Ezek a mai fiatalok 4. – Rakéta edition

A Rakéta Fesztiválról sok helyütt leírták már, hogy mennyire cool és vagány dolog, hisz székes fővárosunkban egy hétig lehet megtekinteni kis és közepes befogadó helyű klubokban olyan színpad- és félkész zenekarokat, akiket egyszer majd az egy és oszthatatlan Dj Izil azaz Mr. 2 Petőfi Rádió játszik le vagy Lobenwein Noresz (Volt Produkció) teszi rájuk a keresztvizet. Így az audiofilek nyugalmával és némi kíváncsisággal csaptunk bele a péntek esti nyitott próbatermek éjszakájába.

 

Kezdtünk a Vittula Klubban. Ez az a hely, ami egy igazi hipszter rom-, pincekocsmára emlékeztet. A koncerttér olyan mintha visszarepülnél a The Prodigy No Good ’94-es klip forgatására, a teljes díszlethez már csak némi sitt hiányzott a dohoskás szuterén padlójáról. Az exit fénytábla zöldes színe megvilágította az egybegyűlteket. A pultnál pedig miután egy fröccs annyiba kerül, hogy ha mindennap kivennéd jó anyád pénztárcájából akkor se tűnne fel neki. Szóval nem kezdtem el kérdezni, hogy rakétás paypass nyakbavalótok kapható-e, sőt még csak a kártyámat sem lobogtattam meg, mert valószínűleg úgy mosolyogtak volna rám, mint olasz turistákra szokás, mikor megszólalnak angolul. A Tumo zenekar koncertjével indítottuk a sort, akik olyan elementáris hangerővel nyomták a punkot és a noies rockot a gardrób nagyságú színpadról, színpadból, hogy azt hittem megvakulok én. A basszeros olyan hamar nemlacafacázó hangulatba hozta magát, hogy már az első szám után póló nélkül folytatta. A frontman – aki még a Babel zenekar énekesénél is alacsonyabb – gitárszólójából, hangjából nem értettem egy kukkot sem, sőt a rövidke fellépés után tudtam meg, hogy igazából magyarul énekeltek. De hogy itt ne érjen végett eme vélemény – értem én az albumot úgy általában, de nem szeretem, mert az élő zene híve vagyok – meghallgattam a bandcamp feltöltéseket és ott nem is volt olyan borzasztó ez az Aurora rewind, mint élőben.

Na, ezek után, úgy gondoltam, ha Kikosho úgy szól majd, hogy két napig csak szájról tudok olvasni, akkor feladom a kultúrát arra az estére. Az ő blokkjukban sokkal kevesebben voltunk, tényleg azt írhatom, hogy újságírók és szervezők és pár barát alkottak szellős félkört. Royal Blood féle felállás, egy dob + basszus, előző úgy nézett ki, mint aki most szökött meg a Ladánybene tábor nyitónapjáról, míg másikuk mintha egy ’92-es angyalföldi szakközépből kaptad volna ki a Guns ’n’ Roses fan-t egy az egyben. Volt itt minden, mint a búcsúban: experimentál, progresszív metál, torzítás és előre megírt gitármenetek és impro is. Gergő basszer kicsit maga hatása alá került játékától, végül a szervezők egyike integetett két kézzel hosszú haja alá, hogy hagyja már abba. Nem mondom, hogy annyira transzba estem, hogy most is így lebegve írok, de mivel volt dinamika és dallam, rövidke kimittudjából is kiderült, hogy ujjaiban több van, mint indie pengetés, szívesen nézem vissza a róluk készült élő anyagot.

Aztán itt fröccs és cigiszünet és kezdett a No Eves stoner dallamokra, bár én mikor elindultam a klubba azt hittem valami fényevő banda, mert No Evésnek olvastam elsőre. Ők már tényleg alig fértek el liftben és a három gitáros talán négyszer is meggondolta, hogy kinéznek-e egy egymásra, mert abból legalább egy Tour de France-féle átlagos tömegbaleset lehetett volna. Mivel azonban van egy szabályunk – ha nem láttál három számot a műsorból ne írd meg -, így mindössze annyi, kár érte, mert az a pár taktus, amit hallottam igen összeszedetnek tűnt.

A program végén vegyülés a Kikoshoval, – ahol kiderült, hogy elektroban is utaznak – majd némi szalámis szénhidrát a Királyban és grasszálás a Toldiig. Az aula belmagasságát, kivetítőjének sejtelmes szűrt fényeit mintha tényleg a nem zoknisoknak találták volna ki. A fesztblog számára nem teljesen ismeretlen a Mayberian Sanskülotts, csináltunk velük interjút, Ima című számukat nagyon szerettük. Zenéjük olyan, mintha betennéd a The Cranberriest és 45-ről 33-asra lassítanád le a sebességet, mellesleg nekem mindig volt némi hasonlóság Dolores O’Riordan és Csordás Zita hangja között. Minimál dallamok, minimál riffek, minimál dob, törékeny fülbemászó hang. Szövegeikről nekem mindig egyfajta kísérleti dán dogma film jut róluk eszembe. Szinopszis: egy lány süt egy kuglófot születésnapra, de nem porcukrozza meg és emiatt most majdnem nagyon szomorú. Az énekesnő annyira félénken tallabillézett a felkonfoknál, hogy olykor magam is elbizonytalanodtam, szabad-e most tapsolni vagy sem. Többedik lemez, sokadik fellépés, lo-fi meg minden, de még mindig a magabiztosság és az erősebb szövegek hiányoznak az összhangzatból és a sikerből. Feltéve, ha ezt akarják.

Ezúton köszönjük a mozgóképeket és azok felhasználását a szörfdeszka.hu-nak.

A fesztblog-ot itt szeretheted

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Végállomás: Világhír – Mayberian Sanskülotts Végállomás: Világhír! című sorozatunkat tavaly azzal a nem titkolt céllal indítottuk el, hogy még kevésbé ismert, ámde általunk kedvelt zenekarokat mutassunk be, ezzel egy abszolút win-win szituációt generálva. Így a együtteseket is több ember ismeri...
Minimum 3 hangszer egyszerre: Low Leaf a Toldiban A tavalyi Akváriumos koncertje után a Toldi Klubba tér vissza Low Leaf, a Los Angeles-i hárfás énekes-dalszerző. Az elektronikát, ütősöket és a hárfát egyszerre (!) kezelő lány egyszer már elvarázsolta a különleges zenére vágyó budapestieket, most pe...
Klipet mutat be a Middlemist Red Széles vásznon, a Toldi moziban látható először a Middlemist Red első klipje, mely a Multicoloured Drive-hoz forgott. A december 5-ei ősbemutatót különleges akusztikus mini koncert követi. A neo-psych rock banda mozgalmas évet zárhat, meglépve szá...