Ember a gépben – beszámoló a Muse budapesti koncertjéről

Talán van egy határ, amely után egy koncert már nem egyszerű koncert, nem látványos show, nem effekt-orgia és nem is zenei megdicsőülés. Talán létezik olyan zenekar, amely produkciójával képes átlépni ezt a határt. Talán ez a zenekar kedd este éppen Budapesten lépett fel…

21:00-kor végre elhallgat a már 20 perce dübörgő, „aláfestő zeneként” játszott idegtépő dubstep. Lekapcsolódnak a lámpák, a közönség egy emberként sikít fel, végre kezdődik a koncert!

21:25-kor ismét visszanyerem eszméletemet, végre képes vagyok érzékelni bármi mást azon kívül, ami a színpadról ömlik felém. Lassan a libabőr is eltűnik, tisztul a látásom, kezdem felfogni miért is vagyok itt: holnap erről az eseményről hiteles beszámolót kell adnom az olvasóknak. Nos, jelen pillanatban ez annyira tűnik lehetségesnek, mint temetésen jókor elsütni egy viccet. Sebaj, majd holnap reggel könnyebb lesz! Alszunk rá egyet!

Holnap reggel van. Nem, nem könnyebb.

A Muse zenekar tegnapi fellépése bennem olyan élettani folyamatokat indított be, amikről el se tudtam képzelni, hogy egy koncert kiválthatja őket. Jó, persze ki ne könnyezett volna már olyan dalokon a színpad előtt ácsorogva, amik kellemes vagy éppen borzasztóan kellemetlen emlékeket idéztek fel benne? Ki ne vigyorgott volna hosszú percekig, mikor végre eljutva kedvenc zenekara koncertjére először megpillantja élőben imádott zenészeit? De ez a konstans libabőr nekem nagyon új volt. A Muse idei turnéjának díszlete konkréten új értelmet ad a „díszlet” és „látvány” szavaknak. A színpad körül körbefuttatott monitorok (melyeken Matt Bellamy olyan nyugodtan szaladgál, mint én a 7-es busz után), az égből alászálló fordított piramis-alakú kijelzők, melyek hol amorf-csészealjként lebegnek vészjóslóan a banda felett, hogy rájuk ereszkedve óriási fény-piramisént takarják be őket, hogy később TV-képernyőként mutassák az egyik dalhoz készített halál profi kisfilmet. Minden zenész, minden hangszer, minden mozdulat kamerákkal folyamatosan rögzítve, azonnal vágókép készül, amely különböző effektekkel, különböző monitorokon jelenik meg. Aztán jön egy dal, Bellamy felkap egy napszemüveget, belenéz az 1000 kamerából egybe, és azt látjuk: a szemüveg üvege is két kijelző, amin ugyanaz a „műsor” fut, mint a felette lebegő „űrhajón”! No, és akkor én itt fel is adnám a próbálkozást, hogy bármit is visszaadok a látványból.

Viszont érdemesnek tartanám a gépek, a technika mögé nézni, és megpróbálni megfejteni, miért volt a tegnapi nap egy tökéletes „koncertélmény” és nem egy szimpla parasztvakítás. Mert, lássuk be, a Muse korunk legvalószínűtlenebb rockzenekara. A banda őrültje-zsenije, Matt Bellamy a maga 65 kilójával és 165 centijével – ha lehámozzuk róla az űrruhát, kivesszük a nyakából mára védjegyévévé vált űrgitárját- inkább néz ki pizzafutárnak vagy félénk áruházi árufeltöltőnek, mint stadionrock félistennek. A dobok mögött a hasonló testi adottságokkal rendelkező Dominic Howard, aki a fizika törvényeit meghazudtolva Anglia egyik legképzettebb dobosa. És persze ott van a mackós Chris Wolstenholme, akit az NME minden idők legjobb basszusgitárosává választott, és bár ez a cím egész szubjektív, mégsincs az embernek kedve vitatkozni vele. Pontosan ezen tényezők miatt nekem a Muse mindig az Óz, a nagy varázsló című filmet juttatta eszembe. Azzal a különbséggel, hogy itt a végén nem az derült ki, hogy az egész egy blöff, hanem pont attól esik pofára az ember, hogy szó sincs ilyesmiről.

A jelenlegi turné műsora természetesen az ősszel megjelent, The 2nd Law című albumra épül. A setlist szinte tökéletesen van összeválogatva, a dalok olyan patikamérlegen kimért szisztéma szerint követik egymást, hogy az már-már egy rockoperát sejtet. Ez az érzés azért is ébredhet az emberben, mert minden tételhez más színpadi látvány társul, hol a már említett kisfilmet vetítik (Isolated System), hol egy nevetséges animált szörny rázza magát a kivetítőkre (Panic Station), hol Bellamy tenyeréből cikázik ezernyi lézersugár szét a stadionba (Follow Me), és még sorolhatnám. Szintén meglepő volt, hogy Wolstenholme mennyire működik vokalistaként élőben is, nagyon jól kiegészítette a dalokat háttér-vokáljával, illetve az általa énekelt Liquid State alatt sem ült le a hangulat, mint amitől félni lehetett. Az ő esetében csak a hirtelenjében növesztett hentesinas bajusz volt sokkoló, de ezt is megbocsátottuk neki, mert a koncert végén gyakorlatilag a saját ruháján kívül mindent a közönségnek adott a harmonikájától kezdve az utolsó földre ejtett pengetőig.

Talán felesleges csúcspontokról, meg üresjáratokról beszélni, de valahogy szeretnék a nagyjából háromnegyedig megtelt Aréna közönsége, és a zenekar közötti kémiára utálni, azt mondanám: a Plug In Baby még mindig a legtökösebb Muse dal (és ez tegnap is kiderült), az új lemez dalai közül a legjobban sikerült Panic Station vitte a pálmát, a Knights of Cydoniánál epikusabb befejezést pedig el sem lehet képzelni.

23:13-kor felállva tapsolok letörölhetetlen vigyorral az arcomon és csupán egy gondolat rohangál körbe-körbe az agyamban: mikor mehetek legközelebb Muse koncertre?

Setlist:

The 2nd Law: Unsustainable

Supremacy

Interlude

Hysteria

Panic Station

Resistance

Supermassive Black Hole

Animals

Monty Jam

Explorers

Sunburn

Time Is Running Out

Liquid State

Madness

Follow Me

Undisclosed Desires

Plug In Baby

New Born

(Headup riff outro)

Ráadás 1#:

The 2nd Law: Isolated System

Uprising

Survival

Ráadás 2#:

Starlight

Knights of Cydonia

(Man with a Harmonica intro)

Íme egy kis képi ízelítő:

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Sziget ajánló – második nap Már négy napja toljátok és még csak most jöttök bele igazán a bulizásba? De még nem táncoltatok egy igazán jót? Ha nem voltál a Világzenei Nagyszínpadnál és Rihanna-ra meg a Guetta-ra jöttél ki, akkor Te csak Sound-on voltál, nem a Szigeten. S...
10 kihagyhatatlan koncert az év végéig! Mi is írhatnánk így szeptember 3-án, az első tanítási napon, az international tárgyfelvétel day-en, ezen a szokásosnál is fájdalmasabb hétfői munkanapon? Talán azt, hogy „viszlát nyár!”? Sajnos mától a vénasszonyok nyarát tapossuk, azonban a fesztivá...
Valeriána és Múzsák – Sziget második napja Eljött a nap mikor elkezdtem magam vonszolni. Alig bírom magam kikaparni az ágyból, kisebb fajta sportteljesítmény elkúszni a fürdőkádig, nemhogy az értelmet vagy a tegnapi nap történéseit rendszerezni a fejemben. A tegnapi nap utolsó nagyszínapdos f...