a bulizós vonal, habár Az én játékszabályom/Úgy szeretnék… kettőst még viszonylag passzívan fogadta a közönség. Az Itt az én időm alatt aztán varázsütésre kezdett el ismét mocorogni a rajongótábor, majd jött a friss lemez két üdvöskéje, A legjobb ellenfél és a Védem az igazam. Utóbbit nyugodtan kikiálthatjuk a stroboszkópok kedvenc dalának is, olyan lelkesedéssel kontrázott a dobra mind a négy lámpa. itt lehetett legjobban érezni, mennyit képes dobni egy koncerten a jó fénytechnika: a vörös-feketén villódzó kivetítők félelmetesen agresszívvá varázsolták az amúgy sem éppen csecsemőaltató muzsikát. A végére még érkezett egy kis múltidézés a Hagyjatok bízni! képében, majd a zenekar levonult a színpadról. Persze nem volt ember a klubban, aki ezt a kurta befejezést valósnak hitte volna, a visszázás mégis kötelező volt. Sőt, ünnep lévén, ezt is kapott egy kis csavart: Halász Feriéket a „Boldog-boldog-boldog születésnapot” kórusával csalogattuk vissza a színpadra.

A ráadást az Éjszaka egyedül nyitotta. Ha nem az egyik kedvenc Depi-számomról lenne szó, akkor is ezt tartanám a koncert csúcspontjának; ahogy az összetalálkozó zene és fények varázslatos deleje megtöltötte a csarnokot, valami leírhatatlanul tiszta, őszinte érzés kerített hatalmába. És hogy nem csak én éreztem így, arról a dalt követő örömittas ováció is biztosított. A lírai hangulat megmaradt az ezt követő Jön a reggel-ben is. Sajnos az este egyetlen hangosítási hibája is pont ezt a dalt találta meg: az eltúlzott hangerő kissé betorzította a zongorát, ami az outro alatt már kifejezetten bántotta a fülem, szerencsére a remek gitárszóló bőven ellenpontozta ezt a zavaró tényezőt.

Aki okos volt, kihasználta ezt a két dalt egy kis pihenésre, innentől ugyanis masszív slágerparádé következett. A Te vagy a szerem és a Csak a zene az új Depresszió legütősebb koncertnótái, a chilles szekció alatt új erőre kapott moshdiktátorok meg is indították a végső háborút a nézőtéren. Végül jött az a két dal, ami nélkül tényleg nincs Depresszió-koncert: először a Lásd! laza bevezető együtténekléssel, majd elegáns zúzással, közben pedig olyan fényorgonázás ment a színpadon, hogy percekig csak pislogtunk utána. Végszóként pedig nem is várhattunk mást, mint a klasszikust, a bulihimnuszt, az örök koncertzárót: igen, ez a Nem akarok elszakadni, melynél az állványokra aggatott összes lámpa egyszerre kezdett világítani, szivárványszínben úsztatva a Barba Negrát. Nem a kifejezett kedvencem ez a nóta, de belátom, találóbb befejezést nem kaphatott volna a 15 éves életmű.

Jó ideig ez volt az utolsó Depresszió koncert, banda ugyanis pár hónapos pihenőre vonul. Nekünk, rajongóknak, maradnak az emlékeink, illetve a jubileumről készülgető koncert-DVD, amin tavasszal már izgatottan keresgélhetjük, melyik bólogató fejecske is a miénk a tömegben.  Addig is, a májusi viszontlátásra! CSÁÓÓÓÓ!

Fotó: Zettisch Tamás

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Osztrák botrány érkezik a hajóra! Ausztria első számú botrány-exportcikke, Hermann Nitsch lelkes követői, a sokkoló színpadi produkciójáról elhíresült összművészeti multimédia-zenekar, a Fuckhead ismét az A38 Hajón! Önkínzó, brutális színpadi performansz „not for sissies!”, azaz „nem...
Márciusban érkezik Budapestre az Anthrax turnéja 2016-ban ünnepli 35. születésnapját az Anthrax. A legendás New York-i thrash metal zenekar idén egy új lemezt is kiadott: a For All Kings már a tizenegyedik volt a sorban. A 2017-es év azonban nem csak erről, hanem az Among The Living című korongról ...
Deep Purple a Sportarénában! A legendás rock banda legújabb turnéja hazánkat is érinti, 2014. február 17-én adnak koncertet a Budapest Arénában! A Deep Purple rajongói bázisa folyamatosan növekszik, hiszen újabb hallgatókat szereznek az egész világon köszönhetően egyrészt annak,...