És akkor ki fog nekünk Kispál számokat játszani jövőre a fesztiválokon?!?!?
A kínzó kérdés vasárnap este merült fel bennem, mikor is fejben már a másnapi koncertre készőlődtem, majd hétfőn már hangosan is kibukott belőlem.
Komolyan elhittétek? – kérdezte Lovasi. Nem, én nem hittem el. A koncert előtti pillanatokban épp azt mondogattam, hogy itt az idő bejelenteni, csak vicceltek. De nem. Három óra múlva pedig nem maradt más választásom, mint a beletörődés.
Ha már búcsú, akkor adjuk meg a módját, de mégse legyünk nyálasak és érzelgősek – valami ilyesmi járhatott a zenekar eszében a koncert összerakásakor. Ha volt valami ilyesmi céljuk, akkor azt tökéletesen megvalósították. Lovasiék talán életük legösszeszedettebb koncertjét adták, az emlékezés színházias kereteket kapott, de mégis Kispálos maradt minden.
3 órába nem egyszerű 23 évet belesűríteni, a leggondosabban kiválasztott 35 dal sem lesz teljes soha. Hiányérzet bennem is maradt, én vártam volna a szarvasokat is és bizony jól esett volna ha ezen a koncerten még egyszer kapok egy ippont, lightosan persze.
A tömegben állva, táncolva, énekelve az volt az érzésem, hogy nem csak én nem hiszem el, hogy ez tényleg a vége, nincs tovább. Tudni persze tudtam és tudta mindenki, egyébként mi másért lettünk volna több tízezren hétfőn este a sziget nagyszínpada előtt, csak éppen elhinni nem hittem, nem hittük el. Csak a végén, a legvégén, amikor összeálltunk egy nagy fotóvá, hogy aztán mindenki, aki ott volt a színpad előtt, mesélhesse az unokáinak, hogy rajta vannak az utolsó képen, ami a Kispál és a Borz nevű zenekarról készült.