Best of 2014, avagy kedvenc lemezeink idén (II. rész)

Mi a jó ez év végében? Na persze a karácsonyi nagy zabáláson, a két ünnep közötti erős koncertfelhozatalon és a január elsején a telefonodban megtalált „Corvintető Réka” névhez tartozó telefonszámon kívül? Hát a listázás! Mi első körben idei kedvenc lemezeinket gyűjtöttük össze, a hét elején mutattuk a 25.-től a 11.-ig a helyezetteket, most jön a második rész, amiben már a krémek krémje kapott helyett, ha ezeket az albumokat nem hallottad még, akkor futás letö… meghallgatni őket!

10. Avi Buffalo – At Best Cuckold

A kaliforniai Avi Buffalo gyakorlatilag egy ember, bizonyos Avigdor Zahner-Isenberg singer-songwriter zsenialitásának manifesztációja. Második lemezük idén jött ki, és nagyjából azt a feelinget sugározza 35 percen keresztül, amit a borító is sejtet. Hallgatása közben ajánlott lefeküdni egy perzsaszőnyegre, tölteni papír pohárba valami mérget és hagyni, hogy ez az édes, de inkább bús kamarapop lebegtessen. Vagy elég becsukni a szemünk, és ugyanígy fogunk érezni, bárhol is vagyunk és bármit is csinálunk éppen. Nehéz úton jár az Avi Buffalo, de soha, egy pillanatra sem csapnak át manírba és modorosságba, ami legalább akkor teljesítmény, mint elérni, hogy a szomorkodás és önmarcangolás ne feküdje meg a hallgatóság gyomrát. Mindkét küldetést maradéktalanul sikerül teljesíteni ezen a lemezen, amit egészen biztosan elő fogunk venni 2015 szarabb napjain is.
Kedvenc dal: So What

9. St. Vincent – St. Vincent

Nem tudunk elég hálásak lenni az A38 Hajó programfelelőseinek, amiért elhozták Budapestre Annie Clarkot, és így testközelből csodálhattuk meg elragadó személyiségét és elvitathatatlan tehetségét egy koncerten, amitől ugyan sokat vártunk, és ezért nem is voltunk teljesen elégedettek utána, viszont még így is az év kiemelt eseményei között emlegetjük. Nyilván eddigi lemezein is összelapátolt St. Vincent egy jó adag remek dalt, de úgy, hogy idei, cím nélküli anyagán még tovább emelte a tétet, egészen biztosan a legjobb pillanatban jött el hozzánk. Hihetetlenül sokszínű lett 2014-es albuma, amely úgy akar gondolkodtatni és az art-rock nevű elég nehezen élvezhető műfajjal kokettálni, hogy közben egy pillanatra sem felejti el, mi a fő célja: szórakoztatni. A Prince Johnny és a Birth In Reverse közül nem is tudjuk eldönteni, melyiket szeressük jobban, de aztán eszünkbe jut a többi pofás kis dal a lemezről, és elmegy a kedvünk az egész válogatástól, és inkább meghallgatjuk egészben a St.Vincentet.
Kedvenc dal: Prince Johnny

8. Royal Blood – Royal Blood

A banda, akiket idén az NME piedesztálra emelt, és akik jó sokat köszönhetnek az Arctic Monkeysos srácoknak, akik még azelőtt Royal Blood feliratú pólóban léptek színpadra, hogy túl sokat ismerték volna a világon a brightoni duót. Mike Kerr és Brian Tatcher bandájával kapcsolatban még az elején szögezzük le: ez égvilágon semmi egyedi nincs a zenéjükben. Ez a fajta minimál rock szinte egyidős a bőrdzsekivel és a piros Malboroval, és a világon ebben a pillanatban is több száz tini próbálkozik azzal, hogy a gitárjából olyan riffeket hozzon ki, mint amilyenből a Royal Blood bemutatkozó lemezén egy csomó van. A különbség az, hogy míg mások csak próbálkoznak, addig ez a két csávó meg is csinálta a dolgot és úgy pakolta fel magát az egyetemes zenei térképre, hogy az előtt a nagy öregek (Jack White, Foo Fighters, stb.) is csak kalapot tudtak emelgetni. Nem biztos, hogy pár év múlva még emlékezni fogunk erre a lemezre, de hogy minden évben hasonlókból elfogadnánk bármennyit, azt határozottan ki merjük jelenteni.
Kedvenc dal: Out Of The Black

7. Clean Bandit – New Eyes

Ha a Royal Bloodnál az egyediséget hiányoljuk, akkor a Clean Banditet sem nevezhetjük pionírnak. Már előttük is többen próbálták házasítani az elektronikus zenét a klasszikus zene eszköztárával, és született már ebből a vegyületből jó pár emlékezetes dal és lemez. Viszont ennyire slágeresen sem csinálta még senki, az is biztos. Persze, lassan hányiger jön az emberre, ha még egyszer meghallja a Rather Be-t, de azon kívül is van sok remek sláger a New Eyes-on, elég csak az Extraordinary-ra, vagy a Dust Clearsre gondolni. Ritka alkalmak egyike, amikor el tudom viselni a Music FM-et, de amikor idén Clean Banditet adtak, akkor valahogy kevésbé tűnt cikinek egy másodpercig is elidőzni ezen az adón. A bemutatkozó lemezek egyik nagy hibáját azért elkövették, kicsit hosszú lett az anyag, van rajta pár üres járat, de kit zavar ez, amióta feltalálták a Next gombot a lejátszókon?
Kedvenc dal: Extraordinary

6. Mac DeMarco – Salad Days

Mac DeMarco nem szép ember, és szinte biztos vagyok benne, hogy nem is gavallér. Viszont idén megírta a tökéletes zenét kanapén fetrengéshez. Szinte látom magam alatt a gyereket, ahogy pörköltszaftos pólójában ül a nappalijában, egyik kezében egy doboz langyos sör, a szájából egy méteres dzsoja lóg ki és éppen a gitárjával babrál két Call Of Duty küldetés közben. Hogy mégis szüksége van a világnak ilyen semmirekellőkre, arra tökéletes bizonyíték Mac. Ő helyettünk is lopja az Isten drága napját, hogy aztán reggel, öltönyben a hármas metrón feszülve ezekre a dalokra mondogathassuk félhangosan magunknak: leszarok mindent és mindenkit. Nem tudom, hogy ki szólt DeMarconak, hogy jó lenne olyan dalokat írnia, amiket rajta kívül más is élvezni tud, de nagy pacsi jár neki. A srác megfogadta a tanácsot, aminek eredménye pedig, hogy a két tökvakarászás közben megírt Salad Days-t már 4 és fél millióan hallgatták meg csak Spotify-on.
Kedvenc dal: Salad Days

5. Alvvays – Alvvays

A listán szereplő összes lemezt szerettük idén (hiszen azért vannak a listán), az Alvvays bemutatkozó anyagába viszont egyenesen szerelmesek lettünk. Persze az Archie, Marry Me című megasláger rántott be bennünket is a jóba, azóta viszont annyiszor hallgattuk meg a (sajnos csak) 32 perces debütlemezt, hogy simán ledoktorálhatnánk belőle. Melankolikus alteres hangszersimizés rég volt ennyire eredeti és szívhez szóló, valahogy az az érzésünk a lemezzel kapcsoatban, hogy legszívesebben berántanánk magunk mellé az ágyba és a paplan alá bújva húznánk ki vele a hideg, sötét téli hónapokat. Nyáron meg levinnink a Balcsira és a badacsonyi naplementét kémlelve lógatnánk vele a lábunkat a vízbe. Úgy tűnik idén tényleg minden királyság Kanadából jött (lásd még: Mac DeMarco, St. Vincent, Death From Above 1979, stb.). Azért ez a lemez sem biztos hogy jobb lenne egy erős közepesnél, ha nem lenne Molly Rankin cukorborsó énekhangja, amelyet ha kenyérre lehetne kenni, ezt adnám az éhező gyermeknek és a rákos betegeknek.
Kedvenc dal: Archie, Marry Me

4. Damon Albarn – Everyday Robots

Damon Sztahanovista Albarn gyakorlatilag minden volt már, csak akasztott ember nem. Felsorolni is nehéz mennyiféle zenei projektben volt már benne, saját neve alatt kiadott szólóalbumára azonban egészen 2014-ig kellett várni. A várakozás megérte, egy hihetetlenül személyes lemezről van szó, ami szerencsére zeneileg is volt olyan izgalmas, hogy listánkon a negyedik helyig repítse a Blur frontemberét. A finom elektronikával átszőtt, a minimál és lo-fi hangzás közé beékelt lemez hihetetlenül depresszív (kivéve a Mr. Temboról, a kiselefántról szóló dal), lerántja az embert a padló alá, de egyben annyira szép is, hogy az ember akaratlanul is abbahagy mindent, amikor meghallja valamelyik dalt, és csak erre tud koncentrálni. Valahol azt olvastam anno, hogy jó, jó ez a lemez, de annyi a baj vele, hogy nem az örökkévalóságnak készült. Én viszont azt kérdem: mi készül az örökkévalóságnak, ha nem ez?
Kedvenc dal: Lonely Press Play

3. Cloud Nothings – Here And Nowhere Else

Mint oly sok zenei oldalnál és magazinnál, nálunk is előkelő helyre került a Cloud Nothings idei lemeze, amely ugyan csak 31 perc hosszú, de annyira sűrű, és annyira betalál rajta minden dal, hogy megérdemel minden jelzőt és címet. Ez a fajta dühös punkos üvöltés és rock and rollos gitársikálás elég könnyen művelhető, de ahhoz, hogy ne hangozzon Blink 182-Sum 41 szintű szarozásnak és bohóckodásnak, ahhoz nagyon jó érzék kell. Szerencsére Dylan Baldi rendelkezik ilyennel, és talált egy olyan producert is, aki ilyen minőségű hangzást tudott a dalok alá rakni. Az I’m Not Part Of Me vagy a Just See Fear simán lehetne generációs himnusz, ha a mai fiatalok nem csak ilyen kommersz elektronikus szarokat hallgatnának. Anno a Nirvana ezeknél gyenguszabb dalokkal ment a mennybe, most viszont már annak is örülni kell, hogy még vannak ilyen Cloud Nothingsok, és kapnak rendes figyelmet. Nem amennyit érdemelnének, de legalább kapnak.
Kedvenc dal: I’m Not Part Of Me

2. Temples – Sun Structures

Hányan és hányan felültek már az elmúlt években a pszichedelikus, ’70-es évekbe visszanyúlós, beszívott Beatlest nyúlós vonatra, és hányan el is buktak szépen… És hányan és hányan írtak ugyanezekből az alkotóelemekből jó kis lemezeket, amik akár még ilyen év végi listákra is felkerülhettek… Aztán mikor már azt hittük, hogy nem lehet újat mutatni, akkor jött a Temples, és ugyan nem mutatott semmi újat, viszont megírta a műfaj csúcsművét. Innentől kár másnak próbálkozni ennyi tökéletes slágert ebből az elszállós kategóriából nem lehet már kisajtolni. A Sun Structures úgy tökéletes ahogy van, nem is értjük, hogy volt pofája ezeknek az angol suhancokkal egy ilyen mesterművel indítani a karrierjüket. De megtették, mi pedig idén többszázszori hallgatással róttuk le tiszteletünket.
Kedvenc dal: Keep In The Dark

1. hiperkarma – konyharegény

Bérczesi Robi úgy tűnik, retúr jegyet váltott a pokolba, és remélhetőleg nem is kíván mostanában újabb kirándulást tenni oda. Idén mindenki mindent leírt visszatéréséről (mi is), most pedig csak egy nagyon kicsit gesztus értékkel, de kijelentjük: 2014 legjobb lemeze a végre valahára elkészült harmadik hiperkarma album volt! Ugyan az előző kettő zsenialitását nem éri el, főleg mert zeneileg jó pár dimenzióval szegényebb, viszont a Robitól megszokott sűrű, tökéletesen fonódó szövegek ismét velünk vannak, hogy a fülünkön át a fejünkbe férkőzzenek és már ne is jöjjenek ki soha többé. A szerkesztőségi szavazáson ez volt az a lemez, amire kivétel nélkül mindenki szavazott, így nem is volt kérdés, hogy a konyharegény nyakába akasztjuk az aranyérmet, továbbra is drukkolunk Robinak és persze már rég megvettük a jegyünket az áprilisi Parkos koncertre.
Kedvenc dal: Senkitöbbet

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Ahol a jó zenék várnak – 1. rész Új sorozatunkat a kezdő (esetleg haladó) zenebuzgároknak szánjuk, akik szívesen lépnek túl az MR2 Top30 – Class FM Class40 – A Dal által kijelölt komfortzónán és merülnek el a könnyűzene szebbik és minőségibb régióiban. Persze nem esünk át a ló túlol...
Sziget Napló – Csingász Na szóval úgy döntöttünk, hogy idén a kimért, profizmusba (és ezáltal némileg unalomba) áztatott kompakt koncertkritikák helyett jóval személyesebb hangvételben számolunk be a Sziget Fesztiválról. Kaptunk egy-egy üres cikket, amibe beletöltjük minden...
Márciusom – kedvenc dalaink a hónapban Ezennel szabadjára engedünk egy új rovatot a Fesztblogon, melynek az égvilágon semmi célja nincs, csak annyi, hogy remek zenéket mutassunk Nektek. A szerkesztőség valamely tagja minden hónap végén átnyújt egy csokorra valót az elmúlt 30 vagy 31 napba...