A megtalálás öröme – kritika az Esti Kornél Ne félj albumáról

Húsvétkor jelentette meg harmadik nagylemezét az Esti Kornél, mely az elmúlt időszakban (na jó, másfél évben) nagy változáson esett át. Mint ahogy egy interjú során ki is tárgyaltuk a srácokkal, kénytelenek voltak személyi cserét végrehajtani az énekesi poszton, Nagy István helyére Bodor Áron érkezett. Azóta természetesen koncertezett a zenekar, egyre jobban összecsiszolódott az új felállás (ugyanis Áron mellett még egy gitáros, Horváth Kristóf is belépett a bandába), és most végre eljutottak oda a, hogy kijöttek a megváltozott összetételű Esti Kornél első lemezével. A kérdés persze az: hogy szól az új felállás, működik-e a kémia az új arcokkal?

Működik.

Ugyan a kezdeti időkben nehéz volt egy teljesen új stílusú (mind orgánumát, mind színpadi jelenlétét tekintve) énekest megszokni a zenekar élén, de ahogy telt az idő, egyre jobban kezdtem én is megérteni, mit láttak (és hallottak) a fiúk Áronban, amikor az első közös zenélés alkalmával máris kiválasztották a „feladatra”.

Az új énekhang mellett a zenekar hangzása is gyökeres változáson ment keresztül: eltűntek a billentyűk, helyettük belépett még egy, harmadik gitár, ezzel pedig néha a lemez dalain olyan magasságokba emelkedik a zúzás, hogy –és most lehet meglendíteni az első rám vetendő köveket- én már hajlamos voltam metált kiáltani (vagy legalább arra gondolni). Mint fentebb említettem, az új hangzás összecsiszolásához, kitaláláshoz nyilván baromi sok munka kellett, és hallani is az anyagon, hogy a srácok szinte tökéletes csapatmunkával rakták össze az lemezt. Az lemezt, ami amúgy kurva jól szól! Bár véletlenül se szeretnék úgy tűnni, mint aki feltételezi magáról, hogy fikarcnyit is ért a hangmérnöki szakmához, de annyit teljesen outsiderként is meg tudok állapítani, hogy három, egyenrangú, egyszerre elszabaduló gitár hangzását nem lehet egyszerű úgy összefésülni, hogy az eredmény élvezhető maradjon. Lázár Domokosnak, a zenekar (egyik) gitárosának ez sikerült, amiért jár a kalapemelés.

Szóval van egy zenekarunk, amelyik végre tudja, pontosan mit akar és neki is áll lemezt felvenni. Hol lehet itt hibát elkövetni? Ott, ha annyira megörülnek a „megtalált” hangnak, hogy túlságosan ragaszkodnak hozzá és ezzel egysíkúvá válik az anyag. Itt szerencsére nem ez történt, minden dalban találunk valami olyan ötletet, megoldást, meglepetést (a szó nem kézzel festet, műanyagfigurás értelmében, hanem egy mélyről jövő, üvöltős refrénre gondolva például) ami kiemeli a többi közül. Azért azt nem állíthatom persze, hogy nem lehetett volna még inkább szétfeszíteni a határokat. Ha sorban hallgatja az ember a lemezt (tudom, ma már nem divat) a Tátott szájjal című, sorban hetedik dalnál azért néhány pillanatra megijedhet, hogy a zenekar elért eszköztára végére, de utána szerencsére jön a príma szöveggel operáló Téren, és ismét minden visszakerül a rendes kerékvágásba. Így az ugyanazon körök ismételt lefutását elkerüli a Ne félj című lemez, de egyúttal azért jelzi is a hallgatónak, hogy most ez az helyzet, a status quo, tessék nyugodtan kiélvezni, ahogy teszi azt a zenekar is.

Igazából tényleg annyira egységes mind zeneileg, mind szövegileg az album, hogy nem is szükséges track-by-track végigugrálni a dalokon. A felütés remek, egyből berántja a hallgatót és egyúttal tisztázza, mit is gondol az Esti Kornél 2014 Magyarországáról. A lemez közepi, fentebb említett kis megtorpanás előtti dalpárosra még szeretném felhívni a figyelmet. A Nem vagy már és a Kalkutta érdekes duót alkot. Míg előbbi vegytiszta Esti Kornél dal, gyakorlatilag a zenekar eddigi életművében bárhol elhelyezhető lenne, addig utóbbi annak a stílusnak mintapéldánya, amelyet az új felállású zenekar képvisel.

Összességében tehát remek lemez a Ne félj, akár elejétől hallgatja az ember, akár csak kiragadja a számára legizgalmasabb dalokat. Ez az Esti Kornél nem az a zenekar, akit az előző két lemezen hallhattunk (és szállított néhány, szerintem az alternatívnak csúfolt magyar könnyűzenei színtér ékkövének számító dalt, lásd Gagarin; Ha ébren volnál; Boldogság,te kurva), de hogy semmivel sem rosszabb, mint az volt, arra nincs is tökéletesebb bizonyíték, mint ez a közel negyven perces utazás a koponyánk, és leginkább az összetört szívünk körül.

 

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Öt szám az egész koncert – a Slipknot Budapesten Egy örökké tartó valóságnak tűnő hosszú idő után, 11 év elteltével érkezett el újra a Slipknot Magyarországra. Ezt a fantasztikus alkalmat én sem hagyhattam ki, hogy lássam a maszkos metál nagyágyúit, ráadásul már a turné neve is sokat sejtetett a vá...
Budapesten, félúton – Editors a Barba Negra Clubban Ajánlónkban vegyes érzelmeinket fogalmaztuk meg az Editors budapesti koncertje kapcsán: legújabb lemezüktől finoman fogalmazva sem esett le az állunk, viszont úgy általánosságban nagyon bírtuk a zenekart anno, és biztosak voltunk benne, hogy élőben a...
Ami jár, az jár – Marianne Faithfull a MüPában Marianne Faithfull életéből gyorstalpalót tartani kábé olyan, mint a Gyűrűk Ura trilógiát letudni annyival, hogy „törpék visznek egy gyűrűt egy vulkánhoz” vagy a Mester és Margaritát elintézni annyival, hogy az ördög meg egy nagy macska végigkomiszko...