A hónap műtárgya: Blur – The Magic Whip (lemezkritika)

Megmondom őszintén nem voltam soha Blur-ös. Fiatal koromnál fogva nekem ez a britpop hajcihő kimaradt, akkoriban max a Halász Judit vs. 100 Folk Celsius vitában tudtam volna jó szívvel igazságot tenni. Később meg inkább az Oasis került a látókörömbe, de megkedvelni sohasem sikerült őket (nem úgy, mint Noel szólómunkáit mostanában). De aztán ahogy teltek az évek, lassan leesett a tantusz, hogy milyen csodálatos banda is volt a maga idejében Albarn és Coxon brigádja. Az a bizonyos tavalyelőtti Szigetes életem egyik legjobb koncertélményével talált homlokon, így vártam én is, mint a Messiást ezt  az új lemezt. Kissé szürreál dolog felrakni az albumot, ami 12 év szünet után érkezett, és valószínűleg a világon pont azok voltak legbiztosabbak benne, hogy soha nem jön világra, akik végül megszülték. Aztán itt van, elindítod, és várod… A mit is?

Először, hogy ne legyen rossz. Ne legyen ötlettelen, ne legyen erőltetett, ne legyen a régi recept sokadik újragondolása. És nem az, meg lehet nyugodni.

51 percünk van eldönteni, hogy ez a Blur jó zenekar-e, értékes-e amit csinálnak, megéri-e a figyelmet a The Magic Whip. Nos, első hallásra nem. Hiába jöttek ki hetente kábé az új dalok, egyik ugyanolyan belassult köldökbámulásnak tűnt, mint a másik. Előre izzadtam, hogy mikor kell majd ezt sok langyos számot egyben meghallgatni, megemberelni magam, hogy ne kapcsoljak el közben. Aztán eljött a pillanat, jöjjön aminek jönnie kell, I wanne be sedated, kispárnát hoztam! És igen, pont olyan unalmas, mint vártam…

De azért ott abban a dalban volt valami érdekes, pörgessük végig újra a lemezt! Aha, ez az I Boradcast klasszik Blur, élőben is ki lehetne hozni belőle valami izgit. Original Coxon gitártéma, érdekes hangminta a háttérben. De ennyit tud a lemez, sajnos.

Hoppá, véletlenül megint ezt hallgatom. Ez a Pyangyang is rendben van, csak kicsit figyelni kell a szövegre. A zene és a dalszöveg nagyon szépen bújik össze, szinte látom magam előtt, ahogy az óriási, üres terek halott utcáin bolyong Damon (vagy én vagyok az?), és ámul azon, hogy lesznek a hamis bálványok mind a múlandóság áldozatai, bármennyire is harcolnak ellene.

Hehe, az az Ong Ong milyen kis pajkos, töki-löki dal, tökéletes reklámzene lenne valami videó spothoz, ahol szerelmesek rohangálnak a tengerparton, röplabdáznak és úgy en bloc szarnak a világra.

Persze, hogy megint ezt hallgatom. Megyek vonattal, zuhog az eső, a táj sem igyekszik a szebbik arcát mutatni nekem. My Terrcaotta Heart. Mi ez a szememben? Biztos belement valami. Gyorsan egy zsepit, már az arcomon folyik. Ugye nem lát senki?

Thought I Was a Spaceman. Azt hittem készen állok erre, de nagyon nem. 6 perc nagyon hosszú idő, pláne ha az embert összezárják a saját gondolataival.

Ilyen ez az új Blur album. Lassan, nagyon lassan bontja ki magát az embernek, de minden másodpercet kamatostul visszaad. Még pár napja sem hittem, hogy mesterműnek fogom nevezni, de tessék itt vagyunk, és kimondom: ez az. A nagyváros steril magánya, Damon orrhangja és a középkorú melankólia szépen lassan felzabál mindent és mindenkit maga körül. Nem könnyű fogás a The Magic Whip, vesz el bőven az emberből, de eddig bármennyiszer hallgattam végig, mindig úgy éreztem, hogy kicsit több lettem általa.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Lemezbemutató előtt  – Quimby a Kobuciban Volt egy Quimby koncert a Kobuciban úgy két-három éve, amikor akkor vihar kerekedett, hogy az összes ismerősöm aki tudta, hogy ott vagyok, felhívott, hogy tegyek húsz marék kavicsot  a zsebembe, vagy kötözzem magam a színpadhoz és esetleg úgy hallgas...
Szuperhős egy távoli szigetről – St. Vincent koncertkritika A CAFe Kortárs Művészeti Fesztivál keretében az A38-con adott koncertet a kortárs popzene egyik legkülöncebb és legtehetségesebb művésze, St. Vincent. Ritkán láthatunk itthon ennyire kurrens előadót ilyen intim közegben, mint a Hajó 600 fős koncertte...
Kicsit meg kell halnunk, mielőtt élhetnénk – Lamb koncertkritika... Van úgy, hogy az ember nagyon szépen eltervez valamit, aztán végül egyáltalán nem úgy sül el a dolog. Van, amikor ezen könnyen, vagy kevésbé nehezen túllépünk, és az orrunk alatt annyit mormolunk: „na mindegy, majd legközelebb”. És van, amikor ennél ...