Bánkitó Fesztivál beszámoló: Hideg nincs! (De kaja se.)

Idén hatodik alkalommal rendezték meg a híres bán és a zseniális feltaláló, Donát szülőhelyén a Bánkitó Fesztivált. Bennünk pedig a hosszú mérlegelés után végre megérett a gondolat, hogy le kéne nézni. Így a fesztivál zárónapján le is mentünk.

Ugyebár a Bánkitóról nagyjából annyit lehet kívülállónak tudni, hogy: gyönyörű helyen van, teljesen független, nem tolnak az ember arcába semmilyen marketinget, repi ajándékot (egyetlen Monsteres molinót láttunk az egész fesztiválon) és lineup-ja igyekszik nagy ívben elkerülni a jól bejáratott, minden fesztiválon fellépő közhely zenekarokat (Supernem, Kiscsillag, Punnany, Brains, Tankcsapda és a sor három oldalon keresztül folytatható). Illetve a visszajáró vendégek a családias hangulatot, a békés milliőt és a teljes, testi-lelki felfrissülést (az idei szlogen: Szakadj ki!) szokták még emlegetni, mint a Bánkitó különlegességét. Mi mindezen információk fényében egy nógrádi woodstockra számítottunk, ahol az égvilágon semmi nem próbálkozik azzal, hogy kimozdítsa az embert a lelki békéjéből. Ehhez képest azért értek meglepetések bőven.

Szóval adott egy remek helyszín és egy baromi izgalmas zenei és nem zenei programkínálat. Mivel mi csak az utolsó napra érkeztünk, délután, ezért a színházi és beszélgetős eseményeket nem tudtuk kipróbálni, de a címek alapján bőven el lehetett tölteni hasznosan a délelőttöket, amennyiben az ember a gyilkos kánikula ellenére nem a tóban hűsölés választotta. A koncertekről pedig annyit, hogy én már komolyan szívesebben teszek próbát a Húrkúrók, a Zöldrobotmajom vagy a Sör és Fű zenekarokkal, minthogy végigálljak még egy Ganxsta Zolee haknit. Azért voltak ismertebb nevek is, például a manapság valamilyen érthetetlen okból hype-olt Mary Popkids, a kellemes tingli-tanglit vicces szövegekkel megtámogató Meztelen Diplomaták, vagy két olyan régi „motoros” banda, mint a Belga és a Zagar.

Az első megrökönyödés akkor ért, amikor kiderült, hogy nagyjából lehetetlen, hogy a Gazsi Rap Show és a Zöldrobotmajom koncertjét meghallgassuk, ugyanis ők a tótól és a Tószínpadtól negyed óra tűző napon, az autóúton való gyaloglásra, a kemping területén lépnek fel. Ugyan a programfüzet térképe igyekezett jótékonyan kicsit közelebb hozni a másik helyszínt, de a helyzet az, hogy bizony bőven olyan távolság választotta el a fesztivál egyik részét a másiktól, amit ismerve az ember kétszer is meggondolta, hogy útnak indul-e a 35 fokban. És persze tudom én, hogy a Bánkitóhoz szorosan hozzákapcsolódik a bringázás élménye, és Kormányunk is éppen most bólintott rá a bebaszva biciklizésre, de én még mindig azt mondom, hogy egy üveg bor után már ne igazán akarjon az ember közlekedni, csak a két lábán. Ez a szétszakítottság mindenestre fura volt nekünk így elsőre.

Szintén negatívumként éltem meg azt, hogy hiába ZÖLD a fesztivál (és most nemcsak az elmaradhatatlan betétdíjas repohárra gondolok, hanem a közönségen is látszott, hogy hétvégente nem gumiabroncsokat jár égetni az erdőbe, hanem inkább önkéntesen gyűjti a szemetet a Római parton), ha a tó körül minden kukából folyik ki a szemét. Nagyjából pár száz szemeteszsák kérdése lett volna és akkor a legpíszebb, legkörnyezettudatosabb fesztiválon sem kell szemétkupacokat kerülgetni a festői szépségű tó partján.

A végére hagytam a leggázosabb dolgot a Bánkitóval kapcsolatban (nyugi, lesznek dicsérő szavak is): a kiszolgálás. Értem én, hogy ez az alulszervezettség a program imidzsének a része, hogy ez a program nem arról szól, hogy eszeveszett módon szórjuk a pénzt, a szervezők és vendéglátósok pedig igyekeznek a lehető legtöbbet lehúzni a vendégekről. De az, hogy délután kettő (!) órát kellett gyalogolnunk, míg találtunk egy helyet, ahol 20 percen belül szilárd táplálékhoz jutottunk, az jelentősen megnehezítette számomra, hogy magamévá tegyen a „szakadj ki, ne idegeskedj, peace and love and happiness” érzést. Az első étteremben közölték, hogy másfél óra múlva tudnak foglalkozni a rendelésünkkel, de azért foglaljunk helyet, a másikon két unott hölgy zárta be fél órára a hamburgerest, mert „elfogyott mindenük”, majd szívtak el nyugodtan fejenként egy doboz cigit a bódé mellett. A harmadik helyen már látta rajtam az eladó néni, hogy eléggé kivagyok, meg is kérdezte, hogy miért vagyok szomorú. Ekkor elmeséltem neki röviden hányatattásom igaz történetét, reakciója annyi volt: Hát igen, ez nem Budapest…  Szóval a legnagyobb gáz az volt, hogy a vendéglátósokon sem azt láttam, hogy örülnének a bevételnek, annak, hogy 4 napig élet költözik a településre (mint teszi azt mindenki Sopronban, Zamárdiban vagy éppen Orfűn), hanem kelletlenül szolgáltak ki, és párszor már én éreztem kellemetlenül magam, hogy szeretnék valamit enni és aztán kifizetni. Ez már nem a kisfesztivál bája, vagy a mediterrán attitűdű szervezés természetes velejárója, ez már bénaság. Italhoz is jó 20 perc alatt lehetett a legtöbbször hozzájutni, de az még kisebb baj volt.

E három dolog miatt nem tudom azt mondani, hogy a Bánkitó tökéletes élményt kínál a tucatfesztiválokból kiábrándult, de szórakozni és barátkozni vágyó emberek számára. Mert amúgy a közönség legalább annyira jófej, mint Orfűn (a kötelező kellék: szakáll, bringa, a lehető legcsúnyább keverékkutya/ cuki kisgyerek), mint már írtam, festő környezet, érdekes programok és baromi jófej szervezőség. (Összesen kábé 4 szekus dolgozott az egész fesztiválon, ők is csak arra voltak, hogy megmondják mennyi az idő és hol a WC.)

Persze nem zárhatom a cikket anélkül, hogy ne nyilatkoznék a zenei élményeimről (mert a végén még azt hinnétek, hogy annyira sikerült beitalozni, hogy nem emlékszem semmire, ez viszont lehetetlen volt, mert akármennyit ivott az ember, míg a következő adagjához hozzájutott, tutira kijózanodott sorban állás közben). A napunkat viszonylag későn, 7 körül kezdtük a Tószínpadnál a Jónás Vera Experimenttel, akik tökéletes zenét szolgáltattak a láblógatós, tó felett naplementét nézős bambuláshoz, de nagyjából olyan mély nyomot hagytak bennem, mint a papírpénz méretű kenyérlángos, amihez végül hozzájutottam délutáni kajahajszám végén. Utánuk jött a Middlemist Red, akiket én először hallottam élőben, és előre elterveztem, hogy megpróbálom megfejteni a körülöttük kialakult felhajtás okát. Azt hiszem, sikerült, szóval egy egész bekezdés szentelek az alábbiakban ennek a témának, remélem könnyen érthető lesz, mert ma egész nap ezen agyaltam. Szóval azért nagy dolog ez a Middlemist Red zenekar, mert…

Kurva jó zenét csinálnak.

Ezután meglestük a Húrkúrók zenekart, akik bármelyik középiskolai, koleszben verbuválódott kezdő rockzenekarnak elmehetnének, azzal a különbséggel, hogy meglett, sörhasú, 40 éves, nagyon részeg faszikat tartalmaz. Majd a Zagar, akikre jó sokan voltak kíváncsiak és hozták is a kötelezőt, bár a hangosításon lehetett volna mit csiszolni.

Kilépőként pedig Bobafették társadalmilag érzékeny rap műsorát hallgattuk meg, az élményen kicsit rontott csak, hogy művészurak a lábukon alig álltak, a szövegből meg amúgy sem lehetett érteni egy szót se. Hazafelé még megnéztük, ahogy egy mini Balaton Sound alakult ki egy platós autó tetején a kemping parkolójában, majd nyugovóra tértünk.

Ma reggel még ért egy meglepetés (azon kívül, hogy sikerült egy méhészet mellé sátraznunk): az emberek nem mentek haza! Minden fesztiválon az van, hogy mindenki siet haza, a többnapos kialvatlanság, vedelés megteszi a hatását: az ember csak egy tál főtt ételre, egy orbitális nagy zuhanyzásra és 12 óra alvásra vágyik, de nem a Bánkitón! Itt a vendégsereg szépen összeszedte a sátrát és a cókmókját, kivonult a tópartra és elkezdte a telefonján nézegetni, hogy melyik a lehető legkésőbbi busz, amivel még hazajut este.

Összességében amúgy tényleg baromi hangulatos a Bánkitó, ennek is jót tesz, mint a FOO-nak, hogy limitált a beengedett létszám, a közönség baromi barátságos és kultúrált, a helyszínt a Jóisten is fesztiválra teremtette, de azt azért el kéne fogadni a szervezőknek (és a környékbeli vendéglátósoknak), hogy felnőtt korba lép lassan a fesztivál, így kicsit igazodni kéne az amúgy nem túl magas látogató elvárásoknak (étel, ital, szemetes). Ettől függetlenül, ha már kicsit is unjátok az ugyanarra a sémára felhúzott tucatfesztiválokat, Bánkon a helyetek!

(Képeink holnap jönnek Facebookra, csak fotósunk véletlenül jobbra fordult Bánk határában, szóval most Pozsony vendégszeretetét élvezi.)

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

A megsemmisülés határán – rajongói beszámoló az Artcic Monkeys... Ismeritek azt a viccet, amikor a zenebuzi 7 év várakozás után eljut kedvenc zenekara koncertjére? Nem, ez nem egy vicc. Inkább egy dráma. Óriási dilemmákkal. Megnézzem előre a setlistet, vagy legyen meglepetés? Hallgassam a zenekar dalait a koncert e...
Kontinentális boldogságmuzsika – Avantasia: Ghostlights Itt az új europower-fantasy-operametal-csodaság! Plusz jó hír, hogy a Tobias Sammet vezette híres-neves rockcirkusz április 4-én végre Magyarországra is ellátogat, ám addig füleljük meg a sorozat Ghostlights névre keresztelt legújabb darabját, egyben...
leszek a szexuális tárgyad nem könnyű azzal a tudattal menni egy koncertre, hogy legyen bármennyire népszerű is az előadó, neked még sincs fogalmad róla, nem, hogy a munkásságát, de egyetlen számát sem tudnád felidézni. nagy teher ez a tudósító vállán, lássuk, be, sajnáljuk ki...