Első és egyben utolsó randi – koncertkritika: Anna Calvi az A38 hajón

Nem érkeztem prekoncepciókkal Anna Calvi budapesti koncertjére. Pedig bizony vannak olyan előadók, akiknek ha az ember meghallgatja a lemezeit, esetleg kicsit kutakodik Youtube-on, akkor hamar felállít magában egy elképzelés, milyenek is lehetnek, mikor élőben prezentálják dalaikat. Majd az ember elmegy a koncertjükre, és konstatálja, hogy megfelelt-e a várakozásoknak az adott művész/művésznő, vagy sem. Nos tegnap meg sem próbáltam bármilyen elvárást felállítani Anna Calvival kapcsolatban, mert a lemezeit hallgatva egy olyan előadóművész körvonalazódott előttem, akit nem szabad (és lehet) semmilyen skatuályba zárni, csak hagyni, hogy a koncert „megtörténjen” az emberrel. Ehhez képest pedig sikerült pofára esni, de nem is kicsit.

A fotó nem a tegnapi bulin készült, ennek miértjére a cikk utolsó mondata ad választ.

Mert, hogy milyen is volt Anna Calvi budapesti fellépése? Semmilyen. A lemezeket hallgatva egyértelművé vált, hogy kemény pogó nem fog kialakulni az első sorokban, arra sem számítottam, hogy Anna twerkingelve jön be, vagy hogy minden számnál egy-egy ruhadarabtól megszabadulva magából kivetkőzve pörgi végig a bulit. De arra sem, hogy az egyébként is középtempós számokat még jobban belassítva, a modorosan énekelt sorokat még modorosabban énekelve fogja a hölgy és zenekara a szó szoros értelmében végigküzdeni magát a közel másfél órás műsoron.

Pedig a kezdés erőteljes volt: a Suzanne & I és az Eliza is a slágeresebb dalok közé tartoznak Calvi életművében, és bizony a szemünknek is meg kellett szokni a nem mindennapi látványt, ahogy egy hihetetlenül kúl csaj, elektromos gitárral a kezében, mindenféle női előadókkal szemben támasztott elvárásra magasan téve teszi azt a színpadon, amihez legjobban ért: zenél. De sajnos a kezdeti lelkesedés hamar alább hagyott, ahogy jöttek az általam a koncert végére „Tipikus Anna Calvi Dalok”-nak nevezett tételek. Hogy néz ki egy ilyen „TACD”?

Anna sejtelmesen, suttogva elkezd énekelni – Anna valamit elkezd a gitárján pötyögni – a jobb oldali ütőhangszerekért felelős csajszi egy teknősbéka alakú szivaccsal elkezdi simogatni az egyik cint – a dobos bekapcsolódik –Anna már ordít – Anna elkezdi nyúzni a gitárt – teljes kiállás, Anna szinte suttog – mindenki nyúz mindent, minden gerjed mindennel – szám vége.

Ez nyilván sarkítás, de az igazság az, hogy a koncert közepén lehetetlen volt különbséget tenni a számok között. Anna nem nagyon vacakolt azzal, hogy bármit szóljon hozzánk (az igazat megvallva nekem néha kifejezetten unottnak tűnt) és a közönség sem tudta, hogy pontosan mit csináljon. Az idő nagy részében csak álltunk, mint egy rendes jazz koncerten (ahol azért gyakran le lehet azért ülni) és néztük a zenészeket (főleg Annát), ahogy elvan a hangszerével meg a saját énekhangjával. Mondjuk ezzel mi is el lettünk volna, hogyha nem ez tölti ki az este legnagyobb részét.

A koncert vége fele a kiszámítható dalok monotonitását megszakította még egy sláger, a Desire, de utána egyből ismét jött az apátia. A koncertet záró, a ráadásban előadott két dal ( Blackout, Jezebel) tökéletesen lett elővezetve, ha ilyen lett volna az egész koncert, esküszöm ottmaradok pólót/lemezt venni, és addig nem nyugszom, míg nem lőttem egy selfie-t Annával. De ekkorra már teljesen le lettünk fárasztva, és nehéz volt elhinni, hogy ami a színpadon zajlik, annak van lendülete, a daloknak van eleje-közepe-vége, megnyerő refrénje és minden olyanja, ami miatt az ember koncertre megy.

Ehelyett viszont volt jó egy órám gondolkozni azon, ma melyik ingemet vegyem fel, mit vegyek a boltban, mikor jövök haza este és hogy melyik filmet tegyen be elalváshoz…

Szóval a koncert végén csalódottságunkról beszélgettünk, ez nagyon rosszul sikerült első randi volt, és ugyan úgy kezdtem a cikket, hogy nem voltak előzetes elvárásaim, de lehet, hogy végül tudat alatt mégis csak vártam valami olyasmit Annától, amit ott és akkor nem tudott megadni. (Csalódottságunk pedig még jobban fokozódott, mikor a koncert után kiderült, hogy az SD kártyánk bemondta az unalmast, rajta az összes fotónkkal az estéről…)

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Leteszi a seggét, a földre ülteti… – James Blunt koncertkritik... Énekli majd Bérczesi Robi pénteken a Pecsában a Hiperkarma visszatérő koncertjén (amin mi is ott leszünk, of korsz), de jelentem engem tegnap már leültetett bizonyos James Blunt. Figyelj, elmondom, hogy esett. Hétfőn koncertre menni  milyen? Mint f...
fiatalok, csak régebb óta miképpen az afrikai szavannákon lenyugvó nap vörös színében fürdőző antilopcsorda patája alatt szárba szökkenő füvek gyökerét rágcsáló bogarak neszezésére felriadó szurikáta család hangos hívószavára előbukkanó turistákkal tömött terepjáró ablaktörlő...
Vásott kölykök vagyunk mind – Black Lips koncertkritika Elég nagy rizikó a nyár közepén egy beltéri klubkoncertre elhozni Budapestre a Black Lips nevű, az Egyesült Államokban népszerű punkzenekart. Nézzük csak át az előző mondatot! Nyár, beltéri klubkoncert? Amerikában népszerű? Punk? Három olyan összetev...