Szuperhős egy távoli szigetről – St. Vincent koncertkritika

A CAFe Kortárs Művészeti Fesztivál keretében az A38-con adott koncertet a kortárs popzene egyik legkülöncebb és legtehetségesebb művésze, St. Vincent. Ritkán láthatunk itthon ennyire kurrens előadót ilyen intim közegben, mint a Hajó 600 fős koncertterme. Annak rendje és módja szerint ki is került a pénzárakban a SOLD OUT  tábla, és a kissé faramuci kezdési időpont (este 7, mivel 11-től ambient bulit tartottak ugyanitt) ellenére kellőképp besűrűsödött a tömeg a színpad előtt. Mi is igyekeztünk minél előrébb pozícionálni magunkat, és még mielőtt Annie Clark a színpadra lépett volna zenekarával, gyorsan körültekintettünk a közönségen, hogy megvizsgáljuk, milyen is egy tipikus St. Vincent rajongó.

Bajszos (Petőfis).

Sárguló falevél – pálmafa mintás inges.

Zebrás – rénszarvasos mintás pulcsis.

Szarukeretes szemüveges.

Fiú.

Nagyon durva, de – legalábbis az első 5-6 sorban – szinte csak férfiak álltak! (És Odett.) Az első meglepetés itt ért, úgy tűnik hipster nép a magyar, csak ezek az arcok ritkán koncentrálódnak egy helyre, általában felszívja őket a romkocsma-negyed számtalan vendéglátóipari egysége. De most egyesültek, és a Bolygó Kapitánya helyett megidéztek egy legalább annyira menő szuperhőst, St. Vincentet.

A hölgynek olyan színpadi jelenléte van, olyan nem mindennapi jelenség (hűvös de mégis cuki, művészies de mégsem kíméli a nyakából lógó elektromos gitárt, visszahúzódó de folyamatosan szemez valakivel a közönség soraiból), hogy az első pár szám erejéig nem is tudott az ember a zenére koncentrálni, csak próbálni betelni a látvánnyal. Aztán elkezdtünk magunkhoz térni, és egyre jobban feltűnt St. Vincent zenéjének egyetlen hátulütője: elég sok olyan dala van, amit csak bizonyos időben, bizonyos hangulatban tud az ember élvezni. Otthon kakaót szürcsölve egy esős vasárnap délelőttön, vagy az utolsó őszi napsugarakban sétálgatva a Kopaszi gáton. Annyi hangulatot, üzenetet testesítenek meg dalai, amelyeket lehetetlen egyszerre befogadni. Nyilván koncerten a dinamikusabb, zúzósabb dalok működtek igazán : a Cruel-re egyszerre tipegett az egész hajó, a Birth In Reverse és a Regret alatt csak az nem léggitározott, akinek hiányzott egy karja, az Actor Out Of Work-höz pedig csak egy fasza ital kellett volna a kézbe meg tengerpart a seggünk alá. A koncert eleji Digital Wittnesben meg ahányszor kimondta azt Annie, hogy „Já!”, annyiszor akartam felmászni a színpadra és megkérni a kezét.

Az elszállósabb, lassabb tételek azonban gyakran késztettek gondolkodásra: ezt lemezen imádtam, most meg miért gondolok arra, mennyi idő lehet még hátra a koncertből? Ennek esett áldozatul nálam a Prince Johnny például, amit az új album legjobb dalának tartok, de most egyáltalán nem tudtam élvezni. Az pedig különösen zavaró volt, hogy még a lazább számok alatt is kisütötték a világosítók a szemünket stroboszkóppal. Nem tudom, hogy ez a Művésznő külön kérése volt-e, de én már előre befizettem a merch shopban egy St. Vincentes fehér botra a koncert után.

Szerencsére ezek a megzavarodások csak ritkán csaptak le rám, a koncert nagy része pont olyan volt amilyenek lennie kellett: őrült, kiszámíthatatlan, vicces (például St. Vincent és ázsiai gitáros kolleginájának megkoreografált tipegése, meg Kung-Fu Pandás kalimpálása inkább volt esetlenül aranyos, mint látványos) és szájtátós. Aha, szóval ilyen egy underground sztár munka közben…

A koncert legvégén a Your Lips Are Red alatt lejött közénk St. Vincent, lehetett pengetni gerjedő gitárját, meg lehetett érinteni és az arcába mosolyogni, ő pedig természetesen csillogó szemmel állta a tekinteteket. Ez a dal kvintesszenciáját adta az egész koncertnek: volt benne meglepetés, közvetlenség, cukiság de volt benne indokolatlan stroboszkóppal megtámogatott hangszernyúzás amit a szaksajtó előszeretettel nevez art-rocknak, én pedig egyszerűen pisi time-nak, vagy sörért kiszaladós három percnek.

A koncert végi crowdsurf (mondjuk egy road nyakában ült)

Setlist:

Rattlesnake

Digital Wittnes

Cruel

Marrow

Every Tear Disappears

I Prefer Your Love

Actor

Surgeon

Cheerleader

Prince Johnny

Birth In Reverse

Regret

Huey Newton

Bring Me Your Loves

Ráadás:

Your Lips Are Red

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Még mindig szeretlek bébi Alakult egy zenekar a ’80-as években, amely akkora hatást tett a rockra, mint The Rolling Stones saját idejében, mikor berobbant. A glam végére érkeztek meg és emelt fővel vezették át a rockot a ’90-es évekbe, hogy aztán végül átadják helyüket a grun...
Lemezbemutató előtt  – Quimby a Kobuciban Volt egy Quimby koncert a Kobuciban úgy két-három éve, amikor akkor vihar kerekedett, hogy az összes ismerősöm aki tudta, hogy ott vagyok, felhívott, hogy tegyek húsz marék kavicsot  a zsebembe, vagy kötözzem magam a színpadhoz és esetleg úgy hallgas...
Az ősz 20 pillanata – az előttünk álló fél év legizgalmasabb k... Nagyjából 2 héttel ezelőtt elbúcsúztunk a fesztiválszezontól és egyből fejest ugrottunk az őszi klubkoncertek világába, ugyanis olyan erős lesz a főváros zenei programja a következő hónapokban, hogy a fal adja a másikat. Akkor az október végi James B...