Manu Chao valószínűleg egy polcon szerepel a magyar koncertszervezők eszköztárában a Depeche Mode-dal és a Prodigy-vel, egy méretes „AKIKKEL NEM LEHET MELLÉLŐNI” felirat alatt. Mégis eltelt már pár év, mióta legutóbb nálunk járt a Mano Negra egykori frontembere, és tökéletesen mutatja mennyire voltak kiéhezve a rajongók egy bulira, mint hogy története első SOLD OUT show-ját produkálta a Budapest Park.
Ez főleg annak tudatában nagy szó, hogy a jegyárak elég combosak voltak, az utolsó nyári hétvégén ezer más program volt a városban (például az ingyenes Közmédia Napja Szimfonik Live koncerttel vagy vasárnap a Magyar Dal Napja), és bizony egy minden szempontból megterhelő fesztiválszezon után könnyen elködösíthetik az ember agyát a „gazdasági válság” és hasonló gondolatok. Aztán mégis fullra megtelt a Park, szinte mozdulni sem lehetett. Na jó, nem szinte, egyáltalán. Konkrétan voltak olyanok, akiknek már hátulról „törte a hátát” a beléptető kapu, de egyszerűen képtelenség volt előre jutni. Szóval a közönség minden megtett azért, hogy egy tökéletes nyárzáró szeánsszá változzon Manu Chao koncertje. Mert bizony ez nem is egy koncert volt, valami teljesen más.
Manu és 3 fős bandája eksztázisban tombolta végig a jóval este 10 után véget érő koncertet (bocsi, csepeli nyuggerek!). Félreértés ne essék, nem szervezői bénázás, technikai problémák miatt nyúlt a vártnál hosszabbra a fellépés, hanem azért, mert Manuék egyszerűen nem tudták abbahagyni a zenélést. Mondjuk ha közel tízezer ember énekelné velem minden dalomat, és még a mellkasomhoz vert mikrofonnal imitált szívverésemet is üvöltenék az éjszakába, akkor én sem könnyen mennék hátra a backstage-be valami steril konténerbe vörösbort kortyolgatni.
Örömzene volt ez az első perctől az utolsóig, és mivel nem létezik ember, aki nem szereti Manu Chao-t (vagy lehet, hogy valami eldugott dzsungelben van egy törzs, akik még nem hallottak róla, de ők meg nem verették tegnap este a Parkban), így egy óriási kórussá változott a tömeg, néhányan Ákos rajongóférfiakat megszégyenítő önkívületben énekeltek, táncoltak és igen hamar megfogalmazódott bennünk, amit a hasonló zenét jóval kisebb közönségek előtt prezentáló Che Sudaka legutóbbi pesti buliján felmerült a fejünkben: ilyen koncertet havonta egyszer elviselnénk! Sőt, valószínűleg kevesebb lenne a buszon lábra lépés miatt elcsattanó kurvaanyázás, kevesebben próbálnák meg megoldani a kényes forgalmi szituációkat egy fél perces duda-szólóval, de még az is lehet, hogy kevesebb Bridget Jones DVD és literes fagyi fogyna.
Nemrég olvastam Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektromos bárányokkal? című kisregényét (ez alapján készült a Szárnyas fejvadász című kultfilm), amiben a jövő Amerikájában a háztartások kelléke egy hangulat szabályozó berendezés. Működése pofon egyszerű, az ember kiválaszt a katalógusból egy hangulatot (például 379-es: végtelenül felszabadult, önfeledten boldog) majd magára irányítja, és ilyen kedélyben tölti el a napját. Tegnap este kiderült, hogy ehhez nem kell se egy tekervényes agyú sci-fi szerző, sem bármilyen masina, csak két óra az életünkből, Manu Chao és az ő dalai. Két koncert közti időben meg babrálhat mindenki otthon a masináival, bár akkor már inkább fogjunk egy CD lejátszót és toljuk be a Clandestino-t. Máris 379-es hangulatba kerülünk.
(A koncerten készült képeinket egy csinos kis galériába gyűjtöttük, errefelé található.)