Alice in Chains a PECSA-ban

Autóval döcögtem a szakadó esőben a Pecsa felé, a rádióban Boros és Bocskor magyarázták a bizonyítványt, hogy de igenis higyje el mindenki, hogy ha rajtuk múlt volna akkor nem is olyan zenék mentek volna a reggeli, világszínvonalú műsorban mint amik mentek, de hát a nagy multi véres keze eldöntötte, aztán úgy lett és kész és mindenki lássa be, hogy az általános zenei közízést lehet ugyan formálni, de nem úgy, és nem is így és…és akkor ott a körúton, szakadó esőben, de a meleg autó menedékében 20-asra tekertem a hangerőt: here comes the rooster.

Átvágva a Liget bokáig érő, saras avarán már messziről sejlett, itt bizony “teltháznak áll a zászló”. Elmarad tehát a néhány éve történt csúfos érdektelenség, mikoris csak 98 azaz kilencven nyolc jegy ment el. Ennyit dobna ha egy zenekarnak új anyag is van a markában, nem csak a régi dalok? Míg a közönség teltházzá hízta magát Zsenyával, amolyan öregurasan nosztalgiázva azon eszeltünk, hogy bazz’ az Alice in Chains a fiatalságunk. Mi is térdnadrágban meg bakancsban jártunk nyáron, moziban láttuk a Facérokat, néztük az akkor még egészen frissnek számító MTV Europe-ot Steve Blame-el, Ray Cokes-al és Lisa L’Ansonnal. S vajon hányan vannak rajtunk kívül azok akik emlékeznek még a The Real World első néhány epizódjára?

Aztán 3/4 kilenc táján fények ki, színpad be. Zenekar fel. Fucking good evening Budapest!

Felmerült persze a kétség, hogy akkor most egy best of A.I.C. jön, amolyan Staley -elhunyt túladagolásban 2002-ben- nélküli változat, mellékesen néhány új dallal, vagy önálló életre kel majd DuVall-al valami egészen új. Nos utóbb nincs  mit szépíteni: 2009 ide vagy oda, semmi kétség a grunge most is odabasz.

Az első néhány dalt a keverő pult mellett, majd a javát a színpad karnyújtásnyi közelségében élveztem. Tökéletes hangzás, sehol a hangmérnök kezdeti tapogatózása. Egybe van az egész.

Semmi kétség William DuVall -az új pacsira- amellett, hogy Lenny Kravitz és Bobby Farrell (Boney M) hasonmás, a hangja kiköpött Layne Staley, vagy legalább is csinált valamit amitől olyan lett, mert elhallgatva a dalokat, melyeknek a javát, minő meglepetés, természetesen a korai A.I.C. anyagok adták, a két hang szinte megkülönböztethetetlen. Azért persze valami különbség mégis akadhat, hisz a Rain When I Die, Them Bones, Dam That River nyitó őröletéhez ennek a palinak semmi köze nincs. Énekel élesen, mint a penge, ahogy az meg van írva és kész. Mondom mire gondolok: Zsenya kitalálta, hogy ha már Bruce Wayne “szaktárs” interjút készít DuVallal mi lenne, hogy magával vinné a Dirt borítóját és dedikálná azt. De hisz azon nincs is rajta. A dalokat nem Ő szerezte, nem Ő adja elő a korongon, ott se volt. Ha egy korszakalkotó, stílusteremtő zenekar legendás (?) frontemberét kellene helyettesítenem azért ez biztos baszná a csőrömet. “Miattam jöttek, vagy az a szétlőtt pali emléke, hangja hozta be Őket?”

Aztár persze helyre kerülnek a dolgok amikor fehangzanak az új album dalai is. A Check my Brain-t már mindenki fújja, nincs itt hiba, jó lesz ez. Ha jól számoltam a 19 elhangzott dalból mindössze 4 dal volt az egészen új, de mintha ez nem zavart volna senkit. (Tán igazolni látszik a fenti tétel?) Végül jöttek újra az ismert dalok, hogy aztán a kötelező ráadásban felkerüljön a pont is az ‘i’ re. “Lesson learned” a “Black Gives Way to Blue“-ról, és persze a “Would?” no meg a “Rooster“.
Villany fel. Irány a keverőpult, setlist begyűjtve.

Hogy van-e és ha van akkor mi a summázat?

Az Alice in Chains-el láthattuk milyen amikor a 90-es évek legszebb zenei emlékei felbukkanak napjainkban. Az új dalok némi pátosszal élve méltó utódai a korai alapvetéseknek s nyilván az A.I.C.-re nem a “Black Gives Way to Blue”  miatt fognak emlékezni, azért jó látni, hogy a grunge örök és elpusztíthatatlan. DuVall és társai úgy igazi profik, hogy iparosságnak nyoma sincs.

Hazafelé aztán eszembe jut megint a két ízlésformáló paprikajancsi a rádióból és nagyon örülök, hogy nem rájuk keltem minden reggel. Autómban immár Ian Brown dalol. Januárban oda megyünk. Formálódunk.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Alice in Chains | 2009. november 27. Petőfi Csarnok Pontosan emlékszem egy szilveszteri bulira, még a 90-es évekből amikor Zsenya barátommal szék és/vagy radiátortöréssé fajuló kétszemélyes pogózással vártuk az új esztendőt. Micsoda kép! Alice in Chains szólt. Egészen biztos vagyok benne, hogy már fe...
  • gzs

    Hát ennek a setlistnek a valósághoz sok köze nincs. God Am és Lesson Learned nem volt, volt viszont Sickman és Black Gives Way to Blue. Én úgy vettem észre, Cantrellnek a végére már szinte teljesen elment a hangja, hogy ez minek köszönhető, azt nem tudom, de lehet, hogy ez volt a variálás oka is. Én ennek tudtam be, hogy nem volt például Heaven Beside You, amire pedig számítottam, mert azt ugye szinte végig ő énekli, de eredetileg sem volt rajta a listán. Egyébként nagyon alap koncert volt, jó ez a feka gyerek, a hangzás pedig tényleg 10 pontos volt.

  • ha már vélemények ütköztetése, akkor szerintem ez volt a setlist:
    http://grungereport.net/2009/11/28/setlist-from-alice-in-chains-show-in-budapest-hungary/

  • Ácsi gitár, én nem azt mondtam, hogy ezt a settet játszották. Koncert végeztével megkörnyékeztem a hangmérnöküket/ elkunyeráltam a keverőre ragasztott setlistet. Ennyi történt.