Punk péntek: ide-oda a SZIN-en (I. rész: világosban)

A péntek délutánt és estét tökéletesen punk hangulatban
töltöttem a SZIN-en, délután 5-től nagyjából éjfélig össze-vissza mászkáltam,
meghallgattam vagy 5-6 zenekart, megittam vagy 8-10 sört, ennek megfelelően
egyre kategorikusabbak lettek az értékeléseim, egyre nagyobb bölcsességeket
mondtam, és egyre kevésbé tudtam járni. Rövid krónikában adok számot a zenéről
és a hangulatról, először arról az időszakról, amikor még világos volt.

A SZIN egyik meghatározó eleme a napfény (Szegeden vagyunk,
ugye) és az ebből következő borzasztó meleg. Ellensúlyozzák ezeket a sok fa és
árnyék, a medencék, és a sör. Délután 5-kor viszont az A38 sátorban hiába volt
árnyék és sör, a meleg győzött. Itt kezdtem a napot az Óriás koncertjének
végével, és konstatáltam, hogy jobb ez a zene, mint azt én a videós számok
alapján gondoltam: élőben nagyon energikusak, nagyon jól szólnak, és a
trió-felállás azért minden kétséget kizáróan a legdögösebb formáció a világon.
A gitár lendületét, a szépen csikorgó vagy mélyen dzsüdzsüző témákat gyönyörűen
hangsúlyozza a basszus, és van az Óriásnak egy tök kellemes, sajátos
szétdaraboltsága, sok kis megállással, a dinamika érdekes kezelésével. Az már
az én személyes bajom, hogy valahogy nekem még mindig nem húz eléggé ez a zene,
sokszor túl sok benne a téma, sokszor nem arrafelé megy az ív, amerre a
fokozásoknak-visszahozásoknak igazán erőt adhatna. Ezzel együtt nagyon kellemes
élményt nyújtottak, és a ’Fát dönteni’ élőben határozottan sokkal jobb, mint a
videón-lemezen.

Lassan elindultunk a Pepsi színpad felé, ahol a Fabula Rasa
kezdett épp beállni és aztán játszani; egy fa alatt üldögélve ittuk a sört és
figyeltük a főleg árnyékban döglő embereket. Az a jó a fesztiválok
délutáni-kora esti sávjaiban, hogy könnyedén leülhetsz még beszélgetni,
elmehetsz a medencébe (ekkor már teljesen tele voltak a partfürdő medencéi), és
már kellően összeszedted magad az előző napi másnaposságból ahhoz, hogy elkezdj
inni. Én sajnos ebben az állapotban nem lelkesedtem túlságosan a népzenéért,
vagy a népzenei elemekért, ezért (stílszerűen) mi is egy medencét céloztunk
meg, mégpedig azt, amiben víz helyett a Fészek Klub színpada áll: itt játszott
kizárólag Cult-számokat a Sonic Temple nevű formáció. A tribute-zenélésről már
írtam, és itt is tapasztaltunk mindenfélét: a Cult a 90-es évek egyik legjobb
rockzenekara volt, Ian Astbury a világ legjobb Morrison-imitátora, Billy Duffy
pedig hihetetlenül jó és erős háromakkordos rakenrollokat tudott írni. A Sonic
Temple is nagyrészt a Cult 90-es évekbeli termeléséből válogatott (a Love meg az Electric lemezeket még ideszámítva), és teljesen korrekten nyomták:
csak hát az mindig ott van, hogy közel sem énekel mindenki olyat magabiztos,
gazdag magasakat, mint Astbury, és a dobok igencsak szilárd négynegyedei mintha
valahogy „kiegyengették” volna ezeknek a számoknak a lüktetését. Sőt, néha
mintha késett volna a dob (vagy a gitárok gyorsultak volna, mind együtt). Ezzel
együtt egy ’Wild Flower’, vagy egy ’Rain’, vagy egy ’Fire Woman’ mégiscsak
nagyon megszólal, ha élőben játsszák, és az ember azzal indul tovább, hogy
aztamindenit, kellene egy kis régi Cultot hallgatni.

A nagyszínpadi Erik Sumo koncert alatt ittam (asszem) a negyedik
sörömet, és konstatáltam ismét, hogy Tövisházi Ambrus csapata nekem akkor is a
lakodalmas alter kategóriájába esik, ha a fene fenét eszik is, és erre rá is
játszik rendesen. Írjatok rendes szövegeket, írjátok meg rendesen a számokat,
löktem a jótanácsokat folyamatosan, mert nekem úgy tűnik, ezek a dalok igazából
egy-egy ötleten mennek el, és erre a legtöbbször kevés ráépíteni egy
hangszerelést meg egy halandzsa-éneklést, akármilyen szép disszonáns
gitárszólókat is teszünk bele. Értem én, hogy dinamika, örömzenélés, go with
the flow
, csak pont ezért nem bírom a jazzt sem, mert nem áll össze benne dalokká az előre menő dinamika, a
váltakozó improvizációk, a technikai szépségek, az alaptémára való időnkénti
visszatérés. Az Erik Sumo jól szól, de nem jó zene, vontam le sommásan a
konzekvenciát egy kollégának, aki három gyerekkel érkezett: így estefelé a
nagyszínpad előtt még simán volt hely a gyerekeknek homokozni és kergetőzni az
apjukkal. És ez a jó a SZIN-ben, többek között: hogy medencétől homokig van
minden, a háttérben meg zene, és olyan lassan berúgó punkok, mint én. A következő részben a sötétedés utáni fílingről számolok be.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

Punk péntek: ide-oda a SZIN-en (II. rész: sötétben) "Igyá sört!", mondta gyerekkori emlékképemben az eszméletlenül heverő punknak egy másik punk, én pedig azóta igyekszem ezt a jó tanácsot gyakorlatilag az egész életre alkalmazni. Mert az kétségtelen, hogy a fesztiválozás nem csak, de még nem is elsős...
Mindenféle alter: ezt nézem meg én a SZIN 3. napján A SZIN utolsó, harmadiknak hívott, de igazából ötödik napján feltörekvő magyarokat fogok hallgatni, ha a fene fenét eszik is. Erre kiváló a mai program. Tájékozódj a mai magyar alter (vagy olyasmi) színtéren velem. Mint tudjuk, a fesztiválokon mindi...
Fesztivál, hangulat, Vad Fruttik, Tankcsapda: SZIN nulladik nap Igaz, hogy csak későn keveredtem ki tegnap a SZIN nulladik napjára, de onnantól nem volt megállás. Tömeg, nem nagy; sok színpad és helyszín; 300 a borsó Korsodi, meg a jó zene. Nekem erről szólt tegnap. A SZIN-ről már magam is elmondtam, hogy igazáb...