Persze nem úsztuk meg az esőt most sem, a tavalyi apokaliptikus viszonyokhoz képest mégis előrelépésnek mondható, hogy ezúttal csak a cipőnk és a közérzetünk ment tropára. Ha hinnénk az ilyesmiben, most azt mondanánk, az időjárás is érezte, mennyire szomorú hónapok következnek most, de egyrészt nem hiszünk, másrészt azért bőven volt minek örülni a SZIN utolsó napján.
Örülhettünk például annak, hogy végre összejött egy interjú: Németh Jucival a Nemjuci fellépése előtt beszélgettünk a tervezettnél hosszabban, megtudtuk például, hogy a katolikus papok is hallgatnak Black Sabbathot – a teljes szöveget reményeink szerint holnap olvashatjátok (a háttérben eközben a Sheket játszott, akik tehát megkapták végre a tavalyelőtt kikövetelt nagyszínpados lehetőséget) .Utána persze megnéztük a koncertet is, ami érzésünk szerint egy kisebb helyszínen nagyobbat ütött volna, de ennek ellenére újfent meg kellett állapítanunk, milyen kevés hasonlóan dögös rockzenekar prosperál itthon női énekessel.
A címben szereplő idézet a SZIN védjegyének számító kora délutáni csendespihenő alatt született, mikor megpróbáltunk az idei nyár elkerülhetetlen befejezésének napos oldalát nézni; egy ideális fesztivál pont négy napig tart, a többi csak felesleges szenvedés, erről a többi látogató elgyötört arca is tanúskodott.
A Kispáltól a magyar alternatív színtér vezérürüjének stafétáját idén nyáron végleg átvette a 30Y, kérdés nélkül meg is érdemelték, hiszen náluk népszerűbb zenekar – a jól bejáratott neveket kivéve – nem nagyon van itthon; ennek ellenére továbbra is az a véleményem, hogy sokkal kevesebb jó daluk van, mint amennyire jók élőben, ez pedig tegnap is zavarónak bizonyult párszor.
(Míg a Quimby fellépésére vártunk, útba ejtettük a Jäger Bar karaoke-színpadát, ahol csalni próbáltunk, hiszen a korábban már említett Steve Swindelli liverpooli dalszerző-producer gyakorlatilag tökéletes Elvis-imitációt produkált, az én Coral-újragondolásom azonban sajnos lenullázta a teljesítményünket.)
Időközben az esőnek nosztalgiázni támadt kedve, úgyhogy a tavalyit megközelítő mennyiségben kezdett szakadni („Fuck the rain” – jegyezte meg Lam, mielőtt elhagyta volna a süllyedő hajót), de a Quimby nagyszínpados produkcióját egy pillanatig sem fenyegette az érdektelenség veszélye – nem tudom, tényleg tilos volt-e esernyőt behozni, mindenesetre ha igen, csúfos kudarcot vallott az elképzelés. Kiss Tibiék koncertjéről sok újat nem lehet elmondani, évek óta a legnépszerűbb hazai fesztiválzenekar, kicsit kevesebb Líviusz mondjuk jót tenne, de a közönség mindenhol imádja őket, amivel nincs is semmi baj – szép csendben még az ‘Ajjajjaj’ is bekerült a kánonba, pedig az tényleg gyenge.
Az időjárás egyre zordabbra, komfortérzetem pedig egyre rosszabbra fordult, úgyhogy szégyenszemre már éjfél előtt ágyban voltam – első alkalommal ki tudja, hány éve. A fesztblog stábja nagyon szépen köszöni mindenkinek, aki olvasta a cikkeinket, és azoknak is, akik nem. Reméljük, mindenki jól érezte magát, senki nem kapott alkoholmérgezést és ébredt gumitömlővel a hátsójában, a lényeg, hogy most egy időre vége, de azt mondják a divatdiktátorok, hogy a Jövőre az új Idén, szóval ne csüggedjetek, inkább pihenjetek, dolgozzatok, legyetek szerelmesek, ilyesmi.
Ja, és soha ne menjetek fehér cipőben fesztiválozni.