Hegy’ 2011 – így indult

Fájó szívvel és vegyes érzelmekkel vettem búcsút ma délelőtt Tokajtól és a Hegyalja fesztiváltól. A szerelem továbbra is töretlen, de mivel a mézeshetek már elmúltak, mézes pálinkát pedig már nem iszom, ezért semmi nem gátolta, hogy a hibákat is észrevegyem.

Az első két nap összefoglalója a hajtás után.

A karszalagokhoz való hozzájutás kicsit lassan sikerült, így aztán a Ricsét csak kintről hallottuk, de a szalag karra való felhelyezése után minden mintaszerűen ment. Amire végig nem volt panasz, az a biztonsági személyzet. Bunkóság mentesen, normálisan dolgoztak, ami igazán ritkaság manapság.

Először a borkínálatot mértem fel. A bor. A tokaji fesztivál örök problémás pontja. Idén, a Furmint klubbal jelentős előrelépés történt, de a tökéletestől még messze van a dolog. Amit véleményemhez tudni kell: nem szeretem a fehér bort. Az édeset még kevésbé. Kóstolni szívesen kóstolom, de egy estén keresztül nem akarom inni. Forró nyári napokon rosé fröccs a menő nálam, hideg éjszakákon pedig a vörösbor. Az pedig, hogy egy fesztiválon sehol nincs rosé megbocsáthatatlan. Még akkor is, ha Tokajban vagyunk. (pontosítás: mint azt a harmadik napon sikerült meglátni, az egyetlen hely, ahol rosét lehetett kapni a Fröccsház nevű bodega volt, ahol viszont a sorok voltak alsó hangon is fél órásak és aznap már el is fogyott a készlet.) A sörös pultoknál az árlapon szerepelt ugyan rosé bor, de mégsem kínálták, mivel “nem volt a nagykerben”. Jó, akkor jöjjön aminek jönni kell, a fehérbor. Fröccsnek az ember nem fogyaszt aszút, de még szamorodnit és muscat lunelt sem (bár ez utóbbi, egyébként, igazán finom és illatos és még kedvelem is), marad a furmint. A furmint, ami a legtöbb helyen gyalázatos minőségben kapható. Savas, savanyú, néha büdös. Ihatót Disznókőék produkáltak, bár mintha az utolsó napra ők is új eresztést hoztak volna.
Vörösbort egy helyen próbáltam, olyan volt, mintha eleve boros-kólaként gyártották volna le.
Leírom mit várnék Tokajban: a Furmint klub mint név, tökéletes. A fa bódék is tökéletesek. Azt várom, hogy ott csak olyan borkészítők jelenjenek meg, akik minőséget adnak. Mutassanak választékot és kóstoltassanak, ha tanácstalan vagyok, akkor segítsenek. Ne az ára alapján ajánlják a borokat, hanem az igények alapján és lőrét semmiképpen ne szolgáljanak fel! Termelőket szeretnék látni, nem kereskedőket! És a tokaji, Tokaj környéki borászatokon kívül legyen egy stand a más boroknak, ahol rosékat és vörösborokat mérnek azoknak, akik azt szeretik.

Ha pedig már ennyit értekezek a borokról a koncertek helyett, akkor szólnék pár szót a fesztiválon kívüli kínálatról is, ami még a gyalázatos jelzőt sem érdemli meg! Milyen bor az, aminek 100 forint, vagy még annyi sem decije?!?! Miért van az, hogy a pincében, ahova végül is visszajárók lettünk, én választok bort kínomban, mert amikor azt mondom, hogy valami minőségit szeretnék kóstolni, akkor a kiszolgálónak – aki, akik rettentő kedvesek, de nem borászok és még csak nem is értenek hozzá – csak az jut eszébe, hogy van drága bor, de annak 280 forint decije. 280 forint. A drága bor.
Értem én, hogy a fesztiválozók túlnyomó többsége bármit megiszik és még örül is, hogy a sz@rt olcsón megkapja. Legyen olcsó bor, de legyen elérhető árú minőség is és az árus értsen ahhoz, amit árul. Mert egyébként Tokaj önmagát járatja le.

Egyébként a harmadik napon már csillapodott a fehérbor okozta fejfájásom, a negyedik napra pedig már néha ízlett is a fröccsöm.

Visszatérve a zenékre: mire fröccsöt kerítettem, márt szólt a Supernem a Borsodin, nem is rosszul. A hangosítással egyébként végig nem volt gond, ebből a szempontból a Hegy’ hozta a megszokott magas színvonalt. Ha pedig középre álltam, akkor egyszerre hallhattam a két nagyszínpad és a Malátabár produkcióját. Igazán takarékos megoldás, de azért ennek az összehangzásnak a megszüntetésén a további napokon a szervezők még dolgoztak kicsit.

A Csík zenekar és a Rackajam Ferenczi Györggyel egymás után szerepelt a programban, de már az elejétől közösen léptek fel. Két szám Csík, aztán 2-3 Ferenczi, megint Csík, utána pedig újra Ferenczi. Annyira magukkal ragadtak, hogy az Eddát le is késtem, az utolsó számra értem csak vissza a nagyszínpad elé, pedig Attiláékat egyedül Tokajban tervezem mindig megnézni.

Az este két nagy dobása az Airbourne és a Scooter voltak, akik egy időben kezdtek, a Scooter a Hegy’ nagyszínpadán, az Airbourne a Pepsién.
Idegenül szólt a töp töp töp a tokaji éjszakában de a színpad előtti tér azért majdnem megtelt. Ha nem is a Scooter volt a fesztivál fénypontja, fellépése arra jó volt, hogy aztán négy napig felelgessenek egymásnak a fesztiválozók. Nem volt Tokajban hely, ahol ha felhangzott, hogy “töp töp töp”, nem jött rá azonnal a válasz, “töröröp töp töp”.

Az Airbourne a Scooternél egy fokkal meggyőzőbben nyomta a Pepsin és bár nekem voltak kifogásaim az énekes hangjának karakterességével kapcsolatban – na nem mintha értenék a dologhoz -, de amikor a srác egy biztiboy nyakában kijött gitározni a közönség közé, rögtön azután, hogy a fején verve sikeresen kinyitott egy doboz sört, na akkor már engem is teljesen megvett a pasi is és az egész banda. A lelkesedést mindig értékeltem, főleg, ha mellé lendületes zene társul.

Míg a The Toasters táncoltatta a közönséget a Borsodiban, addig én sétáltam, mert bár igazán szórakoztatóak voltak az urak, zenéjük engem nem kötött le.

Aztán, mivel az első napon még nem fedeztük fel a pincét, 2 körül hazafelé vettük az irányt.

A második napon már 4-kor a Furmint klub előtt ültünk, várva a Bob+Basszus live-ot, de előbb még megtaláltuk a Fatányéros pincét, ahol három szinten ihattunk. Nappal, míg forróság volt a pincében, éjszaka az kerti emeleten. A borok a szokásosak, a kiszolgálás lassú, de lefegyverzően, vendégmarasztalóan, sőt visszahívón barátságos. A jó hangulatot csak a tulaj időnkénti feltűnése rontja el, akinek komoly munkájába kerülhetett, hogy minden mosoly és barátságosság elkerülje az arcát.

A beszélgetés erős késéssel kezdődött, de megérte várni, szórakoztató volt hallgatni az okfejtéseket a jó nyári sláger mibenlétéről. Egybehangzó vélemény volt, hogy egy nyári slágernek nem kell világmegváltó erejűnek, különösebben magvasnak lennie, de azért nem árt, ha profin van összerakva, mert a fércmunka az még a nagy melegben is ciki. A végén a vendégek és a közönség is megpróbált szöveget alkotni a megadott szavakból, több, kevesebb sikerrel. Azt ígérték, hogy az alkotásokat felteszik a honlapra, de nyomát én még nem látom.

A Vad Fruttik nem jöttek, elindultak, de nem értek el Tokajig, a viszontagságaikat videó üzenetben osztották meg a közönséggel a Kiscsillag után.
Itt nem részletezendő ok miatt Maszkurát és a Kiscsillag elejét ki kellett hagyjam, így őket most átugranám, elugorva egyenesen a Pennywise-ig. Nem voltam eléggé felkészült, így számomra meglepetés volt, hogy az énekes magyar, de a Csitári hegyek alatt nótáját együtt daloltam vele én is. Igazán jó, lendületes koncert volt, csak mikor az énekes söröket dobált a közönségnek kezdtem el aggódni, hogy  a lentiek hálából ne szórják meg az üres dobozokkal.

Nem úgy, mint a fő attrakció, a Mastodon. Koncertjük unalmas volt és egyhangú, a végére gyakorlatilag kevesebb, mint a felére fogyott a színpad előtt ácsorgó, egyébként sem népes közönség. Ami ennél is rosszabb, hogy az ottmaradottak a legkevésbé sem tomboltak, még csak nem is táncikáltak, hanem inkább álmosan szomorkodtak. Annyira lehangoló volt az egész, hogy sürgősen távoztunk.

Nathan ‘Flutebox’ Lee a nap, sőt az egész fesztivál legizgalmasabb koncertjét adhatta volna. Adhatta volna, de nem adta. A Borsodi sátor zsúfolásig telt, de hiába a kiírt kezdési időpont, a közönség még vagy jó fél órán keresztül csak a beállást hallgathatta. Aztán elindult a koncert, ami nem sokban különbözött a beállástól. Szakadozott előadás, folyamatos ‘Hey Hungary!’ bíztatás, de semmi más. A hosszas hangolás után fél órás koncert következett, aztán pakoltak és mentek. Mintha az egészet nem vették volna komolyan. Kár, nagy kár! A legjobb koncert lehetett volna, a legjobb zenével, de nem lett. Flutebox Lee tessék-lássék módon fújt kicsit, röhécselt zenészeivel, majd távozott. Nekem meg maradt a fejtörés, hogy minek is vállalta el a koncertet, ha az egészet nem vette komolyan?

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Itt az új Hegy’ egyenlet: friss albumok és ikonok a négyzeten... A trashmetál egyik alapító bandája, a Slayer szedi darabjaira Tokajt júliusban. A kaliforniai banda kőkemény metálzenével és remélhetőleg már Jeff Hannemannal jön, az újult erővel tomboló Guano Apes pedig vadiúj albumát, a Bel Air-t Magyarországon a ...
Nem kell sokat számolgatnod Idén sokak pénztárcája lett laposabb a tavalyinál, vagy ha nem is laposabb, akkor sem vastagabb, ezért különösen jól esik hallani, ha egy fesztivál a látogatói megtartása végett nem emeli jegy- és bérletárait. Ilyen fesztivál a Hegyalja, ahol a szerv...
Hegy’ 2011 – há’ négy, de csak majdnem Most, mikor írom ezt a bejegyzést, kísértetiesen olyan idő van, mint múlt pénteken Hegyalján. Esik, dörög, villámlik és még az áram is kimaradozik. Csak épp az én nappalimban legfeljebb a tévé némul el hirtelen, nem a Slayer, vagy épp Bill kapitány, ...