Csak még egyszer!

Szerda este 7- kor már hosszú sor kígyózott a West Balkán előtt, beengedésre várva. Sosem fogom megérteni, hogy miért nem lehet korábban nyitni a kapukat, hogy ne hosszas álldogálás után, ne nyomakodással lehessen csak bejutni.

DVD-t befelé felvettük, kivártuk a sorunkat az egy pecsételős embernél, felmásztunk az ezer lépcsőn a ruhatárig, majd vissza nagy terembe.  Beléptünk és egyszerre suhant át a gondolat fejünkön, affrancba!

Nem arról volt szó, hogy a WB-ben állós film nézés lesz? A teremben a színpadon zenekar helyett vászon, előtte székek szorosan egymás mellett, mind tele.  X db szék, másfél x ember, ki volt ez találva! Az élelmesek asztalokat zsákmányolnak, amit aztán a személyzet visszaszerez, pedig azok tetejéről volt igazán király a vászonra való rálátás.
Heten vagyunk, két széket szerzünk, helyfoglalás életkor szerint, én ülök.  Mellettünk, mögöttünk gyűlik a tömeg.
Fél 9 körül Líviusz tűnik fel a színpadon, mondanivalójának lényeges része, hogy kéri a hátsó 4 sor megértését, akik alól a WB munkatársai épp felszedik a székeket, hivatkozással a tűzoltókra. Mi oldalunkon egy srác küzd a tömeggel, a felállítással nincs baj, de szedett már valaki széket tömegben? Fogadások születtek, hogy sikerül-e begyűjtötteket valamiképp kiügyeskedni az ember masszából.
Már álltunk fel, mikor a mellettem lévő szék eltávolítása előtt a fiú feladta. Ekkor jutott volna el a nem egymásba rakható székek sorához, vagyis egyenként vihette volna mindegyiket át a tömegen. Feladta, távozott, mi meg ültünk tovább a fenekünkön.

A film előtt még megismerhettük az alkotókat, volt rövid beszélgetés a zenekarral, majd indult a film. A végétől az elejéig.

Ezek a számok még filmen, filmről is működnek. Repítenek, szomorítanak. Szinte minden szám után odasúgtam szomszédomnak: Na ez nagyon fog hiányozni!

Gyászmunka – igen, ez a film volt a vége. Az elfogadás, a beletörődés és az elengedés. Vagy legalábbis az elengedés kezdete. Nem lesz teljes a decemberem Pecsa koncert nélkül, hogy a következő nyáron előttem álló fesztiválokról már ne is beszéljek. Nem igazán tudom elképzelni, hogy lehet nyár szarvasok nélkül.

A stáblista alatt Lovasi ígéretén tanakodom, 30 év és lesz koncert megint. Ha ők még színpadra tudnak majd állni, akkor én ott leszek, legfeljebb majd azt is ülősben nyomom.

Bónuszként a film után Lovasi Dióssy kíséretével előadja hattyúdalát, fogadja az ovációt, majd lelép a színpadról.

A 11-re ígért dedikálást nem vártuk meg. Nem volt kedvem aláírt DVD-hez, nem volt kedvem tovább búcsúzni tőlük, csak ki akartam jutni a friss levegőre. Ha akkor szembe jön velem a jó tündér, akkor csak meleg nyári estét és Kispál koncertet kívántam volna. Csak még egyszer!

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

szigorúan szubjektív vannak filmek, amikről be kell számolni. közhírré tenni, elmondani minden szembejövőnek, hogy nézze meg, mert ha nem akkor valami fontosat hagy ki életéből, egy élményt, látványt, hangulatot, amivel szegényebb lenne. vannak filmek, amikről be kell...
Lenn a tónál – FOO-értékelés Ugyan egy nap alapján nem szép dolog egy fesztivált értékelni, mi mégis kísérletet teszünk rá. És hogy miért? Azért, mert idén először jutottunk el a Fishing On Orfű fesztiválra és a hely egyből olyan hatással volt ránk, amit kár lenne magunkban tart...
Áj láv Orfű! – avagy szürreális élmények az idei Fishingen... Most igazából az lenne a legbölcsebb, ha leírnám milyen szarul éreztem magam az idei Fishing On Orfű fesztiválon, hogy mennyi rosszfej emberrel találkoztam, és nem értem az  egyre erősebb hype-ot, ami évről évre kezd kialakulni a rendezvény körül (lá...