Két félidő a Müpában

Hobó a Müpában.

Hobó a Müpában!

Hobó a Müpában?!?!

Igen. Beért. Ott volt a helye.

Nem hittem volna.

Nem is tudom mire számítottam. Azt hiszem semmire, leginkább kíváncsi sem voltam az egész produkcióra. Annyit csalódtam az utóbbi időben Hobó koncertjeiben, hogy egyáltalán nem vágytam egy újabbra. Utólag be kell lássam, az érdektelenség hiba volt, de a legnagyobb vétséget, hogy tényleg kihagyom a koncertet, nem sikerült elkövetni.

Naná, hogy tele voltam fenntartásokkal. Szépen szól a hangversenyterem, nem vitás, de néha oly nehéz a könnyűzene és a Müpa hangulatát összeigazítani. Az utóbbiból pont az a lazaság és az a vadság hiányzik, ami az előbbinek a lényegét jelenti. Ráadásul Hobó igazán szabad egyéniség, minden megnyilvánulása a szabadságot sugározza. Illik ez a Müpába?

A válasz az előadás ötödik percére meg is született.
Illik.
Tökélesen passzol.
Egyenesen odavaló.
Hobó – a szó minden értelmében – beért a Müpába, és egy, határozott rohammal be is vette. Utoljára a Fővárosi Művelődési Ház padlóján ülve hallottam ennyire jó Hobó koncertet, és az bizony nem tegnap volt, sőt még nem is 10 éve, hanem sokkal régebben. A produkció tökéletes volt akkor, füstben, tömegben, lógó hajú kamaszok közt, és tökéletes volt most is, a konszolidálódott, jól fésült, helyükön minimális fészkelődéssel, elegánsan ücsörgő rajongók előtt.

Persze verssel kezdett, aztán dalolt és ez így ment felváltva, másfél órán keresztül, hogy aztán a második félidőben a dalok vegyék át a főszerepet. Természetesen ott volt az estén József Attila, Ginsberg, Faludy, Pilinszky, Dylan és Morrison és leginkább ott volt Hobó. Teljes lélekkel, teljes figyelemmel. És amint ott volt a lélek, amint volt figyelem, koncertráció, rögtön működött is a varázslat. A bohóc újra életre kelt a színpadon, nevettetett, gondolkodtatott, tanított és szórakoztatott.

Mert Hobónak immár szüksége van a figyelemre, hogy a közönség minden idegszálával csak rá, a versekre, a dalokra koncentráljon. Duma nélkül, sörért mászkálás nélkül.
Kizárólagos figyelem, ezt adta a Müpa közönsége, amiért cserébe magát Hobót kapta. Manírok, felesleges ünnepélyesség nélkül. Hobót, magát, akit a helyszín ünnepélyessége egyáltalán nem feszélyezett, talán csak inge volt a szokásosnál fehérebb, vasaltabb kissé.

Az este tökéletességéhez nem kis mértékben járultak hozzá a zenészek és a hangosítás. Anyám! Talán még sosem hallottam gitárokat ilyen gyönyörűen szólni! Na ja, mondhatják, persze, hogy gyönyörűen szól a gitár, ha Babos Gyula, vagy a sérüléséből épp csak felgyógyult Tátrai Tibor játszik rajta, hogy a basszusozó Pókát és a banda állandó gitárosát, ifj. Tornóczky Ferencet már ne is említsem! De tökéletesen igazságos akkor lennék, ha itt felsorolnám a hangosítók, a technikai személyzet neveit is, amit információ hiányában, sajnos, nem tudok megtenni. Nem véletlenül köszönte meg munkájukat az este végén Póka is.

Hosszasan tudnék áradozni az este minden egyes pillanatáról, de, hogy ne untassalak annyira olvasó, csak két részt emelnék ki. Az egyik a ráadás, amikor mind a három gitáros színpadon volt, és mindegyik megmutatta a számot – Ki vagyok én? – úgy, ahogy ő játszaná. Na ez az a rész, amire nincsenek szavak! Van aki megmondja, hogy Tátrai volt-e jobb, vagy Babos, a maga dzsesszes futamaival? Én isten bizony nem tudom eldönteni.

A másik pillanat a végén volt, mikor együtt röhécselt a színpadon a boldog csapat és velük röhécselt a közönség is. Az apropót A norvég szénégető balladája szolgáltatta (norvégból fjordította Latabár Kálmán). Aki járt Hobó koncertre, az ismeri a művet. Aki nem, az járjon utána! Pontosan szólva: ezután járjon Hobóra. Különösen, ha a Müpában lép fel.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Szép volt fiúk! – az utolsó HBB Hibátlan búcsú, ez volt szombaton este az Arénában. Egy tökéletes, maga után semmiféle hiányérzetet nem hagyó produkció, ami meglepetésektől mentesen, lazán és természetesen hozta azt amit vártunk, az elmúlt 33 év legnagyobb slágereit. A Bohóc és a K...
Hobó újra vadászokat hajt ha meghatározó előadókat és albumokat kellene felsorolni az elmúlt évtizedekből, akkor Hobó és a Vadászat mindenképpen benne lenne a listában. nem viccelek, ha van valaki köztetek, aki nem tudja miről beszélek, az nagyon gyorsan kattintson ide, és ál...
…és akkor ott ült mögöttem Elvis – koncertbeszámoló a Mü... Na persze, nem az az Elvis! Ő "csak" Elvis Costello volt, aki minden túlzás nélkül csodálatos több, mint két órát adott nekünk a MüPában. Beszámoló a 14. sor 3-4 székéről. Bevallom, először nekem is utána kellett néznem, pontosan ki is az az Elvis...