A Falon túl is van élet – beszámoló a Keane budapesti koncertjéről

Legyünk őszinték: a Keane budapesti látogatásának bizony voltak negatív előzményei. Mint ismeretes, nem szokott jól elsülni a hasonló kaliberű zenekarok kis hazánkba csábítása: vagy irreálisan magasra kell belőni a jegyárakat, vagy biztos gazdasági bukást tartogatnak. Ugyanis a Keane pont az a banda, akik annyira nem nagy sztárok, hogy az Arénát megtöltsék, de mondjuk az A38 hajóra, 650 ember elé már biztosan nem jönnének el. Így hát maradt lutrinak az amúgy is mostoha sorsú, félig bezárt, félig még használható, de mindenképp lepukkant Petőfi Csarnok (Pecsa Music Hall). Illetve maradt bennünk a kétely, – egészen tegnap este 9-ig- hogy bukás lesz-e a dologból. Innen szép nyerni, szokás mondani, és most sikerült is. Nyertünk. Nem a Keane. Nem a szervezők. Nem a közönség. Mindenki.

Legyünk őszinték: a Keane budapesti látogatásának bizony voltak negatív előzményei. Mint ismeretes, nem szokott jól elsülni a hasonló kaliberű zenekarok kis hazánkba csábítása: vagy irreálisan magasra kell belőni a jegyárakat, vagy biztos gazdasági bukást tartogatnak. Ugyanis a Keane pont az a banda, akik annyira nem nagy sztárok, hogy az Arénát megtöltsék, de mondjuk az A38 hajóra, 650 ember elé már biztosan nem jönnének el. Így hát maradt lutrinak az amúgy is mostoha sorsú, félig bezárt, félig még használható, de mindenképp lepukkant Petőfi Csarnok (Pecsa Music Hall). Illetve maradt bennünk a kétely, – egészen tegnap este 9-ig- hogy bukás lesz-e a dologból. Innen szép nyerni, szokás mondani, és most sikerült is. Nyertünk. Nem a Keane. Nem a szervezők. Nem a közönség. Mindenki.

Szintén nem sok jóval kecsegtető tény volt, hogy egy hónapon belül érkezik a Muse, akik bizonyára kihagyhatatlan programnak számítanak a minőségi zene kedvelői számára, így félő volt, hogy sokan nem engedhetnek meg maguknak két hasonló kaliberű koncertet ilyen rövid időn belül. Arról nem beszélve, hogy az estére készülődés hevében is be kellett vallanunk magunknak: a Keane nem egy izgalmas zenekar. Az ember nem tud önkívületben léggitározni a számok alatt, ugyanis nincs gitár a zenéjükben (marad a basszusgitározás imitálása béna comb-vakargatás formájában, esetleg levegő püfölős légdob, vagy egy kis béna légzongizás). A közönségről várható volt, hogy nagy részét, komoly meglett felnőtt emberek teszik majd ki (akik persze nem tudják mi az a ráadás, és 4 számmal a vége előtt, a tök sötétben kiindulnak, illetve nem teszik be a kabátjukat a ruhatárba, inkább végigállják benne a koncertet, csak hogy ne kelljen a végén a ruhatárnál várakozni). Még sorolhatnánk az okokat, ami miatt „féltettük” a tegnap estét…

De álljunk csak meg egy kicsit! Miért nem mutatjuk meg, hogy Magyarországra nem csak kiöregedett, másod- és harmadvonalbeli „sztárokat” érdemes elhozni? Nem kérünk több Julio Iglesiast, Lionel Richie-t, Bryan Adamset, Chris Reát, X-Faktort, Megasztárt ?! Miért nem lehet havonta egy olyan koncert, amire nem ciki 40 év alatt elmenni, és nem a fellépő hatalmas egóját, és múltbeli sikereit fizetjük meg, hanem a here and now pillanatot, a zenei élményt? Miért csak a Pörszönál Dzsiszászt tudjuk halandzsa angolul ordítani, mikor Dave Gahan életünkben tizedszer az arcunkba tolja a mikrofont? Miért kell az Arénát fekete drapériával kétharmadik lefedni mikor az a Muse zenekar játszik, akik ha akarnák, egy hónapig minden este csurig töltenék a Wembley-t? Ezekre a kérdésekre nagyon sok válasz létezik: válság van, szegény a magyar, a Vasfüggöny kulturális szűrője még mindig érezteti hatását, Erdős elvtárs, satöbbi, satöbbi.


Mégis, tegnap valami nagyon együtt volt, ami főleg annak a fényében óriási szó, hogy mint említettem, a Keane nem egy izgalmas zenekar.

Kicsit több mint félház volt, ezt számszerűen nem tudnám kifejezni, híresen gyenge létszám-tippelő képességem. Annyi biztos, hogy nem voltunk arcpirítóan kevesen, de akik akart majdnem az első sorig sétálhatott, jelentősebb testi kontaktok nélkül. Én is így tettem, és pont mire megtaláltam a megfelelő helyet, fél is lépett a színpadra a világ legmaciarcúbb frontembere, Tom Chaplin, és zenekara. Jól belekezdtek a srácok, az új lemez dalaival nyitottak, amire meglepően vevő volt a nép. Pedig általában a hasonló kaliberű koncerteken az új dalokon inkább „túlesik” az ember, és várja a régi, nagy slágereket. Tegnap viszont az új dalok vittek a prímet, ennek véleményem szerint egyszerűen abban keresendő az oka, hogy –mondjon bármelyik zenekritikus bármit- a Keane eddigi legjobb lemezét jelentette meg tavaly Strangeland címmel. Tökéletesen osztották el a fiúk a lassabb, belesimulós dalokat, és a lendületes tételeket. Annak ellenére, hogy sokan hajlamosak a Keane-t háziasszony zenekarnak bélyegezni (voltak is a közönség között bőven hölgyek, akik ahelyett, hogy megélték volna a pillanatot, telefonjukkal igyekeztek minden mozzanatot dokumentálni, hogy legyen mit mutatni a már otthon szundikáló unokáknak másnap reggel), mégse az elszállós pillanatok, a hosszú zongoraszólók vitték el tegnap a műsort, hanem az ordibálós, sodró számok.


A kérdés már csak az, hogy miért volt nagy szám ez az egész? Ennyi ember előtt bármelyik MR2 zenekar játszik egy fesztiválon, ők is össze tudnak állítani egyenletesen jó setlistet. A Keane tegnapi műsorában azonban voltak apró plusz dolgok, amelyek összességében eljuttatták az üzenetet mindenki agyába: itt egy világhírű bandáról van szó. Ez baromira nevetségesen, giccsesen hangzik. Tudom, miért kell csak azért majmolni őket, mert külföldiek? De az, hogy Tom egyetlen hangot sem tévesztett el a bő másfél óra alatt (fotósunk meg is jegyezte, hogy ő „az a fiú, aki képtelen hangot téveszteni”), az hogy kifogástalanul szólt a hangosítás, az hogy a közönség egyszerűen nem volt hajlandó abbahagyni a tapsot két dal között, az minden eddig feltett költői és egyben bugyuta kérdésemre választ ad. Látszott is a srácokon, hogy baromira élvezik a közönség szeretetét, és bizony, meg voltak lepődve, hogy Budapesten ennyire kíváncsiak rájuk. Mi pedig mindent megtettünk, hogy hízzon a májuk: Tom csak több perces csúszással tudott elkezdeni egy dalt, mert folyamatosan tapsolt és ordibált a közönség, sőt, az első ráadásban még egy plüssbéka is repült felé, valószínűleg egy „TOM, MARRY ME” felirattal a nyakában. A fiúk két dal között hosszasan álldogáltak, és félszegen mosolyogtak, látszott, hogy a turnén játszottak már nagyobb helyeken, több ember előtt Párizsban, Barcelonában, Madridban, Amszterdamban, de ennyire még sehol sem örültek nekik.

És el is érkeztünk a tegnapi este tanulságához: a magyar igenis vevő a jó zenére. Baromira tud örülni már egy Keane kaliberű zenekarnak is. A Szigetet kapják meg a külföldiek, a Voltra jöjjenek azok, akik beleférnek a büdzsébe és éppen ráérnek, de mi bizony kérünk minden hónapban egy ilyen koncertet. Ígérjük, megháláljuk.


Setlist:

You Are Young

Bend and Break

On the Road

The Starting Line

Nothing in My Way

Everybody’s Changing

Atlantic

Day Will Come

Spiralling

Bedshaped

Disconnected

This Is the Last Time

Somewhere Only We Know

Ráadás 1#:

Sea Fog

Sovereign Light Café

Is It Any Wonder?

Ráadás 2#:

Under Pressure (Queen cover)

Fényképek: Toma

A tegnap este készült összes fényképet megtaláljátok Facebook oldalunkon, ebben a galériában!

Ne felejtsetek el kedvelni minket Facebookon, követni Twitteren és Instagramon! Köszi!

  • kd

    Tracklistből kimaradt a Hamburg song, az sem volt ám rossz. 🙂