A Mester hívei körében – Robert Cray koncertkritika

Kezdjük egy őszinte vallomással: nem szeretem a blues zenét.

Erre általában nyaranta jövök rá, amikor valamelyik fesztiválon délután ténfergek félig bemarva és a haverok elrángatnak Deák Bill koncertre. No Offence Bill Kapitány, tudom, hogy legenda, meg igazán hiteles blues arc, de nekem valahogy sok a hatvan másodpercre eső elugatott szótagok és gitárnyúzások száma. Mindegy, lehet, hogy ez egy olyan dolog, amihez még hozzá kell öregednem, de jelenlegi állapotomban mikor rám tör a férfibánat, akkor nem a blues klasszikusai felé fordulok teljes mellszélességgel, hanem inkább egy üveg Unicumhoz és egy kis dühös rockzenéhez. Mindezt csak azért kellett előjáróban leszögeznem, ugyanis szombat este a kortárs blues egyik legnagyobb alakja, egy igazi élő legenda, Robert Cray koncertjére voltam hivatalos az Akvárium Klubba.

Úgy voltam a dologgal odafelé a villamoson: mégis ki mutassa meg a műfaj szépségét, ha nem az ember, aki kitalálta? (Jó, nyilván nem ő találta ki, inkább csak sokat tett azért, hogy olyan legyen, amilyen.) Szóval úgy léptem be a derekasan megtelt KisHallba (oké, tudom, hogy az arc máskor tízezrek előtt játszik, de mégiscsak rétegzenéről van szó), hogy odadobom a szívem és lelkem Robert bácsinak, ő meg facsarjon ki belőle minden érzelmet és keserűséget, és hazafele már úgy szállok fel az éjszakaira, mint a blues felszentelt papja.

Nem így történt, de erről Robert Cray és bandája a legkevésbé sem tehet. Ők ugyanis becsülettel tették a dolgukat. A koncert első 5 percében világossá vált, hogy egy emberi ésszel szinte felfoghatatlanul tehetséges zenész áll a színpadon, aki valószínűleg még álmában is gitárriffeket horkol fel és az oviban is egy Stratocaster volt a jele (vagy egy puszta kézzel megfojtott aligátor, tekintve, hogy Georgából származik). Amikor ösztönös zsenit lát és hall hangszerrel a kezében az ember, akkor az egészen biztosan elbűvöli legalább negyed órára. Utána, mikor tisztul a tudat, akkor lehet hideg fejjel felmérni a koncertet: közönség, hangosítás, előadói attitűd, dalok, stb.

Itt is megvolt a 15 perces szájtátás, a Mester hangja és gitárjátéka úgy nőtt ki a pillanatból, mint egy gyönyörű virág, egyszerűen öröm volt hallgatni minden pillanatát. Aztán jött egy lassabb dal, kicsit többet tökölődtek a gitárcserével és kizökkentem az ámulatból. Rá kellett jönnöm fokozatosan, hogy a blues az tényleg egy olyan zene, amit vagy szeretsz, vagy nem. Nincs középút. Körülöttem középkorú, vagy idősebb férfiak törölgették könnyeiket, próbáltak táncot járni ezekre a táncolhatatlan dalokra (inkább nézett ki mozgásuk egy beekizett pingvin bad tripjére), és csüngtek Cray minden szaván a számok közötti átvezető duma közben. Az elrángatott anyucik meg a telefonjukat nézték percenként, ki-be rohangáltak cigizni (nemes bosszú a Kyle Minogue és James Blunt koncertekért, hahaha). A Mester is beleadott mindent, semmi öreges nem volt a koncertben. Mondjuk ő még nem olyan öreg, 61 éves. Sok új számot toltak el, de persze a klasszikusok sem maradhattak el. A Strong Persuader volt a csúcs talán, aminél bizony az addig kifogástalanul sznoboskodó közönség kicsit felsült. Eddig minden szólóba sikerült beletapsolni, a pultnál hangosan sört kérőket véres szemekkel lepisszegni és Robert Cray minden poénján nevetni. Itt viszont a teljesen elhalkuló egyszálgitáros kiállásba olyan indokolatlanul tapsoltak bele ütemesen páran, hogy nekem lett volna kedvem leinteni őket. Kár, pedig tényleg a legfelemelőbb percei voltak ezek a koncertnek.

Én a vége felé már nehezen bírtam a gitárszólókat, a vajúdó menyét hangját többször sikerült kierőszakolni a jó öreg Fenderből, és bizony a tizensokadik „I am so lonely, I miss you bébe” kaliberű szövegek sem tudták fenntartani a figyelmem. Az első 15 perc tehát csodás volt, aztán lassan kalapot kellett emelnem a Mester tudása előtt, érdeklődve végigtekinteni az áhitatos arcokon a közönség soraiban, majd a tömeg előtt megszerezni a kabátomat a ruhatárból.

A mosdóban elcsípve pár telefonbeszélgetést („Anyus, ez valami hi-he-tet-len volt!” vagy „Kicsim, erre nincsenek szavak! Van még a rakott kelből a hűtőben?”) végképp elkönyveltem, hogy a jelenlévőkkel szemben én tényleg nem szeretem a blues zenét. De hogy ez volt életem legjobb blues koncertje, az is biztos.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Első és egyben utolsó randi – koncertkritika: Anna Calvi az A3... Nem érkeztem prekoncepciókkal Anna Calvi budapesti koncertjére. Pedig bizony vannak olyan előadók, akiknek ha az ember meghallgatja a lemezeit, esetleg kicsit kutakodik Youtube-on, akkor hamar felállít magában egy elképzelés, milyenek is lehetnek, mi...
A bakancslistám nyomában, 1. rész – Foo Fighters Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ott tudtam lenni több nagy külföldi fellépő magyarországi koncertjén is. De vannak olyan zenekarok a bakancslistámon, akik eddig nem jöttek Magyarországra, és félő volt, hogy nem is nagyon fognak talán, mert...
A megtalálás öröme – kritika az Esti Kornél Ne félj albumáról... Húsvétkor jelentette meg harmadik nagylemezét az Esti Kornél, mely az elmúlt időszakban (na jó, másfél évben) nagy változáson esett át. Mint ahogy egy interjú során ki is tárgyaltuk a srácokkal, kénytelenek voltak személyi cserét végrehajtani az ének...