Hasít át a csenden: Hajós Kristóf az Unbending Trees-ről

December 19-én lép fel a Várban, a Zenetudományi Intézet családias (100 fős) előadótermében az Unbending Trees, és bár lehet, hogy megtöltenének nagyobb helyeket is, igazából nagyon megfelel nekik a kicsi, zárt, csendes tér. A zenekar énekes-szövegírójával, Hajós Kristóffal beszélgettünk technikáról, a zene elhelyezéséről, és arról, hogy miben lesz más a második lemez.

Második meggondolásra már nem is lepődtem meg rajta annyira, mint először, hogy nekem kimondottan tetszett az Unbending Trees első lemeze, a Chemically Happy (Is the New Sad). Nekem nem sok magyar zenekar lemeze szokott tetszeni, és ezért még biztosan megfizetek; nagy gyengém viszont a zongora-basszus-ének felállás, meg a lassú, csendes, jó szövegekkel operáló dalok. Ha szomorú, hát szomorú, ha angolul van, hát angolul van, popzenét úgyis csak angolul és a befogadó anyanyelvén lehet csinálni, szerencsére én pont ezt a kettőt értem. Az sem érdekel, ha a szöveg motyogott, krákogott, odalehelt, és csak néha-néha zeng igazán „énekelten” – láttuk, mi történt, mikor Pavarotti énekelte a ‘Perfect Day’-t.
Ahogy karakteres, eredeti zenéből, karakteres énekesből is nagyon kevés van Magyarországon. A karakter, a stílus pedig a legtöbbször technikai hiba. Többek közt erről is, meg a szomorú zenék elhelyezéséről, a bennük mégis felmerülő optimizmusról kérdeztem épp ezért Hajós Kristófot, a zenekar énekes-szövegíróját; aki ha már ott volt, beszélt a szövegekről és a zeneszerzésről is, meg a készülő második lemezről. A december 19-i koncerten ugyanis új dalok is elhangzanak majd, a zenekar MySpace-oldalán pedig már meghallgatható két új szerzemény, a ‘Heroes’ és a ‘Winchester Geese’.

Állandóan azért szoktak beléd kötni, hogy képzetlen vagy, nem tudsz énekelni, pedig pont ez a legjobb benne.

Annyit már tanultam énekelni, hogy ne terheljem túl a hangszálaimat, de valamivel képzettebbnek még el tudnám képzelni a hangomat. Mondjuk pont ettől a képzetlenségtől nem lesz nyálas-folyós zene a The Unbending Trees, hogy Havasi Balázs romantikus szentimentalista ízű zongorájához egy ennyire karcos és kvázi amatőr ének járul. Az ember éneket egy igazi mestertől kell tanuljon, aki a személyiségével is hat. Ilyet pedig eddig nem sikerült találnom. Brightonban egyszer eltöltöttem egy napot egy svéd operaénekessel, Stefan Homströmmel, aki egyébként a koncertünk plakátját is tervezte, és többet tanultam tőle, mint bármelyik énektanártól. Az utcán sétáltunk, magyarázott, és hangosan énekeltünk éjszaka az utcán. És kurva jó dolgokat tanított meg, azóta abból táplálkozom.

Viszont akikhez hasonlítani szoktak (a korai Nick Cave, Leonard Cohen) szintén mind tökéletesen képzetlen hangok.

Az ilyen hasonlítgatás szerintem szükséges rossz. Leonard Cohent vagy Cave-et életemben nem hallgattam. Nick Drake-et is szokták emlegetni, őt inkább hallgatom. Régebben a kiadónk promóciós szövegében három emberhez hasonlított, akik mind 20-30 éves korukban meghaltak. Jobb szeretek azért élőkkel párhuzamba kerülni.

Cohen is, Cave is, de még Nick Drake is egyértelműen, sztereotipikusan szomorú zene. Ti is kezdettől el voltatok könyvelve „lassú, szomorú zenének”; ezzel ki vagytok békülve?

Szerintem még az első lemez sem olyan egyértelműen szomorú: vannak rajta nagyon szomorú dalok, általában lassúak a számok, de a lemez legalább fele elég optimista hangulatú. Csak meg kéne hallgatni a szövegeket. Magyarországon en-bloc befogadás megy: meghallgatják a ‘You Are A Lover’-t, és ami abból átjön, az marad. Mi persze rájátszottunk egy kicsit erre a depressziós imidzsre… a cím is rátett egy jó nagy lapáttal. Adott egyfajta karaktert, Chemically Happy Is the New Sad, jó, akkor legyünk nagyon szomorúak. Az új dalok viszont szándékosan többnyire kitekintenek és előremutatnak.

A dalszerzés-szövegírás szempontjából mi a különbség a két lemez közt – mikor az elsőn a címmel-mindennel együtt ráálltatok a „new sad”-re, és mikor tudatosan „előremutató” dalokat írtok?

Az első lemezen ki kellett írni azt a 12 évet, amíg én, ez nem titok, gyakorlatilag gyógyszerfüggő voltam. 29 éves koromban döntöttem úgy, hogy le fogok szokni a gyógyszerekről. Ez az ennek jegyében eltelt négy év pedig számít annyit, hogy az ember elkezd kifelé tekinteni. Az új dalok nagyjából arról szólnak, ahogy a Sylvia Plath-os üvegbúra, vagy az antidepresszánsok által képzett idegi védőfal repedezni kezd. Egy egész más szövegvilág jön elő, bár a zene eléggé hasonló. De én úgy érzem, már most sokkal jobb ez az anyag, egyrészt mert inkább Balázs érettebb dalaiból válogattam, másrészt mert ezeket  együtt meghangszereljük, harmadrészt mert mind kipróbáljuk élőben is. Volt egy elég karakteres tagváltásunk is, kiszállt Háry Péter basszusgitáros, aki dalszerzőként is működött, és Honyecz Ferenc jött a helyére. A vicc, hogy ők mind a ketten 80-as évek végi, 90-es évek eleji alternatív sztárok voltak, Háry a Kortársakban, Honyecz meg a Mester és tanítványaiban. Feri viszont azóta megtanult hárfázni, amit mi ki is használunk: az új anyagunkban van két csak hárfa-énekes dal, amelyek a Feri szerzeményei, és nagyon sok dalban játszik még a hárfa Balázs zongorái alatt.

Úgy szeretnék egyszer betorzítani egy hárfát.

Nem hiszed el, de Demeter Géza ugyanezzel jött az mr2 Akusztikban: álltunk be, és mondta, hogy neki minden vágya, hogy egy hárfát betorzítson. Mi megkértük szépen, hogyha lehet, akkor ez ne ez a hárfa legyen. Nekem egyébként csak a basszusgitár torzítására van nagyon erős késztetésem. Zongora alá. Ha minden igaz, a lemezen már lesz egy szám, amiben torzított basszusgitár van, csak nagyon sokat kell még hozzá győzködni Ferit. Szimpla zongora-énekkel egyébként egy óra, másfél óra elég unalmas lenne. Szín kell bele, a szín pedig, nem is akármilyen szín a hárfa és az ütősök. Nagy szerencsénk van ebben is, mert Gábor Andor igazából nem dobos, hanem „ütős”: az ujjaival ütögeti a dobokat, mindenből ritmust csinál, lábdobtól a cineken át a perkákig mindenen zenél, és hihetetlenül kreatív. Mi egyáltalán nem rakenrollt szeretnénk csinálni, mi hasítani szeretnénk át a csenden. Ez annyira más, mint minden más Magyarországon, hogy magában is meg tud állni.

Megállni meg tud, de hová helyeznéd a popzenei kínálatban vagy kultúrában?

Az elhelyezéssel már az elején is gondjaink voltak. Sem kint Angliában, sem itthon nincsenek meg ehhez a kiforrott médiumok, sem rádió-tévé, sem újság nem fókuszál az ilyen zenére, nem jelöl ki egy közönséget, akinek szólhatna. Úttörőnek kell lenni, és így nyilvánvalóan sokkal lassabb az egész. Itthon egyébként tényleg nagyon más a közönség, mint külföldön: az egésznek a „hangulata” jön át, kint meg real-time értik a szöveget is. Itthon jóval fiatalabb a közönségünk. Itt is megvan a 30-as, 40-es réteg, akik a szövegeket is befogadják, de vannak a tinilányok is, akik imádják, mert jó darkos az összhatás. És ez egyáltalán nem baj, sok szeretettel várjuk őket a koncertekre. Valamennyire outsiderek vagyunk és leszünk is: nem kívülről szemléljük a hazai és kinti könnyűzenei bizniszt, de nem is küszködünk, hogy bekerüljünk a magba. Csak hagyjuk történni a dolgokat. Ha valamin túl sokat kell nyűglődni vagy tárgyalni, vagy nagyon nem megy, nem csináljuk. Demóban megvan 15 dalunk; ha két év múlva jön ki, akkor két év múlva jön ki. Szépen lassan építjük fel a közönségünket, koncerteken is, a MySpace-en, a Facebookon is. Lassan megy, de mi ráérünk. És igazából úgy gondolom, hogy most lemezt kiadni nincs is értelme, bár ezzel a többiek nem értenek egyet. Szerintem viszont a lemezkiadás mint olyan az megszűnt.

Mit csinálnál helyette?

Ha van kiadó, aki mögé áll, akkor ám legyen, de ha nincsen, akkor vegyük fel valahol és nyomjuk ki a netre. Mi különben is elég speciális módon veszünk fel dolgokat, radio session módra stúdiózunk, mindent egyben rögzítünk. Valamennyi utómunkát persze szeretnénk, de nagyon nem sokat. Én egyébként se nagyon szólok bele a zenébe. Cserébe a srácok nem szólnak bele a szövegbe.

Ha már szöveg: az ‘Alfred’s Lovesong’-nak van valami köze T.S. Eliot J. Alfred Prufrockjához? A többi állandóan citált hasonló előadót is kimondottan „irodalmiként” tartják számon, és már csak a zene csendessége, komolysága kapcsán is megvan a hallgatónak az az érzése, hogy ez egy rettentő „literate” dolog.

Nem feltétlenül az irodalmi értelmében, hanem a szószerintiség [„literalness”] értelmében. Az ‘Alfred’s Lovesong’-nak is inkább életrajzi és operával kapcsolatos vonatkozásai vannak, mint irodalmiak; de véleményem szerint onnantól kezdve, hogy egy dal megszületik, semmi köze az előadó életrajzához, kikerül a kontextusból, és bekerül a befogadó kozmoszába. Ráadásul vért izzadtam, és mindig meg fogok azért tenni mindent, hogy ezek a szövegek univerzálisan befogadhatóak legyenek, mindenki tudjon velük azonosulni.

Ezt szövegíróként nem éled meg korlátozásnak?

Nem, kihívásnak élem meg. Olyanokat próbálok írni, amiket mindenki el tud magának énekelni, mindenki be tud fogadni. Látod, a ‘You Are A Lover’-t énekeltem én (férfi), most pedig énekli Tracey Thorn (nő) a szólólemezén. Szövegileg nem kell változtatni semmit. Még az új lemez duettjét is ezt szem előtt tartva írtam. Ezt Bocskor Bíborkával énekeljük – aki például lehet, hogy szintén nem a legképzettebb hangja Magyarországnak, de ha felmegy a színpadra, természetes, veleszületett színpadi jelenlétet produkál, nem lehet nem észrevenni. A hangja is karakteres, azonnal felismerhető, ami nagyon ritka itthon. És a személyisége, az a varázsa a színpadon, ami az embereket teljesen magával ragadja! Semmit nem csinál a színpadon, és mégis hihetetlen szinten tudja hipnotizálni a nézőket… Amikor tudom, hogy este a Bíborkával fogok énekelni, akkor egész nap jó kedvem van, boldoggá tesz. Tudom, hogy fenn a színpadon ő egy biztos pont, baj nem lehet.

Neked mint zenésznek, szövegírónak mit jelent a művészet?

Én a művészetre inkább mint befogadó gondolok. Nagyon kevés még ez a két-három év ahhoz, hogy az alkotási folyamatot magaménak tudjam érezni. Az csodálatos érzés, mikor kijön belőlem egy olyan szöveg, amit én is értékelek, de automatikusan nem feltétlenül tekintek magamra alkotóként még.

Azt viszont elkerülhetetlenül látod, hogy te magad is valami olyat csinálsz, amit sokan pontosan így, befogadóként kapnak meg.

De még így is túl fiatalnak érzem az egészet ahhoz, hogy meg tudjam mondani, nekem a művészet így aktív oldalról mit jelent. Érzéseket kelt bennem, de szavakba önteni nem nagyon tudnám. Talán a következő történettel a legjobban: Londonban volt egyszer egy koncertünk, ott úgy jöttem le a színpadról, hogy abba akarom hagyni a zenélést, mert én ilyen szart még soha nem csináltam. És odajött hozzám egy angol nő kisírt szemmel, hogy ő végigbőgte a koncertünket, mert olyan dolgokat fogalmazok meg a szövegekben (én, magyar ember, angolul), amiket ő nem tudott magának kifejezni szavakkal. Szóval ez: amikor meg tudsz olyan dolgokat fogalmazni másoknak, a szövegeiddel és az előadásoddal, amit ők a saját életük dolgaiba bele tudnak illeszteni, talán ez a művészet.

Kapcsolódó linkek: