Akar róla beszélni? Korog/Nachtmystium/Jarboe@Diesel klub

Aki egy picit is ismeri a fenti előadókat, az már tavaly is dörzsölte a markát Jarboe Kék Lyukas látogatásánál, hisz akkor még nem lehetett tudni, hogy a Nachtmystium mennyire fog elfordulni a saját gyökereitől, hogy aztán egy hangulatos, progresszív rock-al fertőzött irányba forduljon, illetve Jarboe alapvetően a MahaKali lemezt hozta csak, hisz maga a körút az albumot reprezentálni volt hivatott.

A Krieg ex-tagjaiból verbuválódott zenekar akkor sajnos nem jött a főhős Blake Judd lábtörése miatt, Jarboe pedig egy, a szemtanúk szerint rendkívüli koncertet adott, szóval miatta mindenképp megérte eljönni. Akihez pedig eljutott a turnétárs utolsó lemeze és nem okozott számára óriási csalódást, az duplán jól járhatott. (Feltehetően nem lehettek túl sokan a buli családias mívoltát tekintve.)

Maga az est a magyar Korog fellépésvel kezdődött és sajnos nem csak a megcsúszott kapunyitás és a koncert elkezdése közti idő rövidsége miatt tűnt úgy, hogy a zenekar a megszokotthoz képest kapkodóbb, szétesettebb volt. Gyaníthatóan ennek az az oka, hogy Sebestyén Balázs távozását a mai napig nem tudta kiheverni a zenekar teljesen. Igaz, hogy a pótlást belülről könnyedén megoldották (a dalok jó részét társszerző Keszei Kirsztián ex-gitáros személyében), de a kohézió nem volt meg, az előadás néhol pontatlan volt, az erő pedig nem jött át. A helyzeten az sem könnyített, hogy Korogra általában 50-60 embernél több nem jár (a nem épp szokványos dalszerkezetek miatt még érthető is lenne, de úgy gondolom, hogy sok más oka is lehet ennek), a Diesel-ben pedig nem mutat jól egy családias buli. Aki most látta őket először, az lehetőség szerint ne ez alapján vonjon le konzekvenciákat.

A Korog után még szinte ki sem hűlt a színpad, amikor egy nagyon rövid szünetet követően felhangzott az intro és besétált a Nachtmystium legénysége – vagy legalábbis annak egy része.

Az tudott volt, hogy a tagság időről időre cserélődik, változik, de arra senki sem számított, hogy Judd mellől gyakorlatilag eltűnik mindenki és mindösszesen két nem túl invenciózus session muzsikus lép a helyükre. Ennek egyrészt az lett az eredménye, hogy az erősen Schmier-esedő Judd egy elég hatásos power trio-val nyomulhatott, másrészt viszont a lemezen hallható finomságok nyom nélkül tűntek el. Ugye eleve két gitár/sampler felállásra íródtak a dalok, a régi albumokról játszott opuszok így szikárabbak lettek, az új lemez dalai pedig félig eltűntek.

Nem segített a helyzeten a rendkívül rossz hangkép sem. A hangszerek elvileg fogyaszthatóan szóltak (erős túlzás lenne azt állítani, hogy tisztán), viszont nagyon kellett fülelni, hogy épp melyik dal is szól. A továbbra is kevés ember előtt fellépő amerikaiak mindenképp egy teltebb helyiségre állították be a sound-ot (hogy a keverő mögött üldögélő ember hova rakta a szemét és a fülét, azt nem tudni), talán egyszer majd máskor, máshol, jobb körülmények között érdemes lesz megnézni őket, remélem Judd addigra rájön, hogy amit a lemezen hallhatóak alapján min. 4-5 ember tud normálisan előadni, abból ne legyen Destruction, vagy Motörhead.

Épp néhány percünk volt arra, hogy kiheverjük az előzményeket és izgatottan várjuk, hogy most akkor mi is lesz, amikor elsötétedett a színpad, felcsendült az intro és nemgjelent a főhősnő picin, törékenyen, összekulcsolt kezekkel – némi Halász Judit érzetet keltve -, majd nekiállt bevonni az általa teremtett kis térbe mindenkit, akit lehetett. Aki innentől képes volt arra, hogy az eseményeken kívül maradjon, az nagyon lemaradt valamiről. Nincs anak fontossága, hogy dalokról, dalcímekről beszélgessünk (a nagyon kiváncsiaknak csupán:megvolt a fél MahaKali lemez, egy Swans opusz a régmúlt tiszteletére, illetve a Neurosis-szal közös albumróla  Within), egy 80-90 perces utaztatás volt az egész valahová oda, ahová az ember önmagától nem szívesen teszi be a lábát, max. ha viszik. Bergman és Antonioni világa jelent meg, kissé keserű, de annál mélyrehatóbban boncoló örvény, aminek az elsődleges szándéka az volt, hogy egy kicsit mindenkiből kirámolja azt, amit bármikor szívesebben elhagyna. A folyamatot erősítendően megjelent a színpadon Csihar is, hogy a MahaKali egyik legsötétebb tételének előadásában nyújtson segítséget – rezegtek a falak a torokénekétől.

Az utazót önmagából némileg kiforgatottan, felzaklatva és egy szoba sarkába letévő Jarboe egy kakofón néhány perces lezárás után összetett kézzel, a keleti hagyományoknak megfelelően meghajolt  – megköszönve ezzel a jelenlétet és azt, hogy a társai voltunk, majd egy szó nélkül levonult zenekarával a színpadról és megkezdődött a road-ok munkája.

Hosszú percekig ott álltam/ültem másodmagammal és habár tudtam, hogy ez ennyi volt most, se több:egyszerűen nem kivánkoztam haza, idő kellett, az élmény megemésztésére – ahogy egy tartalmas film után sem bírunk egykönnyen kitámolyogni a moziból.

Némi várakozás után Csihar kedvesen és oldottan fogadta, hogy megköszöntük a nem mindennapi élményt, Jarboe fáradtan és kissé megilletődötten, reményt adva arra, hogy újból viszontlátjuk, ezúttal egy szál zongorával.

Kaptunk egy estényi elgondolkodni és emésztenivalót, kétlem, hogy bárki komoly hiányérzettel hagyta volna el a helyszínt.

Savas.

Ui.: Néhány évvel ezelőtt Mike Patton épp a Fantomas nevű zenekaával turnézott, mi Bécsben csíptük el. A Delirium Cordia című egytételes, nehezen befogadható, emészthető albumuk volt az épp, mivel útrakeltek. Maga a koncert erős volt, hangos, tartalmas, de én mégis kissé csalódott voltam.

Nem sokkal a vége után, megköszönve a zenekarnak az eladást és Patton-ra várva a már említett Korogos Keszei Krisztiánba futottam bele, aki szerint a koncertből csak a „tér függőleges megnyitása „ hiányzott, utalva arra, hogy a művészetnek a célja mindigis az imitatio dei, tehát az isteni teremtés megvalósítása kicsiben, ily módon egy kicsit az eget összehozni a földdel.

Most úgy gondolom, neki sem lehetett hiányérzete.