Tegnap érkezett a hír, mely szerint ismét jelentős elismerésben részesült az A38 állóhajó: a Lonely Planet után az Electronic Beats is arra az álláspontra helyezkedett (az olvasók szavazatai alapján), hogy a mi Hajónk a világ legjobb klubja. Ezzel nem mondtak újat a Szerkesztőségnek, mi eddig is előnyben részesítettük az öreg Artemovszk programjait, sőt még egy exkluzív riportot is készítettünk ott ősszel, mégis volt aktualitása a dolognak. Ugyanis történetesen tegnap este az A38-ra voltunk hivatalosak, amikoris a HS7 és az Ivan & the Parazol zenekarok társaságában készültünk leugrálni a bejgli és szaloncukor jóvoltából ránkugrott dekákat, kilókat. Hajtás után beszámolunk, kegyetlenül.
Tegnap érkezett a hír, mely szerint ismét jelentős elismerésben részesült az A38 állóhajó: a Lonely Planet után az Electronic Beats is arra az álláspontra helyezkedett (az olvasók szavazatai alapján), hogy a mi Hajónk a világ legjobb klubja. Ezzel nem mondtak újat a Szerkesztőségnek, mi eddig is előnyben részesítettük az öreg Artemovszk programjait, sőt még egy exkluzív riportot is készítettünk ott ősszel, mégis volt aktualitása a dolognak. Ugyanis történetesen tegnap este az A38-ra voltunk hivatalosak, amikoris a HS7 és az Ivan & the Parazol zenekarok társaságában készültünk leugrálni a bejgli és szaloncukor jóvoltából ránkugrott dekákat, kilókat. Hajtás után beszámolunk, kegyetlenül.
Kissé faramuci helyzet az, mikor az ember jobban kíváncsi az előzenekarra, mint a fő produkciókra. Tegnap mégis ez volt a helyzet. Félreértés ne essen, én bírom a Heaven Street Sevent, ismerem szinte az összes dalukat, néha rávisz a lélek, hogy otthon hallgassam őket, valahogy mégsem vagyok rajongónak nevezhető, ennek elsődleges oka pedig az, hogy még nem voltam igazán jó „Heveny” koncerten. Fesztiválon félrészegen már ugrabugráltam a zenéjükre, a Közgáz Gólyabálon is ellötyögtünk a Sajnálomra, de nagyjából ennyi.
Pontosan ez volt az oka, hogy figyelmemet inkább az Ivan & the Parazolra irányítottam, akik bemutatkozó lemezét hallgatva egyértelmű volt számomra: ezek a srácok biztos odateszik magukat élőben. Egyszer már beléjük futottunk a Hegyalján, de valahogy a délután egyórai tűző nap és a 3 főből álló közönség látványa „megölte a produkciót”. Tegnap este sem őrült meg az A38 közönsége, de ez inkább annak tudható be, hogy a többség Szűcs Krisztiánék miatt jött, és az idősebb korosztályt képviselte. Ennek ellenére közel sem állíthatjuk, hogy pangás volt, lendületes koncertet prezentáltak a budapesti srácok. A tökös rock and roll nóták ugyanúgy működtek élőben, mint lemezen, ha nem jobban, a srácok sem kímélték a hangszereiket, így a meglepőbbnél meglepőbb ruhákba bújt Ivan and the Parazolt dicséret illeti. Komoly potenciál van a zenekarban, aki jól akar szórakozni, nyugodtan választhatja őket akár fesztiválon, akár klubkoncerten. (Budapesten legközelebb január végén a Gozsdu Manó Klubban). Még egy-két felesleges színpadi manírt, meg erőltetetett szövegelést kell kiiktatni, és összeáll a dolog. Talán nem lövünk le nagy poént, ha megsúgjuk: hamarosan ismét Ivan & the Parazol koncertbeszámolóra lehet számítani a Fesztblog hasábjain.
Ivan & the Parazol
Ivánékat követte 6 középkorú fickó, akiket a közvélemény csak HS7 néven emleget. Azért 6 fő, mert ezen az estén egy mókás kinézetű, piros titkárnő-szemüveges háttérénekes úrral egészült ki a banda, aki az egész buli alatt egyrészt remekül támogatta Krisztián vokálját, másrészt az uncsibb részek alatt is vizuális táplálékként szolgált és állandó témát szolgáltatott. Tegnapi megállapításom szerint amúgy is az egyik legviccesebb fizimiskájú banda hazánkban a Heaven Street Seven, elég csak Jappánra ( akit a Soerii és Poolek óta már nem tudunk komolyan venni színpadon), a teljesen anti-rocksztár alkatú Szűcs Krisztiánra vagy Németh Robira gondolni, aki úgy pengeti a basszert, mintha kiújult volna a lumbágója.
A Dél-Amerika alatt olyan durva pogó alakult ki, hogy nem mertünk közelebb menni…
Na de hagyjuk is a külsőségeket, nem divatblog vagy jópasi blog vagyunk, szóval koncentráljunk inkább a zenére! Jó kis bulit csináltak a srácok, túlsúlyban természetesen az új lemez dalai. Azon mondjuk nem kicsit lepődtünk meg, hogy az első dal az új korong leglassabb, egyszálgitáros nótája volt, az Úristen. Így a hirtelen gázfröccs helyett a megfontolt építkezésé volt a főszerep, a dal végére megjelent a zenekar többi tagja (és a háttérvokalista úr) és kezdődött a hangoskodás. Pár klasszikust azért hiányoltunk (Éjszaka,Csízbörger), de azért dicséretes, hogy a banda a nehezebb utat választva nem régi slágereivel haknizik (mint sokan ebben az országban), hanem új lemezeket rak össze, hol jobb, hol gyengébb dalokkal.
Összességében jól szórakoztunk, a közönség reakcióból ítélve nem voltunk ezzel egyedül, de az erősebb közepes koncertélménynél ezúttal sem adott többet a banda. Talán legközelebb!
Facebook a Fesztblogon! Ja nem, Fesztblog a Facebookon! Lehet minket kedvelni, megosztani, hozzánk szólni és olvasni fesztiválokról, koncertekről, programokról!