Szép csendben közelebb a Birthday Party-hoz: Mick Harvey az akusztikus zenéről és kollaborációkról

Mick Harvey szólókoncertje persze nem a Birthday Party pokoli, apokaliptikus fellépéseit idézte vasárnap az A38-on, de a legendásnak nyugodtan nevezhető gitáros-énekes azért máig nagyon jól szem előtt tartja a régi célokat. Harvey-val a koncert előtt beszélgettünk szólófelállásokról, hangszerelésekről, kollaborációról, és természetesen a Birthday Party-ról is.

 

Mick Harvey szólókoncertje persze nem a Birthday Party pokoli, apokaliptikus fellépéseit idézte vasárnap az A38-on, de a legendásnak nyugodtan nevezhető gitáros-énekes azért máig nagyon jól szem előtt tartja a régi célokat. Harvey-val a koncert előtt beszélgettünk szólófelállásokról, hangszerelésekről, kollaborációról, és természetesen a Birthday Party-ról is.

 

Mick Harvey igazából tud mosolyogni, és ez az egyik legfontosabb dolog, amit az ember megtud, ha személyesen a közelébe kerül. A jóformán minden hivatalos és félhivatalos fényképen szigorú arccal, összevont szemöldökkel kamerába néző gitárosról azonban már saját szólólemezei is árnyaltabb képet festenek, hiszen a Boys Next Door és a rettenetesen, kaotikusan csodálatos Birthday Party után továbbra is Nick Cave mellett, a Bad Seeds tagjaiként felvett zenék bármennyire meg is határozták a posztpunkot, Harvey mindig is vonzódott a csendesebb, akusztikus hangszerelésekhez. Akárkivel is dolgozott társszerzőként, zenészként, producerként, a keze nyoma mindig leginkább az akusztikus gitárokon ismerhető fel.

Az október 21-ei budapesti koncert előtt is kedélyesen, kedvesen elevenítette fel az emlékeit első budapesti látogatásáról 1987-ben, amikor a novemberi hidegben különösen kellemesnek találták a Széchényi-fürdő forró medencéit, és nagyon tetszettek nekik a medencékben sakkozó fürdőzők. Aztán kiderült, meglehetősen jól emlékszik arra is, hányszor és hol játszott már Pesten a Bad Seeds-zel, és eléggé lelkes, hogy a ’Világ legjobb klubjának’ megválasztott A38-on játszik; de miután ez az este mégis az ő szólókoncertje, elsősorban erről kérdeztem egy rövid, negyed órás interjú keretében.

Fesztblog: Nem is csak az a különbség a korábbi pesti fellépések és a mai között, hogy ma a saját lemezeidről játszol számokat, hanem az is, hogy összesen egy másik zenész lesz a színpadon. Hogy látod, hogy működik ez a felállás?

Mick: Fantasztikusan működik. Miután tavaly megjelent a Sketches from the Book of the Dead szólólemez, ki kellett találnom, hogy tudom eljátszani ezeket a számokat teljesen egyedül meg mindenféle más felállásban is. Abból indultam ki, hogy csak egyedül játszom, más zenészek nélkül, és már az is nagyon jó volt. Aztán jött a bőgő, mert Rosie Westbrook remek partner, és néha csatlakozik J.P. Shilo is, ráadásul időnként még dobos is van 4-5 számban. Most is szerettem volna, ha jön velünk Thomas Wydler [a Bad Seeds egyik legrégibb tagja] is, de hát ő úgyis csak néhány számban lenne, a legtöbbet ketten játsszuk. Ráadásul Thomas-t nemrég elütötte egy autó, és megsérült a térde, most lábadozik, és így nehéz turnézni.

FB: A Sketches lemezt is egyedül játszottad fel, ahogy a többit?

Mick: Nem, már ott is Rosie bőgőzött, és jelen volt az előbb említett J.P. Shilo is néhány számban, sőt, aztán az élő felállásba is beszállt, egyre többet játszott – nem feltétlenül kellett volna mindenben játszania, de ő azért játszott, és ez kicsit olyan, mintha visszatérnénk a teljes zenekarhoz, J.P. beletesz egy csomó olyasmit, ami nem is volt ott eredetileg. Főleg azért működik ez így, mert minden kombináció tud nagyon erős lenni; ha a hely alkalmas rá, az egy személyes fellépés egészen fantasztikus. Jó lett volna, ha itt van Thomas arra a 4-5 számra, de hát így sincs semmi baj [nevet; tud nevetni is].

FB: Gondolom, a legnagyobb különbség, hogy így sokkal jobban irányíthatod az egészet, mint mikor egy nagyobb zenekar tagjaként lépsz fel.

Mick: Ez mindig más és más; különösen, ha teljesen egyedül játszom, akkor tudom legjobban kontrollálni, mekkora tere is legyen az énekhangnak. Ami nagyon jó dolog. De még a bőgővel együtt is így van, mert az nem tölti be úgy a teret; amint itt van J.P., vagy ha ő nem is, a dobok, máris nehezebb megtalálni a tér sajátosságait. Amikor egyedül játszom, vagy ketten Rosie-val, sokkal jobban kézben lehet tartani az énekeket, és ez csodálatos, teljesen más intenzitást ad az egésznek. Nincs mögötte a dob pam-pa-pamja, amitől az egész zene dinamikája jóval feljebb tud menni ugyan, de itt meg megmarad irányítónak az ének, és ez is jó. Én az összes felállást nagyon élvezem.

Harvey & Westbrook

FB: Már a lemezeiden is felfigyelhet rá a hallgató, hogy ez a bőgős, dob nélküli, finom akusztikus hangzás egészen sajátos.

Mick: Nos, igen, elég sok dalban egyáltalán nincs is dob. Remélem, ma este is jó lesz, mert amikor elindul, akkor nagyon erősen szól, és csak egyre nő-nő minden számmal.

FB: És hogy látod a korábbi munkáidat, különösen a Birthday Party-t, ezeknek az újabb, finomabb, máshogy dinamikus hangszereléseknek a tükrében?

Mick: Amit most csinálok, az nekem sokkal jobban kapcsolódik a Birthday Party-hoz intenzitásában, meg abban, mekkora kihívást látok benne, mint amit a Bad Seeds-szel csináltunk a Boatman’s Call vagy a No More Shall We Part környékén. Az szerintem sokkal inkább különbözött tőle, még az olyan nagyobb koncerteken is, mint mondjuk a Dig, Lazarus turnéján, mikor az egész már átváltott valami hatalmas rockkoncertbe, ez pedig nagyon más, mint a Birthday Party volt, mert a Birthday Party-val valami egészen mást akartunk csinálni.

FB: Sokan mondják pedig, hogy az utóbbi lemezek visszatérnek a Birthday Party-hoz.

Mick: Hát, a Grinderman egész biztosan nem. A Grinderman arról szól, hogy nagy rockkoncertet csináljon, míg a Birthday Party célja az volt, hogy tönkretegye a rockkoncertet. A Dig, Lazarus turnéján már elég nehéz helyzetben is éreztem magam: játszottunk jó néhány remek koncertet, de azért akadt gondom az iránnyal, amerre mentek a dolgok néha, hogy az egészből ilyen nagy… show lett. Nekem ez nem tetszett, szerintem ez nem érdekes. Azt bárki meg tudja csinálni.

FB: Korábban már beszéltél róla, hogy ekkor elveszett valami finomság a zenéből.

Mick: Igen, határozottan arrafelé tartottunk, hogy leegyszerűsített verziókat toljunk bele a közönségbe nagyon hangosan. Nem mindig, de legalább néhány számnál igen. Nem arról van szó, hogy utáltam volna az egészet, de egyes dalok esetében egyszerűen nem tetszett, ahogy játsszuk őket, és még csak el sem mondhattam, mit gondolok. Ez pedig épp elég jó ok, hogy lelépjen az ember.

FB: Biztosan mindig azt kérdezik tőled, milyen ezzel vagy azzal az előadóval, zenésszel dolgozni, de ezt lehet fordítva is: milyen veled dolgozni?

Mick: Van egy olyan érzésem, hogy általában szeretnek velem dolgozni, mert én leginkább arra figyelek, hogy is szól az egész zene. Rowland [S. Howard, a Boys Next Door, a Birthday Party, és a Crime & the City Solution gitáros-dalszerzője] nem sokkal a halála előtt beszélt erről egy interjújában, hogy szerinte én nem csak a saját hangszeremre figyelek, hanem az egészre. Szeretném azt hinni, hogy így van. Azt hiszem, az átjön az embereknek, ha így dolgozol, ha az egész hangzást tartod szem előtt, és tudják is rólad. Akik hívnak a saját lemezeikre, nyilván ismerik a játékomat és szeretik, amit csinálok, de ilyenkor azt is tudom, hogy a dolgom a lehető legtöbbet kihozni a dalokból. Nem mindenki csinálja így, vannak, akik csak eljátsszák a szólamaikat és kész. Akik meg velem dolgoznak, tudják rólam, mindent megteszek, hogy a lehető legjobb legyen [nevet]. Aztán meg, mikor másokkal zenél együtt az ember, kezdetnek rögtön ott van az, ahogy ők szólnak. De szerintem nálam a megközelítés is, meg az is, amit játszom, tulajdonképp mindig elég hasonló.

FB: Valóban felismerhetők a te részleteid.

Mick: Minden bizonnyal gyakran így van. Mármint én nem vagyok benne biztos, de könnyen lehet. Épp az előbb [a Recorder.hu-n megjelent interjúban] beszéltem arról, milyen volt P.J. Harvey legutóbbi lemezén dolgozni, mert most először tapasztaltam, hogy a közreműködő zenészek tényleg együtt dolgoztak vele a hangzáson, sokat játszottunk együtt, jobban beindult az a bizonyos kémia. Pedig régebben nem volt ilyen, mert azelőtt sokkal keményebben irányított mindent, kivéve az ’Angelene’-ben: elment videót forgatni, és rám bízta, hogy vegyek fel újra mindent. Úgyhogy az ’Angelene’-ben biztosan felismerhető a stílusom, mert hogy én játszom, én játszom majdnem mindent.

Minket pedig továbbra is keressetek Facebookon, Twitteren meg Instagramon!