Sziget Napló – Csingász

Na szóval úgy döntöttünk, hogy idén a kimért, profizmusba (és ezáltal némileg unalomba) áztatott kompakt koncertkritikák helyett jóval személyesebb hangvételben számolunk be a Sziget Fesztiválról. Kaptunk egy-egy üres cikket, amibe beletöltjük minden gondolatunkat, mely ezalatt a 7 nap alatt megfogan bennünk, félig átsült gyrostól, jófejkedő hollandokon át a legjobban sikerült koncertekig vagy éppen a viszontagságos éjszakai hazajutásig. Az aktuális nap mindig legfelül lesz, a régebbi bejegyzésekért lejjebb kell majd görgetni. Az egész fesztivál végén persze jön majd a szokásos nagyértékelő is, a további kontentre szomjazóknak pedig melegen ajánljuk Instagram és Facebook oldalunkat.

5. nap

Utolsó napjához érkezett a Sziget, nekem pedig értékelni kell, pont, mint az előző hatot. Még benne vagyok a dologban, de még egy napot már biztosan nem tudnék lábon kihordani. Elemeim teljesen lemerülve, szagokat, ízeket nem érzek, csak a sajgó érzést a térdemen, amit sikerült összevágnom átmászáskor a kordon tetejével, mikor igyekeztem elérni a HÉV-et. De a tegnapot még valahogy csak sikerült túléli, és belefutni pár fasza produkcióba.

Kezdésként a Triggerfingert hallgattam meg (15:59-kor átléptem a Sziget bejáratot, Áder Jani bácsi, várom az érdemrendet 20-án!). Iszonyat hangos volt, ami az elmúlt napok csökkentett zajszintű koncertjeihez képest feltűnő volt. A belgák zúztak becsülettel, én délután 4-kor kicsit súlytalannak éreztem így is a produkciót, és hiányoltam néha valami kis dallamot a zenéjükből. Sötétben, kisebb színpadon tutira ütne a dolog, ahogy néztem, novemberben jönnek az A38 Hajóra, akinek a tegnapi koncert kicsit is tetszett, az ott biztosan elégedett lesz.

The Kooks előtt még elmentem hátra mászkálni a Sziget végébe, szunyáltam pár percet a Colosseum tört ütemeire az ART Zone-ban és élveztem, hogy pár óráig olyan jó idő volt, mint addig soha az elmúlt 6 nap alatt. Majd ért egy kifejezetten kellemes meglepetés, pedig az ilyesmire ritkán volt alkalom az idei Szigeten: a The Kooks tök jó volt! Nem baromi jó, nem állati jó, (a kurva jó eszetekbe se jusson), de a tök jó-t simán nekik adom. Teljesen átlagos indie zenekar teljesen átlagos kinézettel, a közepesnél csupán 3 darab jobb dallal. Akkor miért tetszett? Mert baromi lelkesek voltak, a dalokat jól adták elő élőben, Luka Pritchard frontember amennyire nyegle piperkőcnek néz ki bongyor hajával, annyira adta a laza csávót és összességében az egész műsoridejük alatt figyeltek arra, nehogy lelankadjon a közönség. Egyedül Down című daluk „dán-dán-digi-di-dán-dán” refrénje olyan, amivel vakulásig vodkázó gólyatáborozók elé sem állnék ki, azon az egyen kívül nagyon rendben volt a setlist. Átlagos bandát ilyen átlagon felüli koncertet adni én még nem láttam, ha már nem létezne egy viszonylag híres The Ordinary Boys nevű zenekar, simán indulhatna a The Kooks a hivatalba nevet változtatni.

Továbbra is maradtunk a Nagyszínpadnál, de mivel csak a Jack Danielsnél viszkizgetve hallgattuk az Outkast showját, nem formálnék komoly véleményt róluk. Mindenhol azt írják, hogy uncsik és erőtlene voltak, én mivel nem láttam őket, csak hallgattam, ezt nem vettem észre. Lehet, hogy a Nagyszínpad előtti tömegnek is csak el kellett volna fordulnia… Így mondjuk akár a Music FM is szólhatott volna…

Innen átnéztünk a NOFX-re, amire nagyon sokan voltak kíváncsiak, pedig a Calvin Harris miatt kilátogatók közül szerintem nem sokan mondhatók a punkzene nagy barátainak. A NOFX tagjai már bőven a kapuzárási pánik éveiben lennének, ha nem szarnának az egészre és vedelnének át napokat, heteket, hónapokat. Így szerencsékre megmaradtak egy mindig szórakozató zenekarnak és hát 2014-ben Skrillexek, Macklemore-ok ls Calvin Harrisek pünkösdi királysága idején este nyolckor a Sziget második legnagyobb színpadán punkzenét hallgatni… Előbb csal könnyeket a szemembe, mint a Titanic vagy a Forrest Gump vége. Szokás szerint végigökörködték a srácok a bulit, elröhögcséltek az Outkast-en, illetve azon, hogy a billentyűsről nem tudják biztosan, hogy meleg-e vagy sem, de egy szivárvány színű zászló lóg a pultjáról és a backstage-ben éppen faszt szopik. Betoltak bár bazdmeget is magyarul, de ezt csak kb. minden negyedik ember értette a sátorban. A koncert végére kicsit visszább vettek a tempóból, ha azt nem teszik, felugranak Miles Kane mellé az idei Sziget legjobb koncertjeit adó bandák dobogójának legfelsőbb fokára.

A remek NOFX után olyan lett volna átmennem bulizni Calvin Harrisre, mintha belehugyoztam volna a saját fülembe, így inkább megnéztem a show legelejét aztán elindultam bármilyen irányba, ahol hangszeres zene szólt. Annyit azért felfogtam a műsorból, hogy: hangos volt, látványos volt a sok kiosztott villogó bot, eszméletlenül sokan voltak a Nagyszínpad előtt, és volt az I Love It az Icona Poptól. Részemről ennyi, nincs semmi bajom az ilyen End Show-kkal, és ugyan én személy szerint nem tudnék tükörbe nézni, ha azért fizetnék súlyos tízezreket, hogy valaki egy óriási színpadon letolja nekem az iTunes TOP30-at, de ha ez érdekli a népeket, legyen ez. Csak közben legyenek olyan baromi jó koncertek is, mint a Kobo Town a Világzenein.

Ide menekültem végül, és találtam meg a béke szigetét. Egy kanadai, karibi (!) zenét játszó banda, a Kobo Town táncoltatta meg az összegyűlt jó pár száz embert. Sorstársaimnak úgy megörültem, hogy azon nyomban feleségül vettem volna minden jelenlévő, a kommersz house zenére nemet mondó hölgyet, és öleltem volna keblemre minden férfiút. A frontember egy az egyben úgy nézett ki, mint Richard Ayoade híres geek karaktere a The IT Crowd (magyarul asszem Kockafejek) című sorozatból, ami még mókásabbá tette a produkciót. Ezt a koncertet szinte végigugrabugráltam és ha nem találok remek társaságra az egyik fröccsös pultnál dolgozó hölgy személyében, akkor azonnal rohantam volna vissza, hogy további kalóriákat égessek el majomtáncommal.

Így viszont megmaradt ez, mint tökéletes zárása a Szigetnek, na meg számtalan élmény, amikre most még nem emlékszem, de ezen az idő és tisztuló szervezetem talán a segít majd.

4. nap

Sorry Napló, amiért tegnap is kimaradt az aktuális bejegyzés. A sztori annyi, hogy a sors és a kiszámíthatatlan budapesti éjszakai közlekedés miatt egy fedél alatt húztuk meg magunkat Nekedirom kollégával, így kettőnkre jutott egy eszköz (nevezetes személyi számítógép), és mire ő összetette saját anyagát – melynél Tolsztoj sem tökölt többet a Haború és békén- nekem már indulhatnékom volt, hogy szakítva az eddigi hagyományokkal, végre elérjem a 4-kor kezdődő Nagyszínpados koncertet.

Szóval most jön a szombati nap pótlása, amelyet meghatározott, hogy 3 ausztrál gyerek csúnyán átejtett, mint azt a bizonyost szokás azon a bizonyos palánkon.

A délutánt a Bombay Bicycle Club társaságában terveztem eltölteni, de négyre esélytelen volt a kijutásom a hajnali ötös hazaérkezés után (a változatosság kedvéért előző este most egy szétcsapott 16 éves által összehányt éjszakai busz állt közém és a nyugodalmas szunyókálás közé). Szóval őket ejtettem, helyette felkéredzkedtünk a Sziget Eye-ra, hogy megszemléljük a Fesztiválköztársaságot felülről. Ezalatt a Punnany Massif produkálta magát a Nagyszínpadon, szegény hollandok csak a festékdobálásra érkeztek, és igen furán néztek az életigenlő bölcsességekkel és sűrű na-na-na-kkal operáló zenekarra.

Nekem valahogy nincs ingerenciám összegányolni a ruhámat festékporral, szóval hátulról figyeltem a 3 másodpercig látványos color party-t, majd fröccsvételezést követően felvettem a pozíciót a Madnesshez. Ami szokás szerint remek volt. Ezek a faszik igazán tudják, mitől döglik a légy, mitől fogja egyszerre rázni a seggét a becuccozott tini és a vadkender füsttől mumifikálódótt vén hippi. A frontember Suggs gyakorlatilag az összes brit zenész elől képes lenne ellopni a showt, és ugyan most kisebb bandával érkeztek, de a műsor értékéből ez semmit nem vont le. De sajnos ott kellett hagyni őket, mert kezdett a zenei sajtó által bő nyállal körüludvarolt Jagwar Ma, akik tavalyi lemezét én is nagyon csíptem, mert bejött a Tame Impalánál egyel konkrétabb hangzás, a kevésbé összemaszatolt dalstruktúrák.

Ehhez élőben óriási blöffnek bizonyultak, pont a konkrétság hiányzott az előadásukból, maszatoltak össze-vissza az elektronikával, gitár csak ritkán került elő. Illetve egy basszusgitár végig jelen volt, de a gépről betolt basszus miatt teljesen feleslegesnek tűnt. A jó 25 perces késéssel kezdődő koncert egy percét se tudta élvezni az, aki nem vett magához valamilyen tudatmódosítót. Így én főttem a levemben, amiért a remek Madness-t otthagytuk ezért a gagyiért és rövid időn belül távoztam.

Prodigy koncertre egy 2009-es, szintén Szigetes (milyen másik?) élmény miatt nem megyek elvből, amikor is egy kigyúrt, kopasz, széttetovált úriember ököllel vett elégtételt egy előtte álló 50 kilós hölgyön, amiért az meglökte a barátnőjét. Véleményem azóta is teljesen lesújtó a zenekar közönségéről, nem akarok ilyen emberekkel még véletlenül sem találkozni, és mivel a banda zenéje sem nevezhető a muzsikának, melyre a szívem dobban, ezért igyekeztem a lehető legtávolabb tölteni az időt a Nagyszínpadtól. Amúgy engem egyáltalán nem zavar, ha minden évben jönnek, amíg a rájuk kilátogató napijegyesek által otthagyott bevételből kapunk mondjuk egy Jake Buggot vagy egy kongói ethno-jazz bandát a Világzenein.

Még benéztünk a Wild Beasts-re, akik mérföldekkel jobbnak tűntek, mint a Jagwar Ma, de így a fesztivál hatodik napján, este 11 körül engem már csak vagy valami magával rántó, lendületes produkció tudott volna lekötni, vagy egy zsíroskenyér. Vagy bármilyen szilárd táplálék.

A napot a Budapest Bárral zártuk, akiken a Sziget előtt röhögtem, hogy vajon mennyire köti le a Szilvafácska a beekizett franciákat, de utólag is megkövetem őket: fantasztikus bulit csináltak nagyon sok néző előtt (90%-uk gondolom magyar volt). Nem tudom mennyien vonultak át a Prodigy agykiégetéséről sanzonokra rázni, de tény, hogy nagyon benne volt a bugi az emberek lábában. Ha Farkas Robi kicsit kevésbé érezte volna jófejnek magát, és kevesebbet urambátyámozott volna a zenekar tagjaival, azt mondanám, hogy tökéletes buli volt. De az aznapi koncertek fényében így is az volt.

3. nap

Gondolom a többi blogger értekezik majd hosszasabban a pénteki nap koncertjeiről, együtt mozogva meghallgattuk a Band of Skulls-t, a Manic Street Preacherst, a Kornból egy keveset, Kelist és a Klaxonst. Én csak a Manicsről szólnék, méghozzá azért mert az egyik kedvenc zenekarom és nagyon felhúztam magam a koncerten tapasztaltakon.

Merthogy adott egy olyan zenekar, aki sokkal többet tett le az asztalra, mint az idei Sziget bármelyik másik fellépője, akik még életükben rossz koncertet nem adtak, szerencsére kaptak egy viszonylag tisztességes idősávot a Nagyszínpadon, és van a közönség, amelynek a 90%-a a koncert előtt kapott buborékfújós biszbasszal, a felfújható botokkal és ütögethető strandlabdákkal van elfoglalva és még arra sem veszi a fáradtságot, hogy a dalok után, vagy a 19 éve eltűnt gitáros említésekor tapsoljon egy keveset… Tudom én, hogy a jelenlegi zenei trendek hullámaitól messzire evez a MSP hajója. És azt is tudom, hogy legtöbb rajongójuk Nagy-Britanniában van, és egyébként is, a zene miatt fesztiválra járók inkább elmennek egy angliai vagy holland fesztiválra, minthogy Budapestig utazzanak. Így nekünk jutnak azok, akik az olcsó árak (tényleg, nekik a 740-es sör is az), a jó csajok és a széthányható romkocsmák miatt jönnek ide, a „Balkánra”. Ők meg nem fogják fel, miről szól az If You Tolerate This, Your Children Will Be Next vagy hogy mégis mekkora zenészek állnak előttük a színpadon.

Azt is hozzá kell tennem, hogy a banda közel sem volt csúcsformában, a lagymatag érdeklődés is rátett a teljesítményükre egy lapáttal, és James Dean Bradfield is láthatólag turnébetegséggel küszködött, többször ment hátra a dobhoz fújni valamit a torkára. De rossz koncertnek nem nevezhetem, mert egyrészt ezek a csávók szemen köpnék saját magukat, ha nem úgy jönnének le egyszer a színpadról, hogy kiadtak mindent magukból. A legutóbbi két lemez számainak erőltetése sem tett jót a shownak, mert a kettővel ezelőtti Rewind The Film csúcslemez, de szinte csak lassú dalok vannak rajta, az új, Futurology már zúzósabb, de kevésbé jól sikerült.

Így körülpillantva a látványosan unatkozó, a zenéhez egyáltalán nem illő táncokkal egymást szórakoztató, vagy csak a közvetítő kamera látókörébe bekerülni igyekvő fiatalokon, szilárd meggyőződés alakult ki bennem, hogy ez a közönség nem érdemelte meg, hogy egy Manic Street Preachers játsszon nekik. Egy ugrabugra DJ kellett volna, aki egy előre felvett CD-t betolva néha beleüvölt a kamerába, legyenek fények, füstök meg lángok, aztán mindenki boldog. Én meg menjek a haldokló Világzenei színpadhoz, aztán ott zenebuziskodjak maroknyi sorstársammal…

2.nap

Bocsesz Napló, hogy tegnap hanyagoltalak, de sajnos szervezetem kiadta a vészjelzést, és mielőtt meghalok Szigetitiszben, jobbnak láttam egy napot a rekreációra fordítani, és nem fért bele a sűrű programba (értsd: fetrengés és fetrengés) a cikkírás úgy, hogy azért emberi időben ki is kellett volna érni a fesztiválra. Szóval egy napos csúszással ugyan, de nézzük, mit tartogatott a teltházas csütörtöki nap!

Merthogy volt ember, dögivel. Szegény kislányok egy szál feszülős harisnyában, vékonyka, arany szegecsekkel kivert bőrdzsekiben és csini balettcipőben igen hamar a pokolban érezhették magukat a bokáig érő dagonyában és 12 fokos hidegben. Sokan váltottak napijegyet Macklemore-ék miatt, és látszólag óriási elvárásokkal érkeztek, már a HÉV-en feltűnt egy-egy lány tekintetében az áhítatos csillogás, mely néhány órával előreszaladva, már arról fantáziált, hogy majd Mac az ő szemébe fog arról rappelni a Same Love-ban, hogy ő igazából nem meleg, de akár lehetne az is. De nem az.

De mielőtt a főattrakcióra térnék, nézzük merre jártunk még csütörtökön! Kezdésként a Bastille, akiket kis híján lekéstük a kint uralkodó állapotok (értsd: 10.000 ember akar egyszerre bejutni) miatt. Végül úgy a show felére odaértünk, de aztán olyan unalmas volt a cucc, hogy hamar távoztunk is. Nem tudom miféle új trend az, hogy aki nem színtiszta, patikamérlegen kimért, faék egyszerű popzenét akar csinálni, az csak úgy kerülhet be a slágerlistákra és a kommersz rádiókba, ha törzsi dobolással fűszerezi a zenéjét, de szerintem kifejezetten nevetséges. Előző nap az Imagine Dragons is ezzel akasztott ki. Most komolyan, ti hogy buliztok arra, hogy valaki másfél percig veri a különböző méretű dobokat? Sámántáncot jártok? Ütemre topogtok? Ugráltok? Én úgy, hogy hagyom a francba az egészet és elmegyek sörért.

Bastille után benéztünk a cirkuszi sátorba, ahol a francia Cirque La Roux társulat lépett fel. Nagyon komoly akrobatikát mutatnak be, a kábé 30 perces műsor alatt többször tört ki belőlem, hogy „Anyád!”, amikor valami olyat toltak az arcok, amiről nem is tudtam, hogy az emberi testtel meg lehet csinálni. Ha van lehetőségetek, mindenképp nézzetek be ti is, minden este fél nyolctól van az a műsor.

Cirkusz után jött Lily Allen, akinek nekem alapvetően sem a megjelenésével (bár ennél már nehezebben nézhetne ki kurvásabban), sem hangjával nincs problémám, csak a jó dalokat hiányolom. Mert ezeket a lötyögős, tingli-tangli nótákat nem igen lehet izgalmasan előadni, szórakoztatóan azért lehetne. A hölgy amúgy biztosan jól érezte magát, legalábbis többször volt, hogy mi azt hallgathattuk, ahogy a saját poénjain röhög… És az, hogy egy Sziget Nagyszínpados koncerten mosolygós fejeket, cuki állatokat meg hasonló gyökérségeket nézzek a kivetítőn, azt kikérem magamnak. A Gyereksziget júliusban volt…

És aztán a Macklemore & Ryan Lewis… Embertelen tömeg a Nagyszínpad előtt, látványos színpadi kép, halál unalmas koncert. Mit koncert? Macklemore rárappelt a playbackről lejátszott dalaikra. Én nem gondoltam volna, hogy a minden bizonnyal csillagászati gázsiba nem fér bele egy énekesnőt még elhozni, de így ez pont olyan volt, mintha egy lakótelepi lakásban, a szomszéd Fubu gatyás hülyegyerek csutkán hallgatná a Music FM-et és a vakerálós részeket saját szórakoztatására előadná. Csak itt még súlyosabb volt a helyzet, mert két dal között 10 perces nagymonológok jöttek Szmörétől az emberi jogokról, arról, hogy mindenki egyenlő, különleges és valuable person. Konkrétan a tömeg kb., geometriai közepétől amíg kivergődtük magunkat a sárban csúszkálva a legközelebbi WC-ig, nem hangzott el szám, csak ömlött a bölcsesség a színpadról. Én elismerem Macklemore és Ryan Lewis munkásságát, tényleg baromi jó kis dalaik vannak, de tudni kéne ezeket élőben is előadni, nem csak feltenni a színpadra pár vonóst dísznek, meg a Thrift Shop alatt felhívni egy nagydarab fekete csávót, hogy tátogja el, hogy This is fuckin awesome…

Ezután meg sem próbáltunk bejutni az A38 Sátorba (az ott kialakult helyzetről már sok oldal és újság írt, én valószínűleg a fesztivál után, külön cikkben fejtem ki álláspontomat), hanem irány a Ganxsta Jazz. Nem is értettem, miért szórakoznak Zoliék, pont a Szigetre, a részeg hollandoknak kell előadni a művészkedést? Aztán persze kiderült, hogy nagy blöff az egész, Big Daddy Laca a későn kapcsolókat is hamar felvilágosította, hogy jól „rábasztak” és hogy „jazz, mi a faszomat?”. Ettől függetlenül mi azért maradtunk, mert ritkán látni ilyen trú arcokat a Szigeten koncertezni, a műanyag ízű Macklemore buli után meg kifejezetten jó volt rap zenét hallgatni a pénzről, a drogokról, a fegyverekről, na meg a pináról.

1. nap

Na mivan Napló? Bírod még? Én egyre nehezebben…

De ez egyéni szociális probléma, hagyjuk is a rinyálást, és nézzük, mit tartogatott a szerdai nap! Kezdésként mindenképp Jake Buggot akartam elcsípni, szimplán azért mert egy mocskosul tehetséges, embertelenül jó hangú előadó, akit amúgy is nagyon csípek. De tegnap ismét kiderült, hogy lehetetlen kijutni délután 4-re a Szigetre. Hiába fogadja meg az ember, hiába siet a kajával, zuhanyzással, hanyagolja a délutáni szunyát, akkor sem fog sikerülni. Szóval meg se próbáljátok, esélytelen!

Már a bejáratnál szembesültünk azzal, hogy bizony megjöttek az 5 napos bérletesek, és a kifejezetten erős zenei felhozatal miatt napijegyesből is több tűnt fel, így baromi sokan lettünk a Hajógyárin hirtelen. A bejutáshoz 15 perc sorban állás szükségeltetik, minimum. Így kb. a koncert felére értünk be, és ezt rohadtul sajnáltam, mert remek volt. Jake nem kommunikált sokat, ránézésre amúgy is előbb nézném egyetemi lövöldözőnek, vagy egy tizenhatos szintű druida gazdájának a World of Warcraftban, mint rocksztárnak, de amint gitár kerül a kezébe, egyből kiűz minden ilyen gondolatot az ember fejéből. Ennyi embert én még nem láttam a Nagyszínpad előtt délután 4-kor, az este további részének fényében egy esti műsorsávot is simán kaphatott volna a srác. Mindegy, megadatott kb. 25 perc, és ezt is tudni kell megbecsülni!

Utána meghallgattuk az Imagine Dragons-t (még több ember), de olyan langyi volt, hogy ahhoz képest a Cökxpon ambientes fetrengője egy boksz ringnek tűnik. Minden dal előtt másfél perces, ütőhangszeres maszatolás, majd elindul a dal, egy csávó szűk farmerben énekel, hol férfi, hol női hangon, és közben továbbra is dübörögnek a dobok. Baromi nagy blöffnek tűnt nekem az egész, szóval hamar ott lettek hagyva, aztán képzeljenek maguknak olyan sárkányt, amilyet csak akarnak.

Maradtunk a Nagyszínpad előtt, Placebora. Mert hát mégis csak Placebo, meg minden… Ha az előző produkciót lelangyiztam, akkor erre azt hiszem a híg fos lenne a legjobb jelző. Az egy dolog, hogy szegény Brian Molkonál rajzolni sem lehet csúnyább teremtést, és már úgy néz ki, mint a saját nagyanyja az elvonón, de még súlyosbítja egy olyan frizurával, aminek már rég a Btk.-ban lenne a helye. Hogy miért lovagolok a csávó fizimiskáján annyit? Mert maga a koncert és a zenekar is pont olyan, mint Molko: leharcolt, petyhüdt, életunt. Ezeket az amúgy jó kis dalokat azért elő lehetne adni úgy is, hogy ne legyen kedvem inkább snake-ezni a telómon, mint őket nézni. A slágerüket (Every Me, Every You, of course) igyekeztek a lehető legszarabban előadni, és sikerrel jártak. A többi számnál csak simán azt éreztem, hogy a gondolataik már a backstageben feltálalt pirított kacsamelles, mandulás sárgadinnye levesen jár. Ők is mentek levesbe 20 perc után.

Innen egy kis kitérő a világzeneihez a Rupa & the April Fishes koncertjére (egy másodpercet nem tudnék visszaidézni belőle, de ott és akkor nem volt rossz), majd megállni cipőt kötni a Török Ádám és a Mininél (fiatal vagyok én még ehhez, vagyis nem vagyok elég öreg) aztán A38 Sátor, Miles Kane.

És az idei Sziget eddigi legjobb koncertje! Hiába fordította ki a közönség a világot a négy sarkából a QOTSA alatt, de mint nagybetűs KONCERT, ez volt a legjobb. Feljött az imidzsváltáson átesett, és már örmény táncdalénekesnek kinéző Miles a színpadra, hozta 3 haverját, megragadták a grabancunkat és földhöz veregettek egy órán keresztül. Egy pillanatra nem volt megállás, egyszerűen elkapta a bent lévő tízezer embert a gépszíj, és pörgette az utolsó gitárgerjedés elhalásáig. Annyi baja van csak Kane-nek, hogy kéne írnia még pár igazi slágert, azért a dalok egyharmada elég tölteléknek tűnt, itthon biztos nem hallgatnám meg magamtól. De ott és akkor szerintem ha Groovhouse dalokat adott volna elő rockosítva, azért is hálásak lettünk volna. Igazi előadó és rocksztár ez a csávó, és látszik rajta, hogy ezzel tökéletesen tisztában van.

Innen tudtuk, hogy már csak lefelé vezet az út, a Clean Banditet a többiek hamar leszavazták, pedig szerintem nem volt vele semmi baj (most hallgatom a tegnapi stream ismétlését), csak mi már túl fáradtak voltunk ehhez a kimért szépelgéshez. De a lányok cukik voltak, és van pár nagyon kellemes daluk, várom őket ősszel az A38 Hajóra!

Ennyit a tegnapról, a zárójelben még egy kis személyes impulzus, csak erős idegzetűek olvassák, és amúgy a fesztivál zenei részéhez semmi köze nincs.

(Kedves Vitézy Dávid! Hogy van az, hogy arra iszonyú energiák fordulnak, hogy minden nap, bármikor megy az ember 41-es villamossal a Batyira, törvényszerűen találkozik 3 hegyi trollal, akik végigellenőrzik az összes turista jegyét – azt a jegyet, amit még normális méretű papírra se bír kinyomtatni a gépük, így be se fér a lyukasztóba- és amúgy sem lehet úgy közlekedési eszközre szállni az egész városban, hogy ne legyünk ellenőrizve? És hogy van az, hogy kivonul az egész BKK (vagy BKV, mit tudom én…) csili vili bódé, külön stand bent a fesztiválon, de arra nem terjed ki a figyelem, hogy a HÉV 10 perces menetideje ne legyen 28 perc a Batyiig, vagy ha már annyi, akkor az óránként járó busz ne menjen el 3 másodperccel azelőtt, hogy az Hévről leszálló emberek elérjék? Vagy hogy van az, hogy ha már megszoptuk, mint a torkos borz, és egy órát ülünk a földön (pad, tető a megállóba minek???), a végre megérkező éjszakai szintén ne 11 perc alatt érjen át 8 helyett az Astoriára, hogy ismét elmenjen az orrunk előtt a csatlakozás, és újabb 30 percet üljünk a földön a megállóban, hogy végre érkezzen egy újabb busz, amivel végre hazaérünk? Mert az Önök remek honlapja szerint 58 perc alatt sikerül hazajutnom Óbudáról Újbudára éjszaka, ezzel szemben több mint 3 (azaz három) óra az út. Fél egy után indulok a Szigetről és a Körtéren már látom az első nappali villamosokat… Hogy is van ez? Ja, tudom, menjek taxival…)

0.nap

Szevasz Napló! Két félidő a pokolban. Ezzel a címmel tudnám illetni a tegnapi napomat, ugyanis sikerült belefutni két olyan produkcióba is, amely minden olyannal ellentétes volt, amire az emberi természetet és testet kitalálták. Az első alászállás a kénköves lángok közé a Queens of the Stone Age koncertje alatt történt, míg második megkísértésünk a The Bloody Beetroots szettje alatt esett. A két élmény előjelei különböznek, előbbiről csak egy kurva nagy + jellel, és csorgó nyállal tudok nyilatkozni, a másik előtt viszont megemelem a kalapom, de negatív a véleményem.

Kezdjük a QOTSA-el. Mint koncert nekem a tavalyi, Voltos buli csak azért jött be jobban, mert először láttam őket élőben. Viszont ha objektív akarok lenni, akkor a tegnapi volt a korrektebb műsor, látszott Josh Homme-ékon, hogy nem csak a „felrohanunk a színpadra, ledaráljuk a dalokat és húzunk hátra piálni” programban gondolkodtak, hanem baromira élvezték a show-t. Volt is mit, a közönség valami eszméletlen volt. Hét Szigettel, lassan több száz napnyi fesztiválozással együtt ki merem jelenteni, hogy közönség részéről ez a tegnapi másfél óra volt a legnagyobb csúcsteljesítmény, amit életemben láttam. Lehet, hogy csak jó helyre sikerült elől helyezkedni, de ami körülöttem történt… Kábé 50 arc csinálta a műsort, volt kőkemény pogó (semmi lökdösődős, finomkodás szarozás), circle pit, eszeveszett ugrabugra és minden amit el tudsz képzelni. Volt, hogy egyszerűen csak szétváltunk, középen hagyva 10-15 négyzetméter helyet, ahova mindig beugrott valaki produkálni magát, hol egy helyből szaltó, hol egy kis break (!) bemutató, hol a pöcsének lengetése erejéig. Persze az arcok ismerték az összes dalt, tudták hol jön a zúzda, és ugyan a QOTSA pont nem az a zenekar, akinek a számai alatt egyéb produkcióra van szükség, hogy lekösse az ember figyelmét, de ha pont melletted nyílik meg a pokol kapuja, és a fesztiválok népének legnagyobb söpredéke éli ki állatias vágyait melletted, akkor nem tudsz mit csinálni, ha fasza gyerek vagy, ugrasz közéjük, ha kevésbé, akkor simán csak vigyorogva nézed őket. Amúgy máshol is ment az őrület, amikor a koncert vége felé egy kerekesszékes srácot vitt végig a tömeg az első sorokig, és Josh Homme kiszólt két szám között az arcra mutatva: „Look at this lucky motherfucker in the wheelchair”, akkor összenéztünk, és megbékültünk a gondolattal: ha ilyen a pokol, akkor mi kurvára szeretnénk oda kerülni.

Ezután jött Deadmau5, aki nagyon komoly színpadi képpel, iszonyat beteg vetítéssel készült, hogy elég uncsi zenével. Húzta, húzta az emberek idegeit, de mikor le kellett volna dobni a bombákat, és kisütni az agyunkat a basszussal, akkor általában valami félmegoldással lavírozott el. Nem volt egy eszeveszetten izgalmas produkció, miután kiröhögtük magunkat az egeres maszkján, továbbálltunk. Ehhez azért sok kábóra lett volna szükség, hogy működjön.

Jött a The Bloody Beetroots, akik tényleg nem gondolták túl a produkciót, egész egyszerűen a földbe döngölték a közönséget. Erre a zenére már nem tudom azt mondani, hogy az erre fogékonyak ne tudtak volna eszeveszetten partyzni rá, de sajnos ahonnan én jövök, ott ilyennel embereket kínoznak. Így hamar pokollá vált ez a koncert is, csak abból a fajtából való volt ez, ahonnét menekül az ember. De hova? Ugyanis annyian akartak bepréselődni az A38 sátorba (ugye a West Balkán óta nagyon szigorodtak a jogszabályok), hogy kint valóságos tömegnyomor alakult ki, az In-Kalosok teljes erőből tartották a beléptető kordonokat, amiket a több száz (ezer?) fős tömeg nyomott kívülről. A kijáratokat is mind elállták a bejutni igyekvők, és a kinti kivetítő előtt is olyan tömeg volt, mint egy komolyabb koncerten. Nem tudom, mi lehet a megoldás, valószínűleg jövőre már két Nagyszínpaddal fog működni a Sziget, nem lenne meglepetés, ha a Világzenei helyén, annak kárára történne meg a változás. Valaminek történnie kell, mert a tegnapi nap tanulsága szerint bármikor megtörténhet a baj, holland barátaink a szemtanúk elmondása szerint már megkezdték a kerítés ledöntését a Bloody Beetroots alatt, és valóban: ami az A38 sátor bejárata előtt zajlott, az nem embernek való.

Voltunk még pár koncerten, címszavakban:

Halott Pénz: egész jó kis bulit csináltak délután.

Jimmy Eat World: Kábé olyan gagyi, mint a Blink, a közönség 99%-a a Bloody Beetroots-ot várta, és látványosan leszarta, mi történik a színpadon.

Luminárium: Ide minden évben el akartunk jutni, végre sikerült. Nem nagy szám, de lehet bent ambient zenére a légkondiban dögleni, szóval végülis jó.

Sziget Beach: lásd a videót Facebook oldalunkon.

Még két dolog, Naplókám:

Egy: Ma Aradszky Laci bácsi koncert a Magic Mirrorban!

Kettő: Tudtok mondani olyan trükköt, amivel nem alszom el hazafele az éjszakain? Tudom, nem kell benyomni, de azon kívül? Bármilyen tipp jöhet!

-1. nap

Kedves Naplóm! Elindult az idei Sziget, és ugyan én már előző nap kint voltam sajtóbejárás ürügyén, de attól még bennem volt a szokásos izgalom, vajon milyen csodákat tartogat az idei egyhetes bulika. A HÉV-en máris kellemetlen élményben volt részem, ugyanis a döglesztő meleg ellenére csak én söröztem! Meg amúgy is hiányoztak a bekarmolt spanyol hordák, jól jellemzi a helyzet komolyságát, hogy a mellettem ülő öregasszony nemes egyszerűséggel elaludt valahol a Komjádi környékén. Ejnye…

Kiérkezve még át kellett vennünk a belépőnket jó 15 perces sorban állás után, persze voltak olyan türhők, akik bedumálták magukat a sor elejére, de nem akartam tettlegességgel kezdeni úgy a fesztivált, hogy igazából még be sem mentem, szóval ezt el is engedtem.

Első pozitív élményként a Csónakház emberbaráti árait tudnám említeni (450 a dobozos Arany Ászok, melyen peckes felirat hirdeti: „Aranyat érdemelsz!). Itt hesszeltünk délután aztán mentünk a The 1975 koncertjére. De hogy minek… Ilyen tingli-tangli, semmilyen pötyögést vezetett elő 4 nyegle csávó, különösen az énekes bongyorkára volt fájdalom ránézni. Néha szaxofon szólóval törték meg az egyhangú dalokat, a szaxofonszóló meg nagyon ritkán néz ki nem bénán. Itt béna volt. Még említést érdemel a dobos srác, akiről avatatlan szem azt gondolná, hogy valamilyen mentális betegséggel küzd, de mint kiderült, ő csak így adja át magát a zenének…

Férfiúi becsületem és sziklaszilárd elveim miatt nem vagyok hajlandó idén nyáron még egy Tankcsapda koncertet végigállni/ülni, így inkább az Európa Színpad előtt húztuk ki, amíg a Nagyszínpadot elfoglalták a szájonbaszott tankok. Itt a Punchke nevő horvát csajbanda tolta (a dobosról nem tudtuk eldönteni milyen állat, de 65%, hogy lány). Amúgy teljesen korrekt zenét toltak a jelen lévő 70 embernek (szerintem mind a 70 horvát volt, minket is beleértve). Csak azért hagytuk el őket, mert újra kellett tölteni kimerült sörtartalékainkat a Blink száznyolcvankettő előtt.

Akik pont olyan punnyadt, terpeszben állós, hamisan éneklős koncertet csináltak, mint amit előzetesen várni lehetett. Ez a banda írt legalább 30 óriási slágert, amiket meghallva én is újra 14 évesnek érzem magam, de ebből csak ideig-óráig lehet megélni. Mert felnézek a színpadra és azt látom, hogy 3 negyvenes, pocakos faszi játssza gyerekkorom zenéjét, méghozzá olyan bénán, hogy a saját tribute bandáik a világ bármelyik pontjáról kenterbe verik őket… És ez így már nem okés. Mivel akkor ez volt gyakorlatilag az egyetlen koncert az egész fesztiválon, óriási tömeg verődött össze, hogy meghallgassa a Blinket, látszólag aki megfelelő mennyiségű alkoholt fogyasztott, az teljesen ki volt békülve a produkcióval, és ki vagyok én, hogy elvegyem mások örömét? Szóval volt, akinek tetszett, de aki hallott már életében jó koncertet, az biztosan észrevette, hogy ez nem az.

Legelső nap lévén nem csaptam szét magam, még kis duma a VIP-ben, energiagyűjtés a hazaútra, majd sprint, kerítésen átugrás, Hév, éjszakai, másik éjszakai, itthon hűtőkirámolás és szunya. Ma már azért többre számítok, már csak a QOTSA miatt is!

 

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Ismét a Sziget lett Európa legjobb nagyméretű fesztiválja! Tegnap éjjel tartották a Festival Awards 2014-es díjátadóját Hollandiában. Jelöltként a hazai frontról indult a VOLT, a B.My.Lake és a Sziget is, közülük utóbbinak sikerült (immáron másodszor hazahoznia egy trófeát. Ez azért nem semmi, gratulálunk! Í...
Best of 2015 – Az év 25 legjobb lemeze (2. rész) Folytatjuk listánkat 2015 legjobb lemezeivel. Az első rész után célegyenesbe fordulunk és jöjjön az a 10 album, amit legjobban szerettünk, legtöbbet hallgattunk, legtöbbre tartottunk idén. Hűek maradtunk önmagunkhoz, már ami a zenei ízlés kérdését il...
az én szigetem az én szigetem köszöni szépen, jól van. teltek az évek, változott, alakult, cserélgette a színpadokat, áthelyezte törzskocsmánkat, de a lényeg, amiért szerettem nem változott. az én szigetem otthonos, puha, barátságos, nevetős és néha sírós - kizáról...
  • Thomas88

    Hát Blinken nem lepődtem meg, zenélni nem sikerült megtanulniuk, ha youtube-on belenéz az ember egy random koncertjükre ott nagy eséllyel borzalmasan játszanak. Persze Travis-re ez nem vonatkozik, ő iszonyat jó dobos. De igazából sohasem ez adta az ő fő erejüket…

  • mynothing

    “ez a közönség nem érdemelte meg, hogy egy Manic Street Preachers játsszon nekik” Abszolút ezt éreztem én is, és mindennel egyetértek… 2. sorban álltam, de még a körülöttem állók sem voltak képesek tisztességesen lelkesedni. Én a Manics miatt mentem ki elsősorban idén, és eléggé lelombozó volt látni, hogy mennyire nem értékelik őket (Richey-ről meg szerintem azt se tudják, ki volt egyáltalán, pedig azért…). Az én bajom annyi általában, hogy oké, a setlist egy slágerparádé volt, és nagyon tisztességes mennyiséget kaptunk, de nekem személyesen pont nem a Manics slágerszámai a kedvenceim, amik szépek/jók persze, de egy egyszeri hallgatónak lehet, hogy langyosnak tűnnek (pl. Tsunami, EMG, Everlasting, A Design For Life…). Azért jóval tökösebb dalaik vannak, eldugott és kevésbé eldugott gyöngyszemek, amiket vagy kimondottan utálnak játszani, vagy csak simán nem játszanak évek-évtizedek óta, pedig levinnék a közönség fejét vele, ha elővennék… 🙂 Ja és szerintem a Futurology simán jó album, és az a 4 szám róla élőben is ütött, nem is tűnt nagyon az új album erőltetésének.
    Az pedig mindent elmond a fesztivál közönségéről számomra, hogy egy olyan nap lett sold out, amire úgy mentem ki, hogy aznap igazából semmi nem érdekelt (csütörtök). Ennek a tömegnek tényleg az kell, hogy lehessen valamire ész nélkül veretni… meg a sok “nagyon aktuális” előadó (= általában halálunalmas zenét játszó egylemezes-egyslágeres zenekar)

    Miles Kane pedig tényleg szuper volt!