Az álmok szabályai – The Whitest Boy Alive az A38-on

Erlend Øye kedden megmutatta, mennyire kevés kell egy tökéletes koncerthez. Aki ott volt a Bergen-Berlin-tengely legkúlabb négyesfogatának első magyarországi fellépésén, teljes joggal vigyoroghat némi boldog felsőbbrendűséggel azokra, akik lemaradtak róla. Ha lenne igazság a Földön, minden koncertbeszámoló megírása ennyire hálás feladat volna.

“Erupt, erupt, erupt, erupt again/I can’t keep it inside” – dúdoltuk egy pesti kiskocsma sarokasztalának csendes magányában éjfél körül, nagyjából századszor. A koncert nyitódalának választott ‘Keep a Secret’ megkapó önvallomása már-már bosszantóan sokáig visszhangzott a fülünkben, és bár megpróbáltuk a foci vb hivatalos dalának magyar verziójával elnyomni, de a “Zöld a pálya, fent a zászló…” popkulturális mélypontja az egyértelmű zajártalomtól eltekintve semmit sem használt. Cinkos kis félmosollyal beletörődtünk hát küldetésünk lehetetlen voltába, majd két korty sör között megadóan leltároztuk tovább a koncert emlékeit.

Øye és hihetetlenül profi zenekara az első pillanattól kezdve tartották magukat a délutáni sajtótájékoztatón elhangzottakhoz, miszerint a zenében néha sokkal fontosabbak a hangok közti szünetek, mint maguk a hangok; a Whitest Boy Alive zenéje a lebegésről, a hangokkal megszakított csendről szól, a struktúra és a monotonitás végtelen lehetőségeiről. A funky csupán egy keret, egy képlékeny és folyton változó rendszer, melyen belül a norvég indie-ikon kedvére kísérletezhet – amit kedd este hallottunk legalább annyira távol áll a klasszikus értelemben vett funkytól, mint bármi mástól – kristálytiszta popzene ez, fajtájának egyik csúcspéldánya, egy párhuzamos univerzumban hétfő reggel is ilyenek szólnak a kereskedelmi rádiókban. Mindenféle sallang nélkül, a céltalan és felesleges művészkedés buktatóit ösztönösen kikerülve zárják a turnét (hiszen Budapest az utolsó állomás), a két sorlemez, a Dreams és a Rules visszafogott slágerei közül véletlenszerűen válogatva – kimaradtak például olyan kedvencek, mint a ‘Promise Less Or Do More, illetve a ‘Done With You’ – mégis hiányérzet nélkül sétálhattunk ki az ősziesre fordult júniusi éjszakába.

Az interjú során végig némi visszafogottsággal és távolságtartással nyilatkozó Erlend Øye a színpadon egyáltalán nem elveszett kisfiú – kellő magabiztossággal, elképesztően profi módon kezeli az A38 hálás (és igen szép számú) közönségét, miközben láthatóan élvezi, amit csinál – a záró Robin S-feldolgozás, a kilencvenes évek iránti nosztalgiát sikerrel előcsalogató ‘Show Me Love’ alatt egy igazi hölgykoszorút – és egy eltévedt srácot is – a színpadra csalogat, jól megtáncoltatja őket, hogy aztán ő maga bulizzon egyet a közönség soraiban. Örök igazság, hogy az ember szereti, ha szórakoztatják, de még jobban szereti, ha látja, a színpadon is jól érzik magukat – ezúttal létrejött a szerencsés együttállás, és mire a fejünkben kavargó hanghullámok szép lassan elcsendesedtek, megállapíthattuk: ilyen, ha valaki tudja, mit akar és képes megvalósítani. Az eredmény pedig egy hibátlan koncert. Könnyűnek tűnik? Tessék megpróbálni.

Linkek:

The Whitest Boy Alive

The Whitest Boy Alive MySpace

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Tiprás a Liliomban Szűzi ártatlanságunknak a Tues-DIE Reboot második estéjén három lelkes banda vetett véget. Erőszaktétel és liliomtiprás azonban a címmel ellentétben mégsem történt, felnőtt korú hallójáratainkat önszántunkból fordítottuk a Certain Treatshot, a the pf...
Elfújta a szél – Scorpions búcsú az Arénában Telt ház előtt búcsúzott Budapesttől a Scorpions. Pont negyedszázaddal ezelőtt léptek fel nálunk először, a csak pár megállóval arrébb lévő MTK pályán. Akkor is telt ház volt, vártuk az élményt, az egyedit, a megismételhetetlent. Talán nem csak az e...
Elhúzták a nótánkat – Huszonöt éves lett a Csík Ahogy ígértük a novemberi ajánlóban elmentünk a Syma-ba megünnepelni a Csík Zenekar 25 éves fennállását. Örömnap volt a javából, a plakátok hónapok óta hirdették a parádés baráti felhozatalt. De hogy kerül a Fesztblogra egy népzenei gyökerű zenekar, ...