Tavaly nem írtunk ugyan az Anna & the Barbies lemezéről, aMedallionról, de megjegyeztük magunknak, mert amiben magas szőke csajok énekelnek, azt nem lehet valamilyen módon nem érvényesnek tekinteni. Most ők lesznek az A-Ha előzenekara, és készül az új lemez is, ebből az apropóból ültünk le beszélgetni Pásztor Anna énekessel.
Magyarországon nincsenek igazán erős és igazán karakteres, bolond énekes csajok, szokta nekem mondani mindig BWG, akinek ez szívügye, erre az utóbbi években már lehetett épp az Anna & the Barbies-ra meg a Nemjucira mutogatni válaszul. Az az igazság, hogy bármennyire nem fogott meg a Medallion egésze, annyira klasszikusan kurva jó volt róla a második videós dal, az ‘Álmatlan’, és hát amiben magas szőke lányok mondanak olyat, hogy „meztelen vagyok, érdekel?”, azt nekem még Rónai András barátunk (aki olvas Cluster One-t) kritikája sem tudja elrontani. A szövegmondás ritmustalansága vagy épp teljesen furcsa ritmizálása engem nem felidegesít, hanem mondjuk a teljesen idióta Busta Rhymes-ra emlékeztet, és a hangsúlyokkal előhozott poétikus kis belső rímek, fordulópontok pont annyira ütnek, hogy az ember tényleg megjegyezze ezt. Meg még a basszushang is. Meg még a videó is, Daryl Hannah jut eszembe a Csobbanásból. A koncertek egészen agyament színpadképei és jelmezei egyrészt egyértelműen mutatnak a szőke lány, Pásztor Anna színházas és táncos hátterére, másrészt meg szépen demonstrálják, hogy azért van itt bolondság meg energia, minden paternalisztikusan kedves leereszkedés nélkül, tényleg. Gyorsan meg is ragadtam az apropót, hogy szerdán az Anna & the Barbies lesz az A-Ha Farewell Tour-os koncertje előtt, és egy interjú keretében győződtem meg róla, hogy Anna élőben is simán a minden módon vállalható magyar frontember-énekesnők közé tartozik, energikus és lendületes, meg közvetlen és bolond is, és remekül lehet vele beszélgetni. Úgyhogy az A-Háról meg a készülő új dalokról, és persze a művészetről kérdeztem, többek között, és hogy a fikció itt is előjöjjön egy kicsit, utána szépen összekevertem a kérdéseket és válaszokat, így logikusabbnak tűnik, pedig teljesen össze-vissza volt. És pont ez volt benne a legjobb.
Az most a legnagyobb hír rólatok, hogy ti lesztek az A-Ha előtt júl. 14-én. Hogy kerültetek ti oda? Hogy passzintottak össze titeket meg az A-Hát, vagy hogy passzintjátok össze ti magatokat vele?
Magam sem tudom. Mi mostanra levetkőztük magunkról azt a kezdeti színházias hacacárét, ami bármilyen jó is volt, igazából csak rejtőzködés: nekem nagyon súlyosan szükségem volt valamire, ami mögé elbújhatok, és amihez értek. Én meg színházban leledzettem nagyon sokáig, meg a kortárstáncban, Amerikában is azt tanultam, aztán meg Gór Nagy Máriánál is, az is nagyon jó volt… de ez így még kevés. Most fel merjük vállalni magunkat meg amit csinálunk, valahogy tényleg azonosnak érezzük magunkat magunkkal. Sokáig a rappen meg hiphopon rugóztunk, de kiderült, hogy ahhoz értünk, amiben benne éltünk 15 éves korunk óta, az pedig az alternatív rock, vagy úgy általában a rockzenének a populáristól a punk rockig terjedő világa, ebben tudunk bármit is letenni az asztalra. És ahogy rockerek lettünk, na most jött egy ilyen ajánlat az A-Hától.
Ha így letisztult a megközelítés és a hozzáállás, akkor a következő lemez várhatóan jóval egységesebb is lesz, mint a Medallion, ami elég eklektikusra sikerült.
Azért is lett a Medallion eklektikus, mert jó 7 évnyi anyagból válogattunk, nem is élő hangszerekkel vettük fel, hanem beültünk egy kis vályogházba Dabason, és mindenki hozott ezt-azt, régi számokat vettünk elő, újítottunk fel, így lett 16 szám. Most már mindent élőben csinálunk, és a dob-basszus-gitár mindenképp ad egy irányultságot. Ráadásul most én is elkezdtem nem csak szöveget, hanem zenét is írni. Gitárral írok és nem vagyok egy nagy virtuóz, de elakkordozgatok, és közben rendesen jönnek a jó számok.
És a szövegírás is jobban megy, ha zenét írsz mellé? Melyik a kedvenc kombinációd?
Eddig vagy én írtam verseket, és az öcsém [Pásztor Sámuel, a zenekar gitárosa-énekese] hozzá a zenét, vagy ő írt zenét, amiben már volt dallam is; csak mivel ő angolul dúdolgatott hozzá, nehéz volt ahhoz írni magyarul; vagy ha angolul írtam hozzá, az megint csak behatárolt. Mostanában az működik, hogy egyszerűen csak megakadnak a fejemben a harmóniák, egy akkordmenet, és érzem, hogy nem tudok továbbmenni, addig ott kell kuksolnom, amíg nem jön valami. És ez a legjobb, mert így rendesen megszületnek a versszakok, a refrén, a bridge, és mondanivalóval együtt, a „mondókával” együtt. Mikor egyszerre jön az egész, ez a legjobb, hihetetlen; volt olyan, hogy egy nap alatt 3 nótát is megírtam szőröstül-bőröstül, máskor meg az öcsémnek már kihullott a haja, mert addig várt egy-egy szövegre.
Vissza az A-Hához: akkor tehát hogy is kerültetek oda?
No igen, felhívtak minket, hogy mennénk-e. Hát hogy a bánatba ne mennénk, jóhogy. Én mondjuk Juliette Lewis előtt szerettem volna nagyon fellépni az A38-on, úgy nézett ki, össze is jön, de aztán kiderült, hogy ők nem akarták, hogy az előzenekarban is egy lány ugráljon és kiabáljon. Lenny Kravitz-nél meg pont az volt a szerencsénk, hogy ő kimondottan csaj-frontot akart. Az A-Hánál nem tudom, hogy jött ez, furcsa dolgok várhatóak, sok mindent „nem szabad” a backstage-ben… 15 éves voltam, mikor befutottak, szóval úgy tíz évvel idősebbek, akkor meg rock and roll…
Mint mondjuk Ozzy, ő is jön ősszel.
Azt hallottad, hogy felajánlja a testét a tudománynak, ha meghal, mert csoda, hogy él?
Kéne egy ilyen lista, hogy ki ajánlja fel.
Keith Richards mondjuk.
Szerintem Lou Reed is érdekes lenne, bár elvileg ő már egy ideje nem csinál káros dolgokat. A Rolling Stones-t már a Cluster One indulásakor lelepleztük, h már vagy 20 éve mind zombi. De megint az A-Hára visszatérve, milyen érzés egy olyan zenekar előtt játszani, amit az ember 15 éves korában hallgatott?
Kicsit bizonytalan vagyok, mert ahogy most megszabadultunk a teátralitástól, táncosok meg segédénekesek meg minden nélkül megyünk – ez most tényleg egy rock-felállás, és amit a legjobban tudunk, az kiállni egy fesztiválon, és csapatni neki. Vannak lassú nótáink is, meg van egy akusztikus szett, de akusztikusan játszani itt túl csendes, szóval most aközött mozgunk, hogy ha eljátsszuk az összes lassú nótát, az halál unalmas, ha meg átmegyünk az új rock-nótákba, az jó, csak lehet, hogy túl hangos. Végül majd egyszerűen lejátsszuk azt, amit szoktunk; 45 perc jó sok, abba nem lehet csak busongót válogatni, lesz nóta érzékeny lelkűeknek is; a Led Zeppelin-feldolgozást nem tudom, eljátsszuk-e…
Nem is baj, ha nem.
Hehe. A saját nótákból ami belemegy. Azok vagyunk mi, aztán legfeljebb leterelnek, de akkor is mi van, ez a Farewell Tour, még egyszer nem jönnek. A setlist még várat magára, és most a fiúkat se noszogatom, h öltözzenek be ennek meg annak…
Úgy Lady Gagásan?
Őket nem lehet annyira, de én azért valami állatságot majd felveszek. Engem ez szórakoztat, mindig megbeszélem magammal, hogy „á, nem mersz ebben kimenni”, erre én meg, hogy „á, dehogyisnem!” A VOLT-ra kibéreltem a Mafilm jelmeztárból egy végvári sodronyinget, 13 kiló volt, olyan, mintha valami mélytengeri búvár lennék. Végignyomtam benne az egy órát, a végén mindenhol, a körmömben is izomlázam volt, úgy vittek le. Most szereztem igazi szarvasagancsot, megtalált vele egy divattervező, Mojzes Dora, bemutatón ez már megjelent; egy kalapra vannak rátéve az agancsok, meg van egy ilyen csador-szerű valamim, aminek a szeme flitterekkel van kirakva, és hozzá egy arany flitteres, nagyon 80-as évek-miniruha. Emellé már nehéz lenne akusztikus-csendeset játszani.
Meg még valami Kiss-típusú csizma?
Igen, ilyen brutális nagy ronda cucc lesz rajtam. A hétköznapokban már egészen normálisan érzem magam, mert kiélem magam a színpadon. Most félek is egy kicsit, mert halálosan nyugodt vagyok. Mikor a Stereo MCs előtt játszottunk a PeCsában, az egész egy nagy adrenalin-löket volt. Lenny Kravitz-nél mikor hat héttel a koncert előtt megtudtam, hogy mi leszünk, leültem és elkezdtem visítani, viszont a buli előtt néhány nappal elkezdett zsibbadni a bal kezem, begyulladt a torkom, a fülem… Most eléggé egyben van a zenekar, úgyhogy kimegyünk, a negyed-fényekben meg a jó, ha negyed hangerőben igyekszünk ügyesnek lenni… „magunkat adjuk”.
Ez nagy vesszőparipám nekem ebben az alternatív-underground hülyeségben, hogy hitelesség meg őszinteség meg magunkat adjuk, ezt soha senki nem tudja megmondani, hogy mit is jelent pontosan.
Tudod, miért adják magukat? Mert mindenki más foglalt… hihi…
Sokat játszottatok élőben mostanában?
Hál’ Istennek elég sokat, ahhoz képest, hogy néha hónapokig semmit; havi 3-4 buli volt újabban. Jó, nem annyit, mint pl. a Bikini, de ha egy zenekar havi négyszer játszik, az már elég a boldogsághoz, meg volt egy akusztikus buli is az MR2-ben, két hónapja, a múlt héten adták le [link]. A rocknótákat teljesen átdolgoztuk, átraktuk őket bossanovától kezdve reagge-ig mindenbe, és hihetetlenül jó lett, legalábbis, nekem nagyon tetszik.
Akusztikusan játszani mindig jó.
Hát, azért hallottam egy-két rettenetet is, mi még aznap délelőtt is meglehetősen szarul szóltunk… A felvétel délelőttjén ott tartottunk, hogy Jamie [Winchester] is azt mondta, gyerekek, ez tényleg retek, úgy mentünk be; és mégis jó lett, valami miatt…
Jamie-ről mindig az jut eszembe, mikor néztem a Medallion tracklistjét, és úgy reménykedtem, hogy az ‘Afterhours’ az egy Velvet Underground-feldolgozás lesz, de nem az lett.
Én nagyon szeretem Jamie-t, végtelenül profi zenész és nagyon respektálható. Az öcsém énekelte egyébként eredetileg ezt a felvételt, és mint jó Pásztorokban, mindkettőnkben benne van az, hogy amit mi csinálunk az talán nem jó, nem elég… szóval megkértük Jamiet hogy biztosra menjünk… aztán igy jóra is sikerült a nóta, illik Jamie hangjához, de azért ha hallanád élőben… az öcsémnek kicsit olyan hangja van, mint a Muse énekesének, nagyon jól énekel.
Csak ne énekeljen minden egyes kibaszott hangot tremolóval, mint Bellamy… a Muse-t egyébként tényleg meg is kéne nézni a Szigeten, bár az új lemez elég szar volt.
Az új Massive Attack a kurva jó, azt hallottam.
Na ezt nekem még senki nem mondta.
A basszusgitárosunk mesélte, hogy zseniális, de nagyon kiábránditoak voltak a VOLT-on.
Erre van magyarázatunk, hogy miért, nekünk kellett őket helyettesíteni.
És hogy játszottatok?
Arra nem emlékszünk. Az oldalatokon is olvasható egy eredetileg a HVG-ben megjelent cikk az új magyar zenész frontember-lányokról, akik közt te is szerepeltél. Meg voltál ezzel elégedve?
Szerintem lehetett volna még jobb is. Kicsit talán elsiklott a lényeg mellett. Mert ahhoz képest, hogy mennyit beszélgettünk és mennyi mindent küldtem még át utána, csodáltam a végén, hogy ennyire kevés derült ki rólunk, de nem csak nálam, a többieknél is. Ezeknek a lányoknak a legtöbbjét ismerem is, és egyáltalán nem arról szól a dolog, hogy feminizmus és mi itt a férfiak „ellen” vagyunk – én meg főleg nem.
Ja, jövünk itt a Riot Girls-zel meg a faszom, ez már elméletben is tök közhely és lejárt dolog, valahogy nem hátulról kellene ezt kontextualizálni, hanem megnézni most a jelenséget.
Igen, ez lett volna az érdekes. Hogy az „újfajta feminizmus”, ha van, az mennyire más, mint a régebbi. Itt már közel nem „valami ellen” csinál mondjuk zenét az ember, ha már zenészek jönnek szóba, hanem a „zenéért”. És ezt már a férfiak is tiszteletben tartják, azért már nem kell annyit küzdenem, hogy elfogadják, ha írtam egy jó nótát; viszont azért már igen, hogy a szakma elfogadja a zenekarunkat. 94-ben kezdtünk el az öcsémmel zenélni, bár ő már 12 évesen kézbevette az első gitárját, gyermekkori rongyolós punkbanda… én meg a szövegírójuk voltam; ez az utolsó 5 év meg különben is taposómalom volt itthon. És máig az van, hogy be kell sírnunk magunkat fesztiválokra, hogy aztán ingyen játszhassunk.
A Medallion kritikai fogadtatása eléggé szaggatott volt, mennyire követitek ti a kritikát?
Én elolvasom a negatívat, pozitívat, és nekem sokat segít. Van, amikor a negatív még sokkal többet. Kell hozzá gyomor, a Quarton kaptunk olyat, hogy blöee, de nagyon sok igazságalapja volt. Ezek erős kritikák, de nagyon sokat lehet tanulni belőle. Mert az tök igaz, hogy halálosan eklektikus volt a lemez, én 3-4 számot nem is tettem volna rá, igy utólag, akkor már sokkal egységesebb lett volna, emészthetőbb. Kaptunk hideget, meleget, szélsőségest, az jött le a végén, hogy nagyon érdekes, csak hát kik is vagytok ti tulajdonképpen. És tényleg nem volt még meg, hogy kik vagyunk. Írtak sok jót is, egy rádiós beszélgetésnél mondta egyszer valaki, hogy szerinte mi tényleg „tényezők” vagyunk a magyar alternatív-underground színtérben, amit nagy örömmel hallottam; és hogy vajon túl tudjuk-e szárnyalni az előző lemezt, mert az milyen „fajsúlyos” volt. Végül is a Medallion eklektikus mivoltában benne volt az előző 7 év, ahogy én Mallorcán robotoltam, hallgathattam agyba főbe az agyament Scootert, az öcsém meg itthon zenélt, benne van az egész színpadi performansz, a színház, a tánc, hogy tönkrement a térdem, bármi; benne vannak a szexuálisan túlfütött nyarak… minden, betettük egy cd tokba és kitettük a Tesco polcokra. Azon van még az ‘Álmatlan’, ami nekem a legszebb az egészből.
Hát az ‘Álmatlan’ az tényleg csont nélkül gyönyörű.
Az volt az utolsó dal, ami felkerült, klippként csak a második, az első a ‘Tangó’ volt, amit ráadásul valaki másnak írtunk, csak aztán nekünk kellett megcsinálni, Farkas Zsófi énekelte fel – ez is benne volt a lemezben, hogy tök sok énekes meg vendég volt rajta. Az ‘Álmatlan’ videóján életünkben először összevesztünk az öcsémmel, mert én nem akartam egy másik viszonylag kommersz számban megint egy más énekessel előállni, elbújni Jamie vagy bárki más mögé – én azt akartam, hogy mutassuk már meg, kik vagyunk. Ugyanakkor a Mészáros Kati meg elsírta magát a dalon, ahogy hallgatta a McDonald’s-ban, ült és csorgott a könnye, és azt mondta, hogy ha addig él, akkor is megcsinálja. Kilopkodták hozzá az filmmüvészeti egyetemről a kamerákat, ilyesmi… Mindenki ingyen dolgozott. Talán ezt lehet érezni a klippen, hogy mindenki mennyire akarta, végül a kiadó is melléállt, az öcsémmel is kibékültünk. Közvetlen ezután indultunk el abba az irányba, hogy lehet, hogy kevesek vagyunk, de ezek vagyunk mi, mérettessünk meg, akár mi is a verdikt. Én például, néha, direkt próbálok az ellen menni, ami magamban kialakult magamról. Valahogy mindig igyekszem kizökkenteni magamat a szerepekből, mikor már azt gondolnám, hogy ilyen „rock-lady” lettem, akkor felveszek valami Marilyn Monroe-s leggagyibb hülyeséget, hogy na ezzel kezdj valamit, és az rögtön kizökkent, és rájövök, h nem vagyok én senki, mármint hogy pont annyi vagyok én is, mint bárki más.
A kiadótok szerint majd ősszel jön ki egy 6 számos EP.
Én igazából azt szeretném, ha megjelenne a lemez, mert kész van egy 14 nótányi anyag. Csak jó lenne, ha minél több magyar dal lenne rajta.
A két új szám, az oldalatokon meg a MySpace-en is hallható ‘Beside You’ és ‘Don’t Fit In’ angol, ebből arra gondol az ember, hogy az újak angolok lesznek.
Van egy ‘Mars’ nevű nótánk, az most az egyik nagy kedvenc, a ‘Don’t Fit In’, a ‘Beside You’, ráadásul az ‘Ördögre kacsintva’-nak is van egy angol verziója, meg még egy raklap angol nóta született… sajnos, vagy szerencsére. Iszonyú nehéz átírni magyarra, ha valami angolul születik meg.
A következő anyagon is ennyi vendég lesz?
Van Pap Szabival [Supernem] egy hétnyolcados punk-duettünk, és én még Judy J-ben gondolkodom, küldtem neki egy számot, zseniális hangja van meg emberileg is nagyon szeretem.
Végül a Cluster One trédmárk kérdése: mit jelent neked a művészet?
A művészet nekem az a fórum, ahol én megkaphatom azt a szeretet-tengert, ami nélkül tényleg partra vetett hal vagyok. A zenétől, a közönségtől, meg a zenéléstől, az együtt zenéléstől, megkapom azt a fajta melegséget vagy szeretetet, amire én mindig is vágytam.
Linkek: