VV Conchita  – Eurovízió Koppenhágában

Zenei bloggerként késztetést éreztem, hogy megnézzem az idei dalfesztivált. Meg persze ösmeröseim is sugallták, hogy legyen már véleményem. Szóval ez olyasfajta késztetés volt, mint egykoron egyetemistaként évekig eljárni a World Press Photo kiállításra a Néprajziba, majd írni róla egy beadandót. Az első még élményszámba ment, a másodikon konstatáltam, hogy itt se sok minden változott, a harmadiknál már kezdtem befeszülni és a múzeumot kihagyva képzeletemre bízva pötyögtem be a kötelező házit. Nem azért mert, akut empátiahiánnyal viseltettem volna a világ szenvedései iránt, csak valahogy nem éreztem már nagyon a különbséget egyik és másik közt.

Az Eurovízió egy különösképpen tét nélküli dalok olimpiája. Hiszen mi zeneszeretők félretesszük ilyenkor közízlésünket, mert nem válogathatunk nagyon – hozott anyagot nézünk – és azt mondjuk magukban: ne kíméljetek! Azért nincs tét, mert az egy estés show után a nyertesekről kábé 96 százalékban nem hallunk többé. Nem ők szoktak Grammy-t nyerni, na! Tényleg valaki tudja mi újság az egykori győztes orosz nagyikkal, a Babuskikkal? Szerintem senki, és szerintem senkit nem is érdekel. De ha igen, írja már meg, mert menten kinyomozzuk! És persze azért is olimpia, mert nem a helyezés, hanem a részvétel a fontos alapon nézzük meg akár mi magyarok detto. Hepaj van, mindenki énekelni fog, és lesznek majd nagy ívű szomorú, meg vidám, vagy magát komolyan vevő rockbandák, aztán bulizós eurodance alapú számok. Meg persze vicces bábuskis dalok, amit például idén a franciák vagy a lengyelek hoztak el. Az is tény, hogy a produkciókat minden nemzet közönsége – persze a sajátján kívül – ekkor hallja először és gyakorta utoljára. Most őszintén, ha nem rendezzük meg A Dalt és nem küldjük ki Kállay-Saunderst, akkor bekapcsoltátok volna a tévét az Eurovízió miatt? Nem mondom, hogy nem lett volna egy-két elvetemült, de korántsem annyian amennyien.

Nézzük a szervezést! A dánok egész ügyesek és humorosak voltak. Az ál-Eurovíziós Múzeum bemutatásán besírtam, meg azon is, ahogy a BBC kommentátorát finoman off-olták, ötletes volt. A kiváló fény és színpadtechnikától leesett az állam. Csak ezért szívesen elutaztam volna Gundi helyett. A hanggal nem voltam teljesen kibékülve, de egy ilyen nagy stadionban minden kicsit visszhangosan, fátyolosan szól, nekem nem volt elég tiszta, vagy a magasabb hangok nem jöttek úgy át. A dánok totális Bruno Mars koppintása, a Cliché love song nomen est omen alapon nem aratott túl nagy pontszámot, pedig elsőre én is azt gondoltam, hogy majd ez kell a népnek.

A dalok többsége amúgy is egy korábban kipróbált stílus és sláger, előadó finom leutánzásának hatott, de hát ne is várjuk el a korábban sosem hallott, otthon is csak b vagy c kategóriás előadóktól (tisztelet az egykori kivételektől), hogy ők fogják itt diktálni az ütemet. Ezen az estén nem akart senki rákenrolt. Ezt mondjuk sajnáltam, pedig az ötkarikás öltözetű izlandi képviselők egész jó kis vidám indie számot hoztak össze, és a finnek is ezzel a Coldplay –Muse hatású kombóval meg kifejezetten rádióbarát dalt vittek színre. Nekem ezek jöttek be a legjobban, de ezen nincs is mit meglepődni, mert ez mégiscsak egy élőben játszó (fesztivál)zenekarokat éltető oldal.

A pozitív üzenetű, cicifxes hálóinges, mesztílábas oroszokat némiképp sajnáltam, mert az otthoni agresszió, mind Ukrajna, mind az osztrák előadó ellen megtette hatását, kifütyülték a pontjaikat. A dán hangmérnökök a műsor előrehaladtával nem győzték lehúzni a potmétert, ott ahol nem az oroszbarátok álltak, és hát nem sok helyen álltak, de hát ilyen ez a pop szakma.

Az élbolyban lassabb, szomorkásabb, nem mindennapi témák kerültek be. A hazánk küldöttjének írt szerzemény a családi erőszakról szólt. A remélhetőleg sokakat foglalkoztató témát a pop mainstreambe legutóbb Pink emelt be. A szám zenéje nem lógott ki sorból, belesimult korunk Class FM-es világába.  Az örmények a nagy lélegzetű nem vagy egyedül ismételgetését hamar meguntam, de a világból engem kikergetni is tudó az amerikai népzenét, a hollandok ’80-as éveket idéző pop country megoldása, számomra teljes felüdülést jelentett.

Aztán itt van Conchita kisasszony. Vártátok mi?! Nézzük a számot zeneileg! Adele Skyfall típusú, hatásvadász, nagy zenekari mű, illet is ide, nem volt vele gond. A mondanivalót négyen dobták össze, ahogy egy valamire való szuperprodukciót szokás a tengerentúlon, például Beyonce-nak. Nyilván a mi általunk elismert énekesek nem egészen így szokták ezt csinálni, de hadd virágozzék minden virág. A hang olyan Amanda Lear-es, valamelyest mély, egyébiránt iskolázott. A dal az elfogadásról szól, arról hogy Conchita-t mi a hallgatók nem szeretnénk megismerni, mert átváltozott. A küllem a Modern Talking szintipop duójának énekesét, Thomas Anders-t jutatta eszembe, aki smink és rúzs nélkül szintén nem állt a kamerák elé. A kosztüm ízléses volt, kellően dívásan csillogó. Nem úgy, mint a csöcsbuggyantó lengyeleké. A nyertes Rise like a phoenix-t többen nézték meg a Youtube-on, mint az összes dalt együttvéve. Hogy Conchita megérdemelten nyert-e? Ha ennyien szavaztak rá, akkor igen?

Szerintem sokan voltak a Sziget fesztivál Magic Mirror sátrában és nem azért, mert a másság iránti elköteleződésüket akarták volna elsősorban kifejezni, hanem azért – és itt a hetero többségről beszélek -, mert jól akarták magukat érezni, sőt Uram bocsá’ érezték már ott jól magukat, mert esetleg igényes produkciókat láttak, ha mondjuk éneklésről volt szó. Nem ismeretlen a zenében kevésbé jártas olvasó számára sem a barkóval vagy hetyke bajusszal és szakállal világhírű vált Army of Lovers két férfi tagja, akik a siker érdekében komolyan hajaztak nőies megjelenésükre. Vagy említhetném a ’98-as birmingham-i Eurovízió azóta eltűnt transzexuális győztesét Dana International-t is. Ha mégis kényelmetlenül éreztük magunkat, az azért van, mert Conchita emelte a tétet. A sikerre vágyó ifjú fiatalember az elmúlt nyolc évben tehetségkutatókon és szintén Eurovíziós előválogatókon, majd egy fiúcsapatban tűnt fel. Mindössze annyi kis változtatást tett nem oly rég, hogy arcszőrzetét borostásra hagyta, nem úgy mint korábban. Ügyes! A nevének jelentése   – bármilyen sztorit is kreál mellé a sajtóban – lehet vicces, polgárpukkasztó vagy ízléstelen. Ezt megállapítani persze gusztus dolga, de valljuk be igen körúti lokál szagú. A Conchita, mint kis kagyló a női nemi szervet, míg a wurst pedig a kolbászt jelölné. Az előadóról megnézett interjúkból az jött le, hogy Medveczky Ilonás modoros mozdulatokkal, Miss World jelszavakkal, üzenetekkel és némi Paris Hilton-i szókinccsel operált.

Egy biztos az előadásnak volt sztorija, igazi tündérmese, azaz a dal azonosult az előadójával. Ez meg olyan Való Világos, érdekesebb, mint bármi a többi dal közül aznap este. Ha ugyanis ezt a főnix madaras dalt egy valódi nő énekli el, lehetett volna sikeres, de így ugye jobban ült. Ha ezt egy nem egy borotvával összeveszett transzvesztita vagy transzexuális adta volna elő, akkor most Thomas Neuwirth-et Conchita International-ként emlegetnénk, Dana kishúgaként. Az osztrák énekesnő és mögötte felsorakozott menedzsment, a showbiz, amiről Conchita énekelt nagyon tudatos késői Miley Cirus-féle látványosságot, terméket csinált belőle. Nyilván a kisasszony erős egyetértése mellett. Szerintem az Egyesült Államokban, Sony-nál és Universal-nál, a zeneipar fellegvárában kérdően néznek egymásra a producerek, hogy ez miért nem nekik jutott az eszükbe. A szakállas nő jelképe később persze valóban jelentheti majd az elfogadás jelképét, ezt majd az idő dönti el. A következő Eurovíziós női ruhába bújt férfi vagy transgender előadónak most nagyon felrakták lécet!

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Kállay-Saunders + Brains ma a Parkban. Na ez mi lesz? Kállay-Saunders András és a Hősök is vendégszerepel a Brains július 23-i koncertjén a Budapest Parkban.  Az amerikai-magyar énekessel az idei Eurovíziós Dalfesztiválról ismert Running című dalt adják elő, míg a Veszprém megyei hip-hop formációval köz...