Őrület! – a Braindogs Budapesten

Lam valóban mindig ír a Braindogs-ról (az utóbbi két év koncertjeiről itt és itt) és Tom Waits-ről (a 2008-as prágai koncertről itt). És ez abszolút nem tűnik fölöslegesnek: mégpedig azért nem, mert Waits dalai elképesztően zseniálisak, akár ő énekli, akár a Braindogs válogatott legénysége. “Songs are really just very interesting things to be doing with the air” — mondta Waits maga a Rock & Roll Hall of Fame beiktatási ceremóniáján, és akik ott voltak ezen a héten valamelyik Braindogs-turnéállomáson, azok megtapasztalhatták ezt egy más szemszögből.

Egy dolog az album- és a koncertverziók közti különbség Waits-nél; már nála is érezhető az előbbi minimálhangzásához képest az élő változat teltebb hangszerelése. A Braindogs esetében talán még dúsabb a hatás, ráadásul az egyes énekesek hangja és egyéni stílusjegyei tovább árnyalják a (hang)képet. Ezért is működik jól ez a tribute-/feldolgozászenekar: a változatos hangszerelések és dalválogatás, valamint az öt énekes különböző karaktere végig fenntartja a figyelmet. Itt van mindjárt Livius, aki az ‘Ice Cream Man’-t és a ‘Down, Down, Down’-t is hihetetlen energiával adja elő, az utóbbi többször is visszahozott felpörgetett őrületét a nem kis számú közönség is értékelte. Liviusban itt az a jó, hogy az erős színpadi jelenléte a produkció előnyére válik, nem úgy mint A Kutya Vacsorája-koncerteken előadott hosszú monológjaival. A másik Quimby-frontember Kiss Tibi szépen elbújt narancssárga Gretsch-e mögött, de azért a védjegyszerű, megafonos ‘Chocolate Jesus’ megint előkerült. A dobok mögül két szám erejéig előrejövő Frenk magas hangjával újabb színt visz a programba, gitározik és zongorázik, miközben a zenekar pihen. Itt jegyzem meg, hogy néhány lassú dal közben ötletes módon elhúzták a Szikra tetejét (!), mint egy kocsiét, ami némi friss levegőt és sajátos hangulatot eredményezett. Kiss Tibihez hasonlóan Ripoff Raskolnikov is végig ült, és ő volt a leglazább figura, ahogy keresztbe tett lábakkal és egy piros virággal ékesített zakóban pengetett. Persze énekelt is, mégpedig a jelentősen átdolgozott ‘Dirt in the Ground’-ot: az ének Waits falsettós lemezverziója és a Glitter & Doom élő változata között volt, a billentyűalapot Kiss Tibi szép díszítései kísérték csupán, ami az este egyik legerősebb dalát eredményezte. A másik dal, ami számomra a legnagyobbat ütötte, az a nyitó ‘Goin’ Out West’ volt. Komolyan, olyan erővel jöttek a tamok és a gitárok, no meg Siegal éneke, hogy szerintem az egész Nyugati tér beleremegett. És ha már Ian Siegal. Valóban ő vitte a hátán az egész műsort, hangja kétségtelenül Waits-imitátor, ahogy a gesztusai is. Ez a hang sok számhoz nagyon jól passzolt, ám egy idő után kezdett kissé fárasztó lenni ez a modorosba hajló viselkedés. Persze még így sem volt idegesítő, de azért a kevesebb több lett volna.

Összességében nagyon húzós volt a setlist, egyenletesen osztották el a mélázósabb dalokat. Kicsit azért így is volt hiányérzetem — de kinek ne lett volna? Mondjuk lehetett volna a laza ‘Jockey Full of Bourbon’ mellé Waits egyik legkúlabban lüktető száma, a ‘Get Behind the Mule’ (Waits a Rock & Roll Hall of Fame-es bulin elő is adta Neil Younggal közösen), vagy az eredetihez képest jobban beinduló, de disszonáns alapra építő ‘Clap Hands’-en túl a hasonló jellegű ‘Singapore’. A ‘Goin’ Out West’ durvulása mellett jól mutatott volna a ‘Hoist that Rag’ vagy a ‘Big in Japan’. Nyilván a végtelenségig lehetne folytatni a sort, ezért inkább abba is hagyom.

Ami pedig a legfantasztikusabb a Braindogsban, az az, hogy annak ellenére, hogy hihetetlenül jól játsszák ezeket a jó dalokat, bennem csak az kezd el motoszkálni, majd egyre erősebben jelen lenni, hogy mennyivel durvábban hatna ez az egész Waits-szel és zenekarával. Mert akármennyire is ütős ez az örömzenélés, ez a tisztelgés, mégis csak imitáció, és azt az érzést erősíti bennünk, hogy a igazit akarjuk tapasztalni. Félreértés ne essék, marha jó a Braindogs, és kötelező minden Waits-rajongónak, mert élőben hallgatni ezeket a dalokat azért mégis nagyobb élmény sok szempontból, mint lemezről. Ám ennél csak maga Tom Waits jobb élőben. Az az igazi őrület.