Ahol a jó zenék várnak 2.

A múltkor egy olyan zene-forrást mutattam, ahol csak egyet kell kattintani, és az ember elmerülhet a számára ismeretlen előadók tengerében, legyen az a kanadai négyes ikrekből álló mormon rap gang vagy az afrikai menekülttáborban verbuválódott space-etno-funk duó, Bosede & Ayo. Mostani menetünkbe kicsit több melót kell fektetni, időből is többet igényel és még pénztárcánkat is jobban megterheli, mint egy havi Spotify Premium előfizetés. De megéri!

Szóval honnan szedem én a jó zenéket? Hát mondjuk a Q Magazine-ból!

Bizonyára sokan vágják, miről beszélek, a többiek meg azonnal egy svéd travi magazinra asszociáltak, pedig itt nem erről van szó. A Q egy, a szó legnemesebb értelmében vett zenei magazin. Vagyis igen, megjelenik papírformátumban is, be lehet gyűrni a hátizsákba, be lehet gyújtani vele a kandallóba télen, és ha óvatlanok vagyunk, a szélével elvághatjuk  a kezünket. Oké, az Y, Z és MZ/X-generáció valószínűleg most zárta le a laptopot, és kapta elő az Ájfónt egy kis tinderezésre bajszos ukrán nőkkel…

Essünk túl a kötelező „történelemleckén”! A Q Magazine-t 1986-ban alapította két angol arc, Mark Ellen és David Hepworth, mert kicsit unták már, hogy minden zenei lapból (akkoriban kábé százszor annyi jelent meg, mint manapság) csak a gagyi ömlik rájuk (flitterek, poszterek, és még csúnyább dolgok). Szerettek volna egy szaklapot, ami inkább szól a középkorú zenefogyasztóknak, felesleges sallangok nélkül. Ez lett a Q, ami a kezdetektől vállalta, hogy mind tartalmilag, mind megjelenésre eggyel minőségibb nívót üt meg, mint a piacon lévő más lapok, úgy, hogy megmarad bárki számára fogyaszthatónak és érthetőnek. Az évek persze megtépázták a magazin renoméját és anyagi helyzetét, időről-időre hallani arról, hogy megszűnik, de eddig minden hónapban megjelent, és továbbra is magasan veri a piaci versenytársak (vagy éppen kiadójuk hasonló termékeinek) nagy részét. (És ezt nyilván nemzetközi tekintetben kell értelmezni, olyan, hogy magyar nyomtatott zenei újságírás, a vége felé sajnos a vicc-kategóriába csúszó WAN2 (ex-Wanted) óta nem létezik).

Azért azt mindenképp jegyezzük meg, hogy zenei lapot (a szaklap szót szándékosan kerülöm, arról kertépítő és vasútmodell-ragasztó magazinok jutnak eszembe) választani ugyanúgy csak egyszer lehet, mint kedvenc focicsapatot, kedvenc fagyi-ízt vagy törzskocsmát. És legalább annyira össze lehet ugrani rajta egy beszélgetés során, mint a politikán, vagy más meggyőződésen. Nyilván sokan szívesen ideköpködnék a cikk alá (hajrá!), hogy a Q vicclap, mainstream fos, értékelhetetlen cikkekkel és inkompetens gyík újságírókkal. Mások szerint a saját seggébe bebújó brit zenei-újságírás ékes példája (kicsit egyetértek velük), míg megint mások valószínűleg zenei-analfabéták érthetetlen szájtépésének találják, amely még véletlenül sem trafál bele, hogy mi is a JÓ ZENE.

Az én ízlésemhez és vérmérsékletemhez valamiért a Q illeszkedik a legjobban, de a fenti érvek bármelyikét hajlandó vagyok részben elfogadni, mert bizony mindegyikben van igazság. Sajnos a Q is „NME-kórban” szenved, és meghatározott előadók kezét képtelen elengedni, és minden számába kisebb-nagyobb anyagokat szentelni nekik, akár van aktualitásuk, akár nincs (leginkább a senkiházi Gallagherek, Alex Turner, The Beatles és a sor még folytatható hosszan). Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy angol szemében még van értéke egy újabb elveszettnek hitt, de megtalált Oasis fotósorozatnak, interjúnak vagy egy kiadatlan John Lennon riportnak. Emellett további probléma a lappal (ez nyilván csak nekünk), hogy – főleg a lemezkritikákban – olyan zenei szlenget használ, amit egy nem native-English speaker zenebuzi nem fog megérten (Google fordítóról ne is álmodjatok!). De ettől függetlenül minden számban vannak érdekes témát, és hozzá korrektül összerakott cikkek. Na de pontosan hogyan is lehet jó zenéket nyúlni az újságból? Nos, akkor az érdemi rész következik!

Anno volt egy ún. The Q50, ami nemes egyszerűséggel a hónap legjobb ötven dalát vonultatta fel. Ha ezekből az ember összepakolt egy playlistet (pl.: Dragontape, Spotify, vagy a Q honlapján lévő lejátszó), akkor biztos lehetett benne, hogy az ötvenből lesz legalább 8 zajszennyezés, 4 ipari hulladék, 22 tizenkettő egy tucat, 6 egész jó, de legalább 10 zseniális dal a punktól az experimentális jazzig. Az erőssége volt ennek a listának, hogy egyetlen válogatási elve az volt, hogy a szerkesztőknek bejöjjön. Nem illeszkedett semmilyen stílushoz, a frissen megjelent lemezek teljes palettájából válogatott, tartozzon bármilyen kis kiadó portfoliójába, plusz belevéve a merítésbe az újra megjelentetett klasszikus lemezeken (reissues) lévő örök slágereket.

Mára sajnos ez a rovat megszűnt, de én még mindig bízom a Q szerzőinek ízlésében (pontosabban: az övékben kételkedek a legkevésbé), és a magazin erősségét jelentő lemezkritika rovatból kukázom ki az érdekesnek tűnő dalokat. Minden hónapban monstre, minimum 25 oldalnyi rovat foglalkozik a friss megjelenésekkel. A Q értékelési rendszere 5 csillagos (értelemszerűen: 1 csillag = vért hánysz, miközben hallgatod, 5 csillag = azonnal tetováltasd a szíved fölé a lemezborítót!), és minden lemezről kiemelik a legjobb dalokat (kettőtől ötig, attól függ, mennyi van).

Ha minden értékelt lemezről csak a legjobb dalt szedném ki, az is egy kábé 7 órás playlistet jelentene, így én első nekifutásra a négy és öt csillagos albumok legjobbjait szoktam kiszedni, tehát a krémek krémjét. Aztán ha valami bejön, akkor lehet az adott előadó többi kiemelt dalát is bevenni, vagy ha nagyon durvulni akarok, akkor tenni egy próbát pár három csillagos előadó dalaival is.

Nem titok, rengeteg csalódásba bele lehet így is futni, a Q is szereti kicsit túltolni a beteg zenéket (10 perc ipari zaj + macskabagzás kaliberű zenék), de minden hónapban van legalább tíz olyan dal, amit áthúzok a Kedvencek playlistemre és akár évekig rajta is hagyok, annyira betalálnak. Nekem ez megéri azt a macerát, amit a vásárlás, olvasás, válogatás, szűrés munkafolyamat jelent. Nem mondom, hogy mindenki így lesz ezzel, de ha csak egy kezdő zenebuzinak sikerült segítenem a következő szintre lépni, akkor már megérte elindítani a rovatot.

Én a Q-t Világsajtó Házából szerzem be, bizonyára vannak más spéci újságárusok külföldi magazinokkal, én erről tudok. Az ára elég húzós, 3000 Ft körül van (alapból 4.20 font odakint az ára), így aki teheti, Londonban mosogató élő haverral hozathat/küldethet haza spórolás végett.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

BRBT – a legjobb a februárban anyám! mennyi ideje várok már erre a koncertre! 2013 novemberében órákat ácsorogtam többed magammal a Hunniában Nemes Andrásra, pontosabban a BioRoBot albumra várva, amit ő hozott magával. Ez egyáltalán nem erősségem, de vártam türelemmel az első és...
bolondulunk a szőkékért akkor szembesül az ember igazán azzal, hogy múlik felette az idő, mikor kívánkozni kezd olyan bandák koncertjeire, akik fennállásuk sokadik ikszét ünneplik.  és ha a szembesülés nem törné le eléggé az ember lányát – azt azért lássuk be, hogy nőként n...
A tavasz 11 pillanata – a legizgalmasabb koncertek 2014 első f... Valószínűleg már mindenki észrevette, de aki esetleg még a szilveszteri gina-tonic hatása alatt van, annak jeleznénk: már 2014 van! Így itt az ideje felmérni, mit tartogat számunkra az új esztendő. Sajnos pénzenergiát nem tudunk küldeni, és azt sem t...