Valószínűleg kár értük (vagy nem) – Klaxons koncertkritika

Egy igen kellemetlen időpontban (vasárnap este, koncertkezdés: 23:15) egy igen kellemes zenét játszó bandát, nevezetesen a brit Klaxons-t voltunk hivatottak bevizsgálni az Akvárium Klubban. Jó félházra telt meg a NagyHall, ami egyáltalán nem volt baj, mert egyrészről a jelen lévők legalább igazán lelkes fanok voltak, és ugrabugráltak is rendesen, másrészt meg így ki tudtunk szaladgálni sörért. Mielőtt azonban nekiugranánk a koncert értékelésének, azért mégis nézzük meg, hogyan jutott el addig a zenekar, hogy a pár évvel ezelőtti Sziget Nagyszínpad és európai fesztiválok főműsorideje után nem tudott mintegy 1600 embert megmozgatni a budapesti éjszakában.

A Klaxons az a fajta zenekar, aki annak idején hiába csinált egy műfajt definiáló, páratlan lemezt (Myths of the Near Future), ezután képtelen volt átlépni a saját árnyékát, és szépen lassan elszórakozta az összes lehetőséget, ami kínálkozott a sikeres debütálás után. Ennek legfőbb okai, az iszonyú hosszú albumok közötti szünetek, amiknek köszönhetően a banda 9 éves fennállása alatt 3 lemezt tudott kiizzadni magából. Az első anyagról már esett szó, a második nagyjából ugyanazt a leckét mondta fel, a harmadik meg… Mondjuk ki, jó szar lett. A slágernek szánt dalok mindegyikéről süt, hogy arra lettek kitalálva, hogy együtt éneklős slágerek legyenek, de új ötlet annyi sincs bennük, mint egy IKEA összeszerelési útmutatóban, és a lemez egyharmadát pedig kifejezetten a kínos, ötlettelen, energia-leszívó számok teszik ki. Igazolandó, hogy valóban válságlemezről van szó, a zenekar idei európai turnéja közben be is jelentette, hogy akkor így, ebben a formában vége. Ez még simán jelentheti azt, hogy mondjuk a koncerten abszolút háttéremberként mozgolódó harmadik tag, a gitáros Simon-Taylor Davis lép ki, és a többieket még sokszor látjuk ezekkel a dalokkal haknizni Magyarországon. Vagy ugyanígy folytatják, csak új névvel és elmennek valami egészen más irányba. Ez majd kiderül a közeli jövőben, a  tegnapi este kérdése leginkább az volt, hogy kár-e ezért a Klaxonsért, és az eltékozolt lehetőségekért?

Mint koncertzenekar, egy kész paradoxon a Klaxons, mert míg baromi jó, húzós, néha elszállós, de sokkal gyakrabban sodró lendületű, könnyen együtt énekelhető (üvölthető) dalaik vannak, amikben megbújik jó pár nem túl eredeti, de annál szórakoztatóbb riff és basszusfutam, addig színpadi teljesítményük  James Righton ugrabugrálásán és pár mikrofonba böfögött thank you-n kívül szinte semmi. Egy felajzott, csurig telt A38 Színpadon, hajnali egykor a Szigeten maguk a dalok is elviszik a hátukon a show-t, de egy klubban már nem biztos. (Jó, Londonban biztosan, Budapesten kevésbé.)

Klaxons: this is what i call music #akvárium #klaxons #koncert #fesztblog @akvariumklub

A photo posted by fesztblog (@fesztblog) on

Tehát ismét csak az eltékozolt lehetőségeken tudok siránkozni, egy kis odafigyeléssel tökéletes lehetett volna a koncert, így viszont simán csak annyi volt, hogy odamentünk, meghallgattuk ezeket a dalokat amelyek az „epic sláger-ez mekkora zene!-ezt is szeretem- na húzzunk ki sörért” halmazokba simán bedobálhatók voltak, szerencsére utóbbiból most kevesebbet játszottak a szűkre szabott 70 perces játékidő alatt. Valahogy olyan volt az egész műsor, mint egy döcögősen beinduló motor, néha be-bekapta az ékszíjat, esetünkben a közönség bemozdult, a zenekaron is látszott, mely számoktól lesz nehéz elbúcsúzniuk a turné végén. Így például a faék egyszerű Magick, vagy az elég mostohagyerekként kezelt, szinte csak zajból és üvöltésből álló Four Horsemen from 2012 jelentették a csúcspontot. Aztán a legnagyobb slágerek alatt volt még komolyabb mozgolódás, ezeknél azonban az unalom apró jeleit azért felfedezhette az ember a színpadi arcokon, ha nagyon akarta.

De azon kívül, hogy tényleg nem egy búcsúturnéján szépen meghaló, a szívét a színpad közepére kitevő zenekart láthattunk, azért remek volt a koncert, és külön öröm, hogy ezeket a sokszor zaj és zene határán egyensúlyozó számokat sikerült úgy behangosítani az Akvárium csapatának, hogy úgy szólt minden, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Mondjuk én tuti nem a It’s Not Over Yet-tel zártam volna, mert abszolút nem egy olyan karakterű dal, amivel ott lehet hagyni a közönséget. Hacsak nem üzenetként értelmezhető a dal címe, akkor viszont egyáltalán nem bánom.

Képeink a koncertről ERRE.

feszt_o_meter_70

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

A dán elektronikus zene pápája Budapesten Október elsején élő műsorával lép fel az Akvárium Klubban a dán elektronikus zene alfája és omegája, Anders Trentemøller. A 39 éves zenészre abszolút illik a régi klasszikus mondás: olyan sokoldalú, hogy az már gömb. Szinte nincs olyan stílusa az el...
Aki szeretne visszajönni, azt engedjétek vissza – hiperkarma a... Hónapokkal ezelőtt jöttek az első hírek, hogy Bérczesi Robi (hiperkarma) több évnyi csend után újra összeáll, a városban meg is jelentek az október végi koncertet hirdető plakátok, amelyek a több mint 10(!) éve készülő új album bemutatójaként hirdett...
Szerkesztői változat – Editors a Barba Negra Music Clubban Az A38 Hajó programszervezői gondoltak egy merészet, és elhívták ismét Budapestre a 2000-es évek indie hullámának egy zászlóshajóját (és kapacitásbeli okokból a helyszínnek a Barba Negra Music Clubbot választották). Az a zászlóshajó már igen messze s...