A Mester hívei körében – Robert Cray koncertkritika

Kezdjük egy őszinte vallomással: nem szeretem a blues zenét.

Erre általában nyaranta jövök rá, amikor valamelyik fesztiválon délután ténfergek félig bemarva és a haverok elrángatnak Deák Bill koncertre. No Offence Bill Kapitány, tudom, hogy legenda, meg igazán hiteles blues arc, de nekem valahogy sok a hatvan másodpercre eső elugatott szótagok és gitárnyúzások száma. Mindegy, lehet, hogy ez egy olyan dolog, amihez még hozzá kell öregednem, de jelenlegi állapotomban mikor rám tör a férfibánat, akkor nem a blues klasszikusai felé fordulok teljes mellszélességgel, hanem inkább egy üveg Unicumhoz és egy kis dühös rockzenéhez. Mindezt csak azért kellett előjáróban leszögeznem, ugyanis szombat este a kortárs blues egyik legnagyobb alakja, egy igazi élő legenda, Robert Cray koncertjére voltam hivatalos az Akvárium Klubba.

Úgy voltam a dologgal odafelé a villamoson: mégis ki mutassa meg a műfaj szépségét, ha nem az ember, aki kitalálta? (Jó, nyilván nem ő találta ki, inkább csak sokat tett azért, hogy olyan legyen, amilyen.) Szóval úgy léptem be a derekasan megtelt KisHallba (oké, tudom, hogy az arc máskor tízezrek előtt játszik, de mégiscsak rétegzenéről van szó), hogy odadobom a szívem és lelkem Robert bácsinak, ő meg facsarjon ki belőle minden érzelmet és keserűséget, és hazafele már úgy szállok fel az éjszakaira, mint a blues felszentelt papja.

Nem így történt, de erről Robert Cray és bandája a legkevésbé sem tehet. Ők ugyanis becsülettel tették a dolgukat. A koncert első 5 percében világossá vált, hogy egy emberi ésszel szinte felfoghatatlanul tehetséges zenész áll a színpadon, aki valószínűleg még álmában is gitárriffeket horkol fel és az oviban is egy Stratocaster volt a jele (vagy egy puszta kézzel megfojtott aligátor, tekintve, hogy Georgából származik). Amikor ösztönös zsenit lát és hall hangszerrel a kezében az ember, akkor az egészen biztosan elbűvöli legalább negyed órára. Utána, mikor tisztul a tudat, akkor lehet hideg fejjel felmérni a koncertet: közönség, hangosítás, előadói attitűd, dalok, stb.

Itt is megvolt a 15 perces szájtátás, a Mester hangja és gitárjátéka úgy nőtt ki a pillanatból, mint egy gyönyörű virág, egyszerűen öröm volt hallgatni minden pillanatát. Aztán jött egy lassabb dal, kicsit többet tökölődtek a gitárcserével és kizökkentem az ámulatból. Rá kellett jönnöm fokozatosan, hogy a blues az tényleg egy olyan zene, amit vagy szeretsz, vagy nem. Nincs középút. Körülöttem középkorú, vagy idősebb férfiak törölgették könnyeiket, próbáltak táncot járni ezekre a táncolhatatlan dalokra (inkább nézett ki mozgásuk egy beekizett pingvin bad tripjére), és csüngtek Cray minden szaván a számok közötti átvezető duma közben. Az elrángatott anyucik meg a telefonjukat nézték percenként, ki-be rohangáltak cigizni (nemes bosszú a Kyle Minogue és James Blunt koncertekért, hahaha). A Mester is beleadott mindent, semmi öreges nem volt a koncertben. Mondjuk ő még nem olyan öreg, 61 éves. Sok új számot toltak el, de persze a klasszikusok sem maradhattak el. A Strong Persuader volt a csúcs talán, aminél bizony az addig kifogástalanul sznoboskodó közönség kicsit felsült. Eddig minden szólóba sikerült beletapsolni, a pultnál hangosan sört kérőket véres szemekkel lepisszegni és Robert Cray minden poénján nevetni. Itt viszont a teljesen elhalkuló egyszálgitáros kiállásba olyan indokolatlanul tapsoltak bele ütemesen páran, hogy nekem lett volna kedvem leinteni őket. Kár, pedig tényleg a legfelemelőbb percei voltak ezek a koncertnek.

Én a vége felé már nehezen bírtam a gitárszólókat, a vajúdó menyét hangját többször sikerült kierőszakolni a jó öreg Fenderből, és bizony a tizensokadik „I am so lonely, I miss you bébe” kaliberű szövegek sem tudták fenntartani a figyelmem. Az első 15 perc tehát csodás volt, aztán lassan kalapot kellett emelnem a Mester tudása előtt, érdeklődve végigtekinteni az áhitatos arcokon a közönség soraiban, majd a tömeg előtt megszerezni a kabátomat a ruhatárból.

A mosdóban elcsípve pár telefonbeszélgetést („Anyus, ez valami hi-he-tet-len volt!” vagy „Kicsim, erre nincsenek szavak! Van még a rakott kelből a hűtőben?”) végképp elkönyveltem, hogy a jelenlévőkkel szemben én tényleg nem szeretem a blues zenét. De hogy ez volt életem legjobb blues koncertje, az is biztos.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

A hónap műtárgya: Blur – The Magic Whip (lemezkritika) Megmondom őszintén nem voltam soha Blur-ös. Fiatal koromnál fogva nekem ez a britpop hajcihő kimaradt, akkoriban max a Halász Judit vs. 100 Folk Celsius vitában tudtam volna jó szívvel igazságot tenni. Később meg inkább az Oasis került a látókörömbe,...
esküszöm, jó volt pedig fel voltam készülve az ellenkezőjére, lélekben készültem a fanyalgó kritikára, a finom lehúzásra. aztán úgy a harmadik szám után eldobtam a finomságot, az ötödik után felejtettem a fanyalgást, a hatodiknál a lehúzás már eszembe sem jutott, így ...
Szarból várat – Thirty Seconds to Mars koncertkritika Annyira nem szívesen használok csúnya, hatásvadász szót egy cikk címében, de mivel van egy ilyen csodálatos kifejezés a magyarban, amely tökéletesen leírja az egész Thirty Seconds to Mars jelenséget, hogy mégis kénytelen vagyok így tenni. Óriási vár...