Szeretnék elköltözni Broomfieldbe – beszámoló az Arctic Monkeys 2012. február 3-ai koncertjéről, a párizsi L’Olympia-ból.

A hajtás után megosztom a Kedves Olvasóval élményeimet, melyek az Arctic Monkeys 2012. február 3-ai koncertje alkalmával értek.

A kiírt kezdési időpontra mindenki kényelmesen elhelyezkedett, magához vette az indító sörét és még a nagy elsötétítés előtt szemügyre vette a gyönyörű koncerttermet, amelyet látva az ember elgondolkodik, vajon miért kell bármin is elgondolkodnia ahelyett, hogy egyszerűen legyintene, mondván „ilyen helyünk nekünk is van Pesten”. De nincs. És valószínűleg soha nem is lesz soha.

Nem sokkal 8 után csapott a húrok közé Miles Kane, aki kísérőzenekarával vezeti fel az Arctic Monkeyst ez elmúlt hónapokban. Ugyebár ő az, akivel Alex Turner (a majmok frontembere) összehozta a The Last Shadow Puppets nevű produkciót, mely nem csak, hogy 2008 legjobb lemezét rakta le az asztalra, de gyakorlatilag az elmúlt 10 év legizgalmasabb zenei vállalkozása címet is vastagon kiérdemelte. De most a srác saját szólólemezét hozta el, amellyel egész nagy sikert aratott, az MR2 is sokat játszotta a nyáron Rearrange című slágerét. Tegnap este megbizonyosodhattunk arról, hogy élőben is remekül szól a lemez és Kane valóban jó dalokat írt az elmúlt években. A csúcspont persze az előzenekar utolsó dala volt, a már említett The Last Shadow Puppets project Standing Next To Me című dalát adta elő Miles Kane és a színpadra szólított Alex Turner. Utána fél óra szünet, miközben 70-es évek-beli Motown számokkal igyekeztek fenntartani az érdeklődést. Nem mintha szükség lett volna rá.

A főzenekar pontosan 21:15-kor lépett színpadra és kezdett legújabb lemezének, a Suck It And See-nek második kislemez dalával, a beszívott Don’t Sit Down Cause I’ve Moved Your Chair-el. Én gyakorlatilag itt elveszítettem eszméletemet és józan ítélőképességemet és nagyjából másfél órával később nyertem vissza. De azért megpróbálok valami képet adni a kedves Olvasónak a leírhatatlanról.

Veszélyes dolog, ha az ember a kedvenc zenekaráról nyilatkozik, mondjuk nyilvánosan, mert szinte lehetetlen elkerülni a szubjektivitást, a túlzott ömlengést és az indokolatlanul sok szuperlatívusz használatát. Ilyenkor két dolgot tehet az ember: vagy átadja magát a kísértésnek és egy nyáltól és könnyektől csöpögő nyilatkozatot ad ki a kezei közül, vagy megpróbálja a lehetetlent és objektívan igyekszik előadni mondanivalóját. Maradjunk a másodiknál.

A koncert első része, remélhetőleg nem törlik le

Az Arctic Monkeys napjaink egyik legfontosabb rockzenekara. (Na tessék, ugrott a nagy elhatározás az objektivitásról.) Eddig megjelentettek 4 lemezt, ezek közül a harmadik enyhe kifejezéssel sem sikerült a rajongók szája íze szerint (az én véleményem is az, hogy ott eléggé el lettek cseszve dolgok, és ezt soha sem fogom megbocsátani a lemez producerének Josh Homme-nak). Tehát mondjuk, hogy van a srácoknak 3 és ¼-ed remek albuma. Viszont ami a legtöbb zenekar fölé emeli őket, hogy ezek a lemezek az első perctől az utolsóig izgalmasak és tele vannak zene- és szövegírói csúcsteljesítményekkel. Persze Alex Turner sem szarik aranyat, a legutóbbi lemezen is van több olyan dal, ami az én személyes tetszésemet nem nyerte el, de mivel előtte is utána is hihetetlenül minőségi tételek vannak, hogy komolyan észre sem veszi az ember azokat a 20-30 másodperces üresjáratokat. Ha már rossz dalok, én a már említett elsőként eljátszott dalt kifejezetten nem szeretem, mert túlzottan is az elnagyolt 3. lemez gyenge dalaira emlékeztet. Élőben persze ez is büntetett, csak úgy mint a folytatás.

A koncert gerincét az új album, illetve a zenekar legtöbb díjjal kitűntetett lemeze, a Favourite Worst Nightmare alkotta, 6-6 dalt hallhattunk a két korongról. A koncert elején egymást váltották a tempósabb és a lazább dalok, de az igazi zúzás a 6. számnál, a Brianstormnál kezdődött. És ez egy olyan örvénybe rántotta bele a nézőket és a zenekart ami csak a 12. számnál volt hajlandó egy pár pillanatra elengedni a torkunkat. Gyakorlatilag az Arctic Monkeys munkásságának legkeményebb dalai sorjáztak, én pedig csak kapkodtam a fejem, és igyekeztem, hogy ki ne dőljön a maradék söröm.

Ezt követően se ült le a hangulat, visszatért a színpadra Miles Kane, és közösen előadták a Little Illusion Machine című dalt a zenekarral, illetve történelmi pillanatként a legenda, Richard Hawley is csatlakozott Turnerékhez és a legutóbbi kislemez B-oldaláról (már ha létezik még ilyen) előadták ELŐSZÖR ÉLŐBEN közösen a You & I című dalt. A programot ismét Miles Kane-el kiegészülve fejezte be a zenekar, a 505-al.

Alex nem kommunikált valami sokat a közönséggel, de ő amúgy sem az a híres dumagép, arról nem is beszélve, hogy még mindig érthetetlenül beszél, így örül az ember, ha minden harmadik szavát érti. A koncert végén azért elmondta, hogy ez egy különleges koncert három okból is:

1. Ez volt a Suck It And See lemezt népszerűsítő turné 100. koncertje
2. A koncertet a zenekar honlapján élőben lehetett követni szerte az egész világból.
3. A zenekar egyik kedvenc helyszíne a párizsi L’Olympia (mondjuk ezt lehet, hogy mindenhol elmondja)

Az azonban tény, hogy a srácokon tényleg látszódott, jól érezték magukat a színpadon, főleg Alex volt a szokásosnál barátságosabb. (Én pedig csendben megállapítottam, hogy egyre inkább kezd Josh Homme-ra hasonlítani, már öltözködésében is, bár azért a Queens of the Stone Age vezérnek van kb. 20 kiló előnye). Minden dal tökéletesen szólt, Matt Helders a dobok mögött megint olyat produkált, amire nem sokan képesek az univerzumban. Szóval ez valóban egy tökéletes este volt, hogy még egy szuperlatívuszt elsüssek, és végképp beleessek abba a hibába, amelytől a cikk elején óva intettem magamat.

Fél 11 előtt nem sokkal a lámpák felkapcsolódtak, mindenki hazaindult, én pedig lefeküdtem aludni.

Nyilván már feltűnt az Kedves Olvasónak, hogy nem esett szó, a koncertre való bejutásról, az azt követő Eiffel-toronynál fotózkodásról és hasonlókról. Igen bevallom, én is a neten követtem a koncertet Budapestről, és csupán elképzelni tudom, hogy milyen lehetett a koncert élőben, ha így a képernyő előtt is teljesen magával ragadott. Ez nem igaz, mert elképzelni se tudom.

Azért mindenestre érdemes elgondolkozni azon, hogy ez a zenekar minden évben többször is végigturnézza Amerikát, és fellép kis csarnokokban olyan kis városokban, mint a colorado-i Broomfield. Broomfield lakossága nagyjából 55 ezer fő. Ez a város megközelítőleg akkora, mint Eger. A broomfieldieknek megadatik egy AM koncert. Az egrieknek nem. De még itt Budapesten is gyakorlatilag esélytelen a dolog, pedig itt harmincszor (!!!) annyi ember él. És a legfájóbb, hogy ez nem a zenekar kritikája, hanem 100%-ig Budapesté.

Setlist itt: http://www.setlist.fm/setlist/arctic-monkeys/2012/lolympia-bruno-coquatrix-paris-france-73deb6c5.html

Broomfield hivatalos weboldala: http://www.broomfield.org/

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

“Thats the blues, people!” – John Mayall az Akvári... A fenti kijelentést maga John mondta koncertje közben hétfő este az Akváriumban és őszintén szólva semmi kedvem vitatkozni vele. Vagyis inkább: nincs értelme vitatkozni vele. Miért? Azért, mert tényleg EZ a blues, emberek! Beszámoló, képek, minden, a...
barátom, a belga Figyeljél má'! Te milyen nemzetiségű vagy? Belga? És szerinted ez humoros? Szerintem... Elővétben váltottunk jegyet Gödör mélyi koncertjükre, hogy probléma a bejutással helyszínen már akkor se legyen, ha megcsap mindenkit a tavasz, dagad a kedv, s e...
What’s up Budapest? Egy dolog lett teljesen nyilvánvaló pénteken este az Arénában: Britney nem a femme fatale. A végzet asszonya helyett egy ijedt babát láthatott a nagyérdemű a színpadon, aki nem érti mit is keres ott. What's up Budapest?  -  Semmi különös, Britney. ...