Beváltottuk ígéretünket, és péntek este leugrottunk az Akvárium klubba, hogy együtt veszítsük el eszméletünket a mezőtúri Esti Kornél zenekar, és az új Ep-jét (értsd: kislemez) bemutató Hangmás társaságában. Hajtás után beszámolunk kegyetlenül.
Az estét a Cante Diem nevű formáció nyitotta, szerény számú, ámde annál lelkesebb közönség előtt. Megmondom őszintén, életemben nem hallottam róluk, és egy Nirvana- feldolgozáson kívül több dalt nem is sikerült elcsípni a műsorukból. Azt azonban megjegyezhetjük: a basszusgitáros csajszi nagyon csini volt.
Ezt követően, fél 11 magasságában lépett színpadra az Esti Kornél, akiknek jómagam is komoly hype-ot csináltam az elmúlt hónapokban, miután először futottam velük össze „szemtől-szemben” a VOLT Fesztiválon. A srácok tegnap este 100%-ig rászolgáltak a beléjük vetett bizalomra, sőt! A helyzet az, hogy az utóbbi évek legjobb koncertélményét kaptam, számomra is teljesen meglepő módon.
Sohasem értettem, hogy mit is jelent az valójában, mikor rámondják egy fiatal zenekarra, hogy „milyen lelkesek”. Lehet egy fiatal zenekar nem lelkes? Persze, csak akkor apuci garázsán kívül messzebbre nem jutnak. Aki be akar kerülni a Nagy Könyvbe, showbizniszbe, nevezzük bárminek a hazai könnyűzenei vérkeringést, annak igenis gürizni kell, koncerteken pedig ugyanúgy kiszolgálni a kvázi rajongókat, mint megragadni a csak arra tévedő nézők figyelmét. Aztán tegnap este megértettem mi is ez a sokat emlegetett „lelkesség”.
Az elmúlt évek számtalan hazai koncertje után már úgy vártam valami új hangra, akiknek nem ismerem az összes színpadi manírját, a felkonfokat, a gitárszólók pontos helyét a dalok közben, és úgy egyáltalán, kíváncsian tudom szemlélni, mit alakítanak a színpadon. E tekintetben ismételtem meg kell emelnem a kalapomat az Esti Kornél előtt: tegnapi bulijuk felért 20 Kiscsillag, Quimby, Carbonfools, Vad Fruttik, Tankcsapda és még a halál tudja milyen népszerű hazai banda koncertjével. Volt kis színpadi bénázás, többször félő volt, hogy az énekes (akinek egyébként kurva jó hangja van) lefejeli a színpad feletti betongerendát, nem voltunk nagyon 100 főnél többen a színpad előtt, mégis: a zene úgy elkapta ez embert, hogy csak az utolsó dal végén, a földhöz vágott gitár gerjedésének elhalkulásakor tértünk magunkhoz. Még az új dalok bemutatása sem fülledt unalomba, mint az esetek 99%-ában szokott: komolyan mondom, a két legerősebb dal talán a két új tétel volt. Egy dolgot megígérhetek a Kedves Olvasóknak: baromi sok Esti Kornél koncertre fogunk járni, és jobban teszi mindenki, ha hozzánk hasonlóan tesz!
Ezután az élmény után nem volt könnyű dolga a Hangmásnak, és bármennyire is igyekeztek, az én fejemben csak levezetőként maradt meg bulijuk, ugyanis még a harmadik szám alatt is a Mit akarsz látnit dúdolgattam. Amúgy ez sokkal inkább az úgymond előzenekar érdeme, mint a fő fellépő kritikája: Minda Endre ismét egyszerre volt félelmetes és magával ragadó, a hangosítás remekül szólt és az új EP dalai is teljesen rendben voltak (bár a már előre közzétett 1993 nekem túlságosan szintipop).
Az éjszakihoz sétálva szalonspiccesen megállapítottak, hogy a dinoszauruszok elmehetnek a picsába, és itt az ideje, hogy az Esti Kornélhoz és Hangmáshoz hasonló „lelkes” (te jó ég, milyen közhelyes ez még mindig) zenekarok vegyék át a stafétát. Vagy legalább férjenek fel melléjük a Nagyszínpadra, mert megérdemlik, ahogy ezt a tegnap éjszaka is bebizonyította.