Ép testben semmi lélek – Arctic Monkeys koncertkritika a Volt Fesztiválról

Talán nem túlzok, ha azt mondom: óriási várakozás és felhajtás előzte meg az Arctic Monkeys első (és biztos vagyok benne, hogy nagyon-nagyon sokáig utolsó) magyarországi koncertjét. Plusz egy nap ráhúzva a Volt Fesztiválra, külön drágább belépő, a koncert napján a Nagyszínpadra menet külön jegyellenőrzés, minden második emberen hatezer forintos merch póló (legyen az 60 éves mami vagy általános iskolás kislány), az első sorokban nem embernek való daráló, de hátul sem sokkal rózsásabb helyzet. Szóval a zenekarnak már nyert ügye volt a 9 órai koncert elkezdése előtt is, ehhez képest a végén valami olyan sült ki belőle, amire még a döntetlent is csak nagyon nehéz szívvel tudnám rámondani. Pedig én 8 éve vártam erre a koncertre…

Tehát adott egy végtelenségig felizgatott közönség (a bevonulás alatt hallott sikoltás azt hiszem, hogy a leghangosabb volt, amit életemben hallottam, pedig nem ma kezdtem a szakmát), akik minden dalt üvöltve énekelnek, a banda tagjait megpillantva könny szökik szemükbe és adott egy zenekar, aki kábé magasról szarik az egészre.

Sajnos az volt a helyzet, hogy Alexéknek tegnap teljesen mindegy volt, hogy te éppen egész évben erre a koncertre gyűjtöttél, hogy dél óta a Telekom Nagyszínpad előtt ácsorogtál, csak hogy az első sorban lehess (találkoztam ilyen rajongóval). Akár az üzbég pusztában is rendezhették volna az bulit, akkor is kábé ilyen lelkesedéssel álltak volna a dologhoz. Mind a dobost, Matt Helderst, mind a gitáros Jamie Cookot lehetett látni koncert közben a kivetítőn, ahogy fejét lehajtva, reflexből zenél, de igazából gondolatban már a  vacsoráját fogyasztja, vagy egy jóféle tippmix szelvényt rak össze. Alex pedig be volt állítva, mint a gerely, amikor a színpad előtti emelvényre lépett a közönséget hergelni, akkor látszott igazán, hogy nemhogy a napot, de még az évet sem nagyon tudja. Még a basszeros, Nick O’Malley tűnt a legösszeszedettebbnek a brigádból.

De ne írjunk csak rosszakat, mert ez nem volt egy rossz koncert! Nem is lehetett. Ilyen baromi jó dalokat egyszerűen nem lehet szarul előadni, ebbe a négy emberbe pedig annyi tehetség szorult, hogy még így rutinból is lehoztak egy zeneileg tökéletes fellépést (10 pontos hangosítással). A setlist tartalmazott mindent, amit az életműből tartalmaznia kellett, bár egy ponton eléggé leült a hangulat. Kezdődött a Knee Socks-szal, ami egy közepes szám, amivel a legnagyobb baj, hogy a srácok egyszer tudták rendesen előadni, amikor feljátszották  lemezre. Itt még visszarántotta a vágányra a koncertet a My Propeller, ami amúgy is egy titkos gyöngyszem Alexék repertoárjában, de valami olyan eszeveszettül jól szólt élőben, hogy én azóta Youtube-on keresgélek ismétlés után. De aztán a Nr.1 Party Anthem (az AM lemez leggyengébb dala)- She’s Thunderstorms (miért nem a Suck It And See, miért???)- Why’d You Only Call Me When You’re High? (az albumon parádés, élőben fárasztó) trió a földre vitte a hangulatot.

A végén még kaptunk egy kis arconcsapást, az R U Mine alatt elszabadult a pokol, de akkor már lehetett tudni, hogy ez a koncert csalódás lesz. Nem olyan nagy, de csalódás.

Persze aki ismeri a zenekar (és főleg Mr. Turner) attitűdjét, az nem várt egy koncert közben elkiáltott „Hungary, we’re sorry for being late for eigth fucking years”-t, de ez a közönséggel egy darab thank you-t kommunikáló, fejlehajtós attitűdöt nem tudja felejtetni a remek dalok és a vérprofi tálalás.

Mert hát lássuk be az, hogy remekül szórakozom és üvöltve éneklem a dalokat, de a színpadra felpillantva ezért szégyellnem kell magam, az nincs teljesen rendben. Erre van a magyarban egy remek szó: hakni. Na ez az volt, méghozzá a drágább fajtából.

(Képeink hamarost jönnek, akit pedig érdekel milyen is egy tényleg kifogástalan AM koncert, azoknak ajánlom tavalyi, wieseni beszámolónkat.)

Setlist:

505 

Ráadás
One for the Road 
I Wanna Be Yours
R U Mine? 

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

…és akkor ott ült mögöttem Elvis – koncertbeszámoló a Mü... Na persze, nem az az Elvis! Ő "csak" Elvis Costello volt, aki minden túlzás nélkül csodálatos több, mint két órát adott nekünk a MüPában. Beszámoló a 14. sor 3-4 székéről. Bevallom, először nekem is utána kellett néznem, pontosan ki is az az Elvis...
Öt szám az egész koncert – a Slipknot Budapesten Egy örökké tartó valóságnak tűnő hosszú idő után, 11 év elteltével érkezett el újra a Slipknot Magyarországra. Ezt a fantasztikus alkalmat én sem hagyhattam ki, hogy lássam a maszkos metál nagyágyúit, ráadásul már a turné neve is sokat sejtetett a vá...
nAgykutyák a kertben Mit nekem vihar, riasztás, él a reményhal, egyébként sem vagyok papírkutya, csak nem fogom kihagyni a ritka alkalmat, hogy Braindogsra táncolak a Kobuciban? Fotóscuccok tetejére be az esőkabát, amit persze végül hiába cipeltem. A Kobuci kertet messze...