November utolsó hetében úgy voltam, hogy a dühös csipába írjam a decemberi ajánlót, ha csupa önjelölt Ellie Goulding-onkkal van tele az összes friss kiadvány? Ha ez így megy – tényleg marad Miss hadonászó Goulding vagy Diddy (korábban Puff Daddy) új lemezének mélyenszántó gondolatait elemezni. Aztán jó páran megmentették a hónapot. Sőt egész frankó kis névsor állt össze a végére. Most a karácsony közeledtével, szeretett ünnepe, meg várakozás, ilyenek… kihagyom a hónap fikája rovatot, legyen öröm az, hogy nem kell Goulding-ról bővebben olvasni.
A Sundara Karma-val korábban már foglalkoztunk, a Flame vagy Vivienne című daluk megjelenésénél. Most jött ki második EP-jük, amely nemes egyszerűséggel EP II nevet viseli. A kis kettes is még erősen ugyanazt az ifjúkori témát járja körbe ungi-bungi, töff-töff, prüntykölés és a szeres engem témakört. A Diamond Cutter is inkább ezek közé tartozik. Továbbra is azért hájpoljuk a srácokat, mert az intsára feltöltött képek és röpke videók alapján számaikat nem olyan visszafogott, úri brit stílusban adják elő, mint az albumon, hanem kellően nyers, az angol klubéletre inkább jellemző vadsággal. Szóval azért ők mert minden számukban van egy jó gitárszóló vagy riff, a lányos képű Cobain imitátor Oscar Pollock-nak még mindig nagyon jó hangja van, és mert félévente eltolnak egy nagyon jó rádióbarát dalt.
Ajánlóban jó egy éve foglalkoztunk a Tankcsapdával és az akkori médiát nem túl jó fényben feltüntető dalukért nem rajongtunk, mert nyögvenyelős volt, a Zene Betemet már sokkal inkább elnyerte a tetszésünket. A korhatáros orosz rulettes Farkas Zolival (Ektomorf), kiegészülő Koponyák és Csontvázakkal más a helyzet. A zene és szöveg a megszokotthoz képest sokkal keményebb, így valószínűleg nem lesz a rádiók (pontosabban az Mr 2 Petőfié) kedvence. Lukács visszatért egy koherens, gördülékeny igazi hard rock-os szövegvilágba, kiválóan megírt sorokkal (Ebbe a paradicsomba egy új Ádám kell!), amely az ifjú rockereknek is értelmet adhat a magyar nyelvre való villázáshoz. Nem is lehet nagyon belekötni, én sem fogok.
David Bowie-ról a legutóbbi, októberi hír úgy szólt, hogy színpadi fellépéseit befejezte, de majd szerez zenét oszt ennyi. Ha úgy kalandozni kellene a Spotify vagy a Youtube zenei kínálatában új zenékre vadászva, lehet nem az art rock lenne az első műfaj amire rákeresnek. Erre megjelent a tíz perces Blackstar és jól megkavarta az állóvizet. Nem azért mert akkora sláger lenne majd, hogy a rádiók nem tudnák még hígtóval sem lemosni az első helyről, hanem ez az egész art pop – jazz – szaxis experimentális progresszió már jó ideje nem volt jelen a mainstream-ben. Ehhez egy Bowie és egy Tony Visconti névre hallgató producer kellett, akik nem először dolgoznak együtt és csinálnak valami olyat, amit előtte nagyon senki vagy nem úgy, ahogy ők. Nem más történt, mint Bowie arra a korszakra reagált aminek egykoron ő vitte a zászlaját. A klip olyan mintha valami görög horror tragimusical elevenedne meg prológustól az epilógusig, tele szimbolikával, üzenetekkel. Kell is egy pár megtekintés mire az ember a túlteszi magát a varázslatos és mesterien fényképezett színházi világon és a zenét is kibontogatja, megemészti.
David Grohl-é volt az idei év. Nem úgy hívta fel magára a figyelmet, mint Bono, amin aztán két napig röhögünk, hanem ő lett az ügyeletes jó fej, aki teljesíti a rajongók kérését. A 2015-ös turné végéhez közeledvén vissza akart adni valamit abból, amit megéltek, de a Bataclanban történt párizsi merénylet átírta az apropót. A sötét világba egy kis fényt akart vinni – írta a zene védőszentjére keresztelt Saint Cecilia EP-vel, amivel aztán jó meglepett mindenkit. A Foo Fighters kapja az ívet az brit lapoktól, hogy ez az alternatív és slágergyár közé ékelődő power-rock tényleg felülteti-e az együttest a trónra. A címadó dal valóban nem az, amitől a hallgató valami elképesztően újat kap, kicsit dörmögösebb a hangzása egy átlag FOO számhoz képest, de szépen bele fog simulni többi közé. A nótára nem lehet önkívületben megőrülni, de kellemesen énekelhető, a barátságos dallamok és a szóló is a helyén van. De ha a szívünkre tesszük a kezünket, őket nem is azért szeretjük, mert megújítják a rockot, hanem mert életben tartják.
| Hónap kedvencei |
A Savages egy női brit post-punk revival zenekar, akiket 2012-ben jelöltek a BBC Sound of 2013-ra, amikor első albumuk is megjelent meg. Új lemezük az Adore Life pedig ’16 januárjában jelenik meg. Első kimásolt The Answer c. számukat is bírtuk, de mivel a T.I.W.Y.G. című single elnyerte a további tetszésünket, így gondoltuk elmondjuk miért szerettünk beléjük. A punk jó, a punk dinamikus, és ha nemcsak sikításból áll, hanem egy tiszta énekhang is társul mellé, máskor is felismerhető dallamos garázsrock gitárfolyamokkal, akkor már kezd izgalmas lenni. És ha még szerethető és átgondolt lassulás és témaváltás van benne, akkor engem megevett. Ha nem tudnám, hogy egy csak csajok által összehozott trackről van szó, azt hinném, hogy a Chemical Brothers találta meg önmagát és robbantott egy bazinagyot jövő nyárra. A Savages megy a Sziget kívánságpépbe, mint a picsa.
Mindig örömteli egy olyan magyar zenekart bemutatni, akiről az az első gondoltunk, jaj de kár, hogy ide születtek, mert ha a szigetország bármely pontjára dobta le volna őket a gólya, akkor nagy valószínűséggel a @Pitchfork és az NME már lecserélték volna már rájuk a facebook oldalukat. A Kollaps hamvain létrejött garázspunkot játszó Dope Caplypso az egyik legmenőbb underground zenekar, akikért a magyar zenei sajtó úgy odáig van, mint egyszeri fesztiválozó David Guetta-ért. Saját maguk műfaját, alt-rockként fémjelzik hozzáteszik még, olyanok ők, mint a Buzzcocks (angol punk banda), aki Pixiest játszana. A három zenész két év alatt két albumot vett fel, amit legutóbb az olaszoknál kevertek, és egyik jobb, mint a másik. Szóval az év végi összesítésünkben nagy eséllyel ott lesz az élbolyban a nevük. Mind a lemezborítóik, mind a klipjeik szintén olyan szórakoztató életrevaló minőséget képviselnek, hogy sokan cserélnének velük. A május közepén megjelent tizenkét számos albumuk kimásolt rövidke száma a Goodbye Monkey koszoskás gitár riffjeivel, fátyolos hangszínével és énekelhető refrénjével a hónap egyik legjobb dala lett. És „van ott még ahonnan ez jött.”