Egy féladagnyi Kaktuszliget lemezbemutató – A Quimby a Trafóban

Az előző esti szabadtéri tökös party önjelölt konyhatündér klubjának maroknyi kis csapata – chillis sütőtök leves, zsályás, baconos parmezános sütőtökös rizottó és szegfűszeges, borsos, fahéjas, whiskey-s sütőtök torta fogyasztása közepette elhatározta, hogy másnap leugrálja a kalóriákat a Quimby háza táján. Legutóbb a Parkban, meg a Szigetes monstreországban láthattam őket és már épp itt volt az ideje egy intimebb, családiasabb légkörnek.

178404_10151070092566330_1521987133_o

Az elkerített teraszon kortyolgattunk bemelegítés gyanánt és arról beszéltünk mikor is, meg min is voltunk itt legelőször és legutoljára. Aztán amikor az első taktusok kiszűrődtek a pincéből lementünk meghallgatni Antonia Vai svéd énekesnő-szövegíró koncertjét. Egy mosolygós, extra magas sarkú, fiatal, feketehajú démon, egy perkás, egy kongás, bassz és akusztikus gitáros fiatalember ringatta, hangolta meleg soul, lírai és folk taktusaival a közönséget. Őszi vándorlásuk alatt gyakorta csatlakoznak majd a dunaújvárosi legények turnéjához.

Aztán jöttek Tibiék és a turné második állomása a gödöllői TrafoClub. Mielőtt elindultam ide, gondoltam, hogy leírom majd milyen klassz egy kis vidéki klub koncert, hogy több a barátságos ember, mert mindenki ismer mindenkit, hogy nem mutat Cuncibarbi a táblára, hogy 300 a ruhatár, mert benne van a jegy árába, hogy tisztábbak a slózik meg, hogy a Martini az nem Garrone, tehát azt kapom, amit kérek és nem békategóriát. Aztán meg azt, hogy jó kis buli volt és írok a Kivándorló Blues-ról meg az új Dódiklippes számról és a többi. Persze minden így is volt, de ahogy a cím is sugallta többet kaptam, amit reméltem. Kezdtek egy Álmod ébren tarttal megafonos kísérettel, és már akkor éreztem, hogy más irányba fog menni ez az őszi este, ahogy korábban a nyáron. A második szám a Kivándorló volt és a közönség már becsülettel meg is tanulta a szöveget, így együtt vokálozott mindenki a zenekarral. A harmadik számnál Líviusz jött ki a mikrofonhoz és új számot jelentett be. A refrénje ekképpen: „húzd ki magad, repül a kés.” Pszichedelikus aláfestéssel, gyakori témaváltásokkal, ördögi nevetéssel, sátáni sikolyokkal és Kárpáti tanár úr trombitájával. Aki rögtön duplázott és megmutatta, hogy a téli albumra felkerülő Unbekannte Schmerzen élőben is eszméletlenül jól szól. Aztán jöttek a slágerek meg a buli, a Vörös a holdnál, harminc, a színpad hátterében lévő neoncső pirult el egyszerre, a Fekete l’amour-nál pedig a plafonra függesztett ventilátorok is beindultak. Csak az tüsszöghet még most is, aki nem táncolt eléggé. A színpad is kezdett szűkös lenni és Szalonpánk Dávid át- átnyúlt Gerdesits dobszerkójához és meg- megsuhintotta, ha úgy jött ki a ritmus.

Aztán felkonferálták a Jekyll és Hyde-ot, de visszafogott, lassú blues-os verzióban adták elő. Tibi szerint ilyet is kell néha csinálni, lehet, hogy egy vagy két koncertet fog megélni, de ezt is ki kell próbálni. Alapvetően nem lett jobb a szám, más lett, de én meg szeretem az effajta kísérletezéseket, mert később pont egy ilyen lehet alapja akár egy visszafogott müpázásnak. Majd egy újabb szám következik a friss albumról. Tele metaforákkal és egyszerű, andalgós, ölelkezős dallammal, xilofonosnak ható, remegő, hegedűhatással, zongorával. Egy későbbi akusztik verzióban még egy nagybőgőt, de legalábbis egy csellót is elviselne majd a szám. Szerintem a rádiók kedvence lehet majd a dal, de még egy Class FM típusú is leadhatja, és boldogan elmondatja magáról, hogy tett valamit a kultúráért. Én mégis egy olyan részt ragadok ki csak, amit gyorsan le tudtam skribolni, és amivel nem lövöm le az egész dalt. „Csak lessük a boldogság lábnyomait/ és ha útközben találunk majd valamit/ arra kígyóbőrként húzzuk rá az időt/ még egy percet, egy órát, pár esztendőt.” Apropó idézet. Kiss Tibi a szám végén elmondja, hogy reméli nem fogja pár nap múlva viszontlátni az ismert videómegosztón. Majd a tabletjét feje előtt tartó fiatalemberre néz és megjegyezi, hogy valódi arcoknak szeretne játszani. Mert hogy is nézne ki egy koncert csupa tablettel – kérdezte. Röhög az osztály.

Líviusz puhatolódzott, hogy szeretnénk-e még újabb számot. És hát akartunk. Tibi pedig azt fejtegette, hogy nem baj, ha egy zenekar a saját közönsége előtt gyakorol, hiszen az mégiscsak jobb, mint maguknak zenélni a próbákon. Aztán választás elé állítottak minket klasszikus kézfeltartással. Mi a Son of a bitch-et kértük, amelynek nemcsak címe, hanem szövege is angol, fel- felFefézős, beleDódizós harsány váltásokkal, funkkal és blues-zal született meg. A szám egy fiúról szól, akinek nem maradt már semmije, se lelke, mert elhagyta a testét, és se csaja. A koncert után a mörcsöndájz pultnál megtudtam, hogy ezt már tavasszal is leadták kisebb koncerteken. Aztán két óra elteltével még volt annyi kraft a fiúkban, hogy még pár nagy slágerrel eresszenek útra bennünket.

Ezért is jó volt kiruccanni fővárosból, olyat, annyit, és úgy hallani, amit egy nagyobb szabású rendezvényen nem feltétlen. Akinek meg megvan a jegye a pesti dupla koncertre nem sokat fog csalódni. Aki még teheti, vegye meg a megmaradt vidéki belépőket, mert ízelítőt kaphat a decemberben megjelenő, eddig úgy tűnik, hogy tökös kis albumból!