Szuperhős egy távoli szigetről – St. Vincent koncertkritika

A CAFe Kortárs Művészeti Fesztivál keretében az A38-con adott koncertet a kortárs popzene egyik legkülöncebb és legtehetségesebb művésze, St. Vincent. Ritkán láthatunk itthon ennyire kurrens előadót ilyen intim közegben, mint a Hajó 600 fős koncertterme. Annak rendje és módja szerint ki is került a pénzárakban a SOLD OUT  tábla, és a kissé faramuci kezdési időpont (este 7, mivel 11-től ambient bulit tartottak ugyanitt) ellenére kellőképp besűrűsödött a tömeg a színpad előtt. Mi is igyekeztünk minél előrébb pozícionálni magunkat, és még mielőtt Annie Clark a színpadra lépett volna zenekarával, gyorsan körültekintettünk a közönségen, hogy megvizsgáljuk, milyen is egy tipikus St. Vincent rajongó.

Bajszos (Petőfis).

Sárguló falevél – pálmafa mintás inges.

Zebrás – rénszarvasos mintás pulcsis.

Szarukeretes szemüveges.

Fiú.

Nagyon durva, de – legalábbis az első 5-6 sorban – szinte csak férfiak álltak! (És Odett.) Az első meglepetés itt ért, úgy tűnik hipster nép a magyar, csak ezek az arcok ritkán koncentrálódnak egy helyre, általában felszívja őket a romkocsma-negyed számtalan vendéglátóipari egysége. De most egyesültek, és a Bolygó Kapitánya helyett megidéztek egy legalább annyira menő szuperhőst, St. Vincentet.

A hölgynek olyan színpadi jelenléte van, olyan nem mindennapi jelenség (hűvös de mégis cuki, művészies de mégsem kíméli a nyakából lógó elektromos gitárt, visszahúzódó de folyamatosan szemez valakivel a közönség soraiból), hogy az első pár szám erejéig nem is tudott az ember a zenére koncentrálni, csak próbálni betelni a látvánnyal. Aztán elkezdtünk magunkhoz térni, és egyre jobban feltűnt St. Vincent zenéjének egyetlen hátulütője: elég sok olyan dala van, amit csak bizonyos időben, bizonyos hangulatban tud az ember élvezni. Otthon kakaót szürcsölve egy esős vasárnap délelőttön, vagy az utolsó őszi napsugarakban sétálgatva a Kopaszi gáton. Annyi hangulatot, üzenetet testesítenek meg dalai, amelyeket lehetetlen egyszerre befogadni. Nyilván koncerten a dinamikusabb, zúzósabb dalok működtek igazán : a Cruel-re egyszerre tipegett az egész hajó, a Birth In Reverse és a Regret alatt csak az nem léggitározott, akinek hiányzott egy karja, az Actor Out Of Work-höz pedig csak egy fasza ital kellett volna a kézbe meg tengerpart a seggünk alá. A koncert eleji Digital Wittnesben meg ahányszor kimondta azt Annie, hogy „Já!”, annyiszor akartam felmászni a színpadra és megkérni a kezét.

Az elszállósabb, lassabb tételek azonban gyakran késztettek gondolkodásra: ezt lemezen imádtam, most meg miért gondolok arra, mennyi idő lehet még hátra a koncertből? Ennek esett áldozatul nálam a Prince Johnny például, amit az új album legjobb dalának tartok, de most egyáltalán nem tudtam élvezni. Az pedig különösen zavaró volt, hogy még a lazább számok alatt is kisütötték a világosítók a szemünket stroboszkóppal. Nem tudom, hogy ez a Művésznő külön kérése volt-e, de én már előre befizettem a merch shopban egy St. Vincentes fehér botra a koncert után.

Szerencsére ezek a megzavarodások csak ritkán csaptak le rám, a koncert nagy része pont olyan volt amilyenek lennie kellett: őrült, kiszámíthatatlan, vicces (például St. Vincent és ázsiai gitáros kolleginájának megkoreografált tipegése, meg Kung-Fu Pandás kalimpálása inkább volt esetlenül aranyos, mint látványos) és szájtátós. Aha, szóval ilyen egy underground sztár munka közben…

A koncert legvégén a Your Lips Are Red alatt lejött közénk St. Vincent, lehetett pengetni gerjedő gitárját, meg lehetett érinteni és az arcába mosolyogni, ő pedig természetesen csillogó szemmel állta a tekinteteket. Ez a dal kvintesszenciáját adta az egész koncertnek: volt benne meglepetés, közvetlenség, cukiság de volt benne indokolatlan stroboszkóppal megtámogatott hangszernyúzás amit a szaksajtó előszeretettel nevez art-rocknak, én pedig egyszerűen pisi time-nak, vagy sörért kiszaladós három percnek.

A koncert végi crowdsurf (mondjuk egy road nyakában ült)

Setlist:

Rattlesnake

Digital Wittnes

Cruel

Marrow

Every Tear Disappears

I Prefer Your Love

Actor

Surgeon

Cheerleader

Prince Johnny

Birth In Reverse

Regret

Huey Newton

Bring Me Your Loves

Ráadás:

Your Lips Are Red

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Ezúttal nem állt ki a hátsójából három dobverő – Mac DeMarco az Akvá... Ja, mert hogy volt már ilyen is egy fellépésén, és ezek után joggal feltételezheted kedves olvasó, hogy megint valami újabb tök ismeretlen, szemvakító, beteg, punk bandát dörgölünk az orrod alá – nem teljesen - de kezdjünk mindent az elejéről. Az ere...
Szinte már hazalátogat a Nouvelle Vague A francia Nouvelle Vague új lemezzel ismét az A38 Hajón! A new wave slágereket bossa nova-köntösbe bújtató francia zenekar jó hat éve nem jelentetett meg új anyagot, de most vége a várakozásnak: ősszel érkezik az I Could Be Happy, amit a Nouvelle Vag...
Lemezbemutató előtt  – Quimby a Kobuciban Volt egy Quimby koncert a Kobuciban úgy két-három éve, amikor akkor vihar kerekedett, hogy az összes ismerősöm aki tudta, hogy ott vagyok, felhívott, hogy tegyek húsz marék kavicsot  a zsebembe, vagy kötözzem magam a színpadhoz és esetleg úgy hallgas...