Best of 2014, avagy kedvenc lemezeink idén (I. rész)

Nekiültem idén is megírni az idei kedvenc lemezes cikket, és arra lettem figyelmes, hogy 2014 elég foscsi egy év volt albumok terén. Tavaly zokogva húztam ki címeket a 25-ös listáról, hogy helyet szorítsak egy másik kedvencnek. Ehhez képest idén elég könnyen összeállt egy 15-ös mezőny, és nagyon mélyen kellett kutakodnom az emlékeimben, hogy még 10 albumot találjak, amit szívesen pörgettem idén. Lehet, hogy a lemez formátum halott, és eljött az EP-k meg az egy-egy külön megjelentetett dalok kora? Nem hiszem, EP-kből sincs olyan baromi sok mestermű, ami csak a terjedelme miatt maradt volna le, a hamarosan érkező év legjobb dalai cikkünkhöz meg 90%-ban ezekről a lemezekről lesznek leszedve a legjobb számok. Szóval nem tudom mi volt idén a baj, de remekül példázza ezt a gyenge mezőnyt, hogy egy csomó, elsőre az élmezőnybe írt anyagról kiderült, hogy tavalyi. 2013 valamiért kivételesen ütős volt, de azért ’14 sem panaszkodhat, ezt a 25 lemezt mindenképp jó szívvel ajánlhatjuk. Ebben a részben a 25.-től 11.-ig megyünk végig, a következő rész is hamarosan jön a legjobbak legjobbjaival, a top 10-el.

25. VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan – Filmzene

Igen, nálunk is betalált a VAN, pedig tényleg nem csinált más dolgot Reisz Gábor rendező, csak egy filmet arról, ami valóban érdekli az embereket, és amiben benne élnek nap, mint nap. Nem tudom kinek a kritikája, hogy ennyi elég az üdvösséghez, az viszont egyértelműen az alkotók dicsérete, hogy az általunk írt filmzene is népszerű lett (olyannyira, hogy pár napja az Ankert telt meg egy koncert erejéig a dalok rajongóival). Mivel elég sok a monológ a lemezen, ezért nem akartam előrébb tenni, meg amúgy sincs túl összetett szövege a daloknak, de valahogy mégis az az érzése az embernek őket hallgatva, mint a film nézése közben: neki szól, egy kicsit róla is.
Kedvenc dal: Viszlek magammal

24. Honeyblood – Honeyblood

Csajok + gitár? Hát persze, most jöhetne a jóféle szexista nyálverés, de ettől most tekintsünk el. A Honeyblood neve valami norvég death metál bandát sejtet, ami nem is állhatna távolabb a valóságtól. Egy glasgow-i csajduóról van szó, dalaikat hallgatva viszont inkább egy los angelesi klubban érzi magát az ember hajnali kettő körül, öt Budwiser után. Kétségtelen, ritka a jó csajos rock and roll lemez, mint égen a csillag. A Honeyblood szerencsére nem játszik rá olcsó kurválkodással a dologra, hanem csak teszi a dolgát. És éppen ez az, amiért mi akarjuk hazavinni a buliból.
Kedvenc dal: Super Rat

           

                                                                             23. Bombay Bicycle Club – So Long, See You Tomorrow                                                                         

Soha nem voltam nagy híve a BBC munkásságának, egyszerűen már soknak találtam a különcködést, a hülye nevüket meg a nehezen követhető dalaikat. Éppen ezért idei Szigetes fellépésük miatt sem erőltettem meg magam, hogy délután 4-re kiérjek a Hajógyárira. Nem hiszem, hogy sokat veszítettem, nem tudom elképzelni, hogy a So Long, Tomorrow dalait akkorát robbantak volna élőben, de már nem egy esős vasárnapi délelőttömet mentette meg a lemez, szóval mindenképp itt a helye a top 25-ben.
Kedvenc dal: Carry Me

 

22. The War On Drugs – Lost In The Dream

Ez a lemez az idei év Random Access Memories-ja, vagyis erre nyúl maghoz minden szarukeretes szemüveges, delfinmintás pulcsis zenebuzi. Erre annyit tudok mondani, hogy egészségükre, hiszen tényleg egy baromi szuggesztív lemezről van szó, amit hallgatva az ember megérti, hogy milyen óriási is a különbség a mestermű és a középszerű háttérzene között. A Lost In The Dream dalait hallgatva szívesen időzik el az ember a saját köldökét vagy cipője orrát bámulva, ami a 47-es villamoson kicsit hülyén néz ki, de amúgy a zene pont erre lett kitalálva. Elgondolkodtat, erre pedig kevés album képes (Bunyós Pityu diszkográfiáján kívül persze).
Kedvenc dal: Red Eyes

 

21. Little Barrie – Shadow

Má’ megint egy londoni rockzenekar? Igen. És ezek má’ megint meg fogják váltani a világot? Nem. Viszont összepakoltak egy egyenletesen magával ragadó bluesos rock lemezt, amitől ugyan nem fogunk folyamatosan a fejünkön pörögni, de garantáltan bőrdzsekis rocksztárnak fogjuk érezni magunkat még akkor is, ha otthon, macis pizsiben másnaposan fetrengve is hallgatjuk. Valószínűleg még ebben a cikkben (vagy a következő részben) el fogom párszor lőni az év legnagyobb slágere jelzőt, de a akkor tisztázzuk most és mindenkorra: a Pauline az. (Linkelni nem tudom, mert nincs fent Youtube-on…)
Kedvenc dal: Pauline

 

20. Pink Mountaintops – Get Back

Nem gondolom, hogy az országban még sokan ismernék a Pink Mountantops-ot rajtam kívül. Ez nem csoda, nekem is valami csoda folytán tolta az arcomba a Spotify egy őszi estén a zenekart. Elvileg egy vancooveri alakulatról van szó, saját maguk szimpla rock and rollként definiálják a zenéjüket. Ez nagyjából fedi a valóságot, annak talán egy kicsit suttyóbb, mégis hangszerügyileg összetettebb válfajáról van szó, nevezzük „áruházparkolóba való zajos rocknak” ez, jelentsen bármit is. A banda negyedik lemeze nem egyszerű eset, ha olyan hangulatban kap el, akkor az idegeidre tud menni, máskor viszont úgy betalál, hogy lefutod a gyorsvonatot is. El tudom képzelni, hogy valami kanadai koszfészekben élek, hideg van mint állat, a flaneling kötelező egyenruha 6 év felett mindenkinek, de a pickupomból a Get Backet üvöltetem miközben megyek a favágó telepre. Egyel kevésbé szarabb így legalább.
Kedvenc dal: Shakedown

 

19. Middlemist Red – Supersonic Overdrive

A zenekar, amellyel kapcsolatban olyan mértékeket öltött a mesterségesen gerjesztett hype a neten az Indexnek köszönhetően, amit még az NME is megirigyelne, pedig ők azért tudják, hogy kell a semmiből sikert generálni. A Middlemist Red esetében azért szerencsésebb a helyzet, mert valóban egy tehetséges brigádról van szó, amit bemutatkozó lemezükön bizonyítanak is. Nem állítom, hogy sok egyedi van a zenéjükben, azt sem, hogy ezzel valaha be fognak futni külföldön, vagy itthon szélesebb réteget tudnak megszólítani, de a maga kategóriájában mégis van annyi egyediség a dalaikban, ami miatt érdemes figyelemmel követni pályafutásukat. A Supersoniv Overdrive nem adja könnyen magát, de sokadik hallgatás után valahol azért valahol megérti az ember a túllelkesült Indexes kollégákat.
Kedvenc dal: Multicoloured Drive

 

18. Interpol – El Pintor

Az Interpol idei lemeze adja tökéletes bizonyítékát annak, amit a bevezetőben írtam. Olyan gyengusz volt az idei év, hogy az El Pintor simán befért a középmezőnybe. Pedig összességében ez a new yorki ­– most már sajnos…– trió második leggyengébb albuma (értsd: csak egy rosszabb van nála, a cím nélküli 2010-es szenvedés). De aki bírja az Interpol stílusát, az azért kielégülést nyer az El Pintor hallgatása közben, ismét van lendület a zenekar zenéjében, és nem csak Paul Banks ugat valamit széttorzított gitárgerjedésre. Az év egyik legjobb dala az All The Rage Back Home, de a Twice As Hard is oda sújt le az emberben, ahol a legjobban fáj.
Kedvenc dal: All The Rage Back Home

 

17. The Horrors – Luminous

Haragszunk azért a Horrorsra bőven. Írtak egy bitang jó lemezt, be is lengették, hogy majd decemberben jönnek Budapestre bemutatni, aztán azzal a lendülettel, pár héttel a bejelentés után le is mondták. Nem tudni, ez mennyire baj, abból kiindulva, milyen botrányosan rossz beszámolók kerültek napvilágra legutóbbi Dürer kertes fellépésük után… Mindenesetre a Luminous hozza mindazt, amit az egyre minőségibb pszichedéliában utazó Horrorstól várunk. Eltűnt a düh, ami kezdetben minden színpadon töltött pillanatukat jellemezte, és maradt a szemünk előtt pergő csillaghullás, a villódzó ledek vagy bármi, amit az adott tudatmódosító kihoz belőlünk. Ez lehet amfetamin, LSD vagy éppen a Luminous tíz hibátlan dala.
Kedvenc dal: I See You

 

16. Ivan & the Parazol – Mode Bizarre

Vitáris Ivánék nagy sikerű bemutatkozó lemezük után nem álltak le a töküket vakargatni, hanem hazai viszonyokhoz képest nagyon tudatos karrierépítésbe kezdtek. Jártak Ámerikában többször is, ahonnan minden alkalommal győztesen érkeztek haza. Ami ennél azonban még fontosabb, beletanultak a muzsikus mesterségbe, és most már koncerten is képesek tehetségüknek megfelelő teljesítményt nyújtani. Lehet őket szeretni (mint teszi azt minden fellépésükön jó pár száz sikító indiánlány), lehet őket nem szeretni (mert azért elég vékony a határvonal vagányság és nagyképűség között, ugye Alex Turner?), de tény: idei második lemezükön hozták az elsőnél megszokott szintet, csupa sláger, töltelékszámok nélküli tömény 36 perc mulatság.
Kedvenc dal: Wish You The Best

 

15. Timber Timbre – Hot Dreams

Úgy látszik az idei évet a kanadai meglepetésbandák viszik el a hátukon, pedig az Arcade Fire viszonylag kussban volt (csak meghódította a világot a Reflektor turnéjával). A Timber Timbre kamarapopja alá bluesgitárral és férfibánattal gyújtanak alá a zenekar tagjai, a kész terméket meg néhol giccsbe forgatják. Nem egy korszerű lemez a Hot Dreams, ahogy a cover is jelzi, valahova a ’60-es évekbe vezet vissza. De nem kell minket nagyon vezetni, megyünk mi magunktól is, amíg olyan hamiskásan vigyorgó dalok hívnak, mint a Bring Me Simple Man, vagy a The New Tomorrow. Ha idén csak egy lemezt szerzel be vinylen, akkor ez legyen. (Bár gondolom előbb jut az ember Magyarországon tengerparti nyaralóhoz, mint egy példányhoz ebből a lemezből).
Kedvenc dal: The New Tomorrow

14. Band of Skulls – Himalayan

Nagyot ment a Band of Skulls az idei Szigeten, pedig elég béna időpontba lettek beosztva. Annak ellenére az A38 Sátor egyik legjobb koncertjét adták, és külön jó pont jár nekik, amiért külön kis setlisttel készültek a magyar rajongóknak. Nem tudom, hogy végül hány hazánkfia volt ott, de annak azért piszkosul örülök, hogy én igen. A zenekar idei lemeze pont olyan, mint az előző kettő, csak jobb. Elhagyták a hosszas gitárnyúzásokat, kereskedelmi méretűre rövidítették a kiállásokat és láss csodát: kiderült, hogy még slágereket is tudnak írni! Ezzel a fejrázós rockkal elég nehéz 40-50 percig fenntartani, de a Himalayan simán megcsinálja, és amint vége, máris téved az ujjunk ismét a play gombra.
Kedvenc dal: Asleep At The Wheel

 

13. Manic Street Preachers – Futurology

Egyetlen olyan zenekar van, aki idei év végi listánkon is szerepel, és tavaly is. Hogy kik? Nem egy közléskényszeres frissen befutott banda, ahol a tagok által megírt dalok egyenes arányban állnak az általuk felszippantott utcák számával. Hanem a Manics, akik 12. lemezük felvételéért egészen a német fővárosig utaztak, hogy megcsinálják a saját Berlin lemezüket. Első talán erőltetettnek tűnhet így 45 évesen az ifjú Bowie és Iggy Pop nyomában lehúzni még egy bőrt a város kultuszáról, arról nem is beszélve, hogy ez a Berlin már egyáltalán nem az, mint volt 30 éve, bárhogy is nézzük. Szóval nem gondolom, hogy ugyanezt a fasza lemezt ne tudta volna megírni a Manics mondjuk Glasgowban vagy Londonban, de azért bőven érződik az „európai hangzás” erőltetése az anyagon. Valahogy még is, jól áll (ez is) a zenekarnak, akiktől nem győzök elnézést kérni a fogalmatlan közönségért az idei Szigeten, szívem szerint minden bekarmolt hollandot a fülénél fogva rángattam volna fel a színpadra, hogy kezet csókoljanak James Dean Bradfieldéknek.
Kedvenc dal: Europa Geht Durch Mich

 

12. Death From Above 1979 – The Physical World

Az ormányosok megint megcsinálták. Két ilyen ronda szerzet még nem állt egyszerre színpadon az egyetemes könnyűzene történetében (bocs Sonny és Cher), de Sebastien Grainger és Jesse F. Keeler duóját nem is azért tartjuk, hogy a fotójukat nézegessük magányos óráinkban. A DFA1979 arra van, hogy ha tökös rock and rollra segget rázni támad kedvünk, akkor legyen mit feldobni a lemezjátszóra, vagy rákeresni a telón. Külön öröm, hogy 10 év kihagyás után ismét keresztezte a két zenész útja egymást, és ott tudták felvenni a fonalat, ahol annak idején elejtették. A The Physical World nem váltja meg a világot, vagy forradalmasítja a rockzenét, de van benne pont elegendő király riff, meg uh-uh-uh-uuuh és ah-ah-ah-aaah, hogy mindenkit jobb kedvre derítsen, aki valaha is viselt csőnadrág-tornacipő kombót.
Kedvenc dal: White is Red

 

11. Protomartyr – Under Color Of Official Right

A borítón egy acsarkodó kutya, ennek általában valami széjjelcseszett punkos őrjöngés a vége, vagy Swans-féle hangszergyilkolás. Ehhez képest ez egy konszolidált punklemez (!), ami soha nem lép ki a saját komfortzónájából, viszont ahelyett, hogy átmenni unalmasba, inkább mindig behoz még egy olyan ötletet, amitől időről időre hangosan kimondjuk magunknak: ez igen! Ha nem tudnám, hogy egy bemutatkozó lemezről van szó, azt hinném, hogy a Protomartyr már hosszú évek óta csiszolgatja a stílust, és mostanra találta meg a tökéletes arányokat. Így viszont duplán jár a kalapemelés, és a 3 és fél dollár amit azért kapnak, mert 200-szor meghallgattam őket Spotify-on.
Kedvenc dal: I Stare At Floors

Ennyi volt az első rész, hamarosan jön a top 10, addig kommentben jöhet a vélemény/anyázás!

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Óramű pontossággal – Queens of the Stone Age koncertkritika Elöljáróban engedjetek meg nekem egy kis személyeskedést, azon kívül, hogy bevallom: nagyon bírom Josh Homme-ot és az egész Queens of the Stone Age nevezetű dolgot. Arról van szó, hogy idén rám mosolygott a szerencse, annyi év szenvedés után sor kerü...
A bakancslistám nyomában, 1. rész – Foo Fighters Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ott tudtam lenni több nagy külföldi fellépő magyarországi koncertjén is. De vannak olyan zenekarok a bakancslistámon, akik eddig nem jöttek Magyarországra, és félő volt, hogy nem is nagyon fognak talán, mert...
Élmény + Zene, avagy ilyen egy tökéletes vasárnap (március 1.) A világnak van egy szerencsésebb fele, ahol nem az előző este elfogyasztott alkohol semlegesítése az emberi szervezet legfontosabb vasárnapi teendője, és nem egyik sarokból a másikba ájulnak emberek félalomba, lüktető fejfájással és csorgó nyállal. M...