Sötét optimizmus: Halász Feri (Depresszió) megszólítja az embert

A Depresszió nekem mindig is vicces zenekar volt, nem feltétlenül szándékolt módon (lehet, hogy ők nem akarnak úgy viccesek lenni, ahogy én annak látom őket), de mindenképp élveztem hallgatni még a leggimis-egzisztencialistább dalaikat is. A ’Nem akarok elszakadni’-nál kevés jobbat, szórakoztatóbbat hallottam itthon ebben a műfajban. A SZIN nulladik napján adott koncert előtt a zenekar énekesével, Halász Ferenccel beszélgettem arról, hogy gondolja a Depresszió az optimizmust, a közönséghez való viszonyt, és persze a művészetet.

Szerintem a Depressziót gimis zenekarnak és Tankcsapda-nyúlásnak beállítani és mint ilyet elhessegetni hülyeség. Már a VOLT-os koncertjüket nézve is azt láttam, hogy ez egy energikus, szórakoztató zene, nincs túlszólózva-túlbonyolítva, sok benne a jól ismert kapaszkodópont, éppen ezért, ha az ember kikapcsolja a nem is tudom, milyen hülye fogalmak (az „eredetiség”? vagy „újdonság”? vagy mittudomén) nevében beinduló fanyalgást, átlép azon, hogy a szövegek társadalomkritikája, önmegvalósításra buzdító szólamai nem feltétlenül személy szerint neki vagy akár az ő korosztályának szólnak szószerinti első értelemben, és nem a világirodalom klasszikusai között akarnak elhelyezkedni, akkor a Depresszió hirtelen jóval kevésbé lesz röhejes, mint azt sokan gondolják, és inkább (megint csak) szórakoztató lesz, a legjobb értelemben. Én tök örültem volna, ha gimis koromban van egy ilyen zenekar, ezért most is örülök neki. Fensőbbségesen lesöpörni őket, zenével-szöveggel-hangulattal együtt egyszerűen hülyeség. Az lehet, hogy nem tetszik, és ezt meg kell indokolja az ember; de úgy általában véve ennek a zenének nyilvánvaló létjogosultsága van. Halász Feri is valahogy így gondolja, akivel a Subscribe koncertje alatt a közvetlenül a nagyszínpad mellett lévő Vodafone teraszon beszélgettem.

fesztblog: Nem akarok azzal kezdeni, hogy „honnan a név”, inkább a név meg a zene kapcsolatával: a depresszió egy elég súlyos és sötét dolog, a ti zenétek és szövegeitek mégis alapvetően nagyon is pozitívak.

Halász Feri: Igen, azt mindig fontosnak tartottuk, hogy alapvetően pozitív üzeneteket fogalmazzunk meg. Az új lemez pl. zeneileg meglehetősen a végletekbe megy, vannak rajta egészen death metalos, triolás dolgok is, meg szinte a poprockig elérő dalok is. A szövegekben meg már csak azért is igyekeztem minél konkrétabb, minél érthetőbb lenni, mert úgy gondolom, a zenésznek van egy bizonyos pedagógiai felelőssége: különösen, ha szándéka szerint pozitív a mondanivalója, jó, ha azt úgy is mondja el, hogy minél többen minél könnyebben megértsék. Mikor valaki azt meghallgatja, óhatatlanul is értelmezi, és az ember azért szeretné elkerülni a durva félreértelmezés lehetőségét. A politikai értelmezéseket pl. kimondottan visszautasítjuk, mi megmondtuk, hogy nem vagyunk se bal, se jobb, de még közép sem – az ’Én forradalmam’ című dalt értették félre például nagyon sokan konkrét politikai szinten, pedig az egy teljesen személyes, az egyes emberről szóló szöveg volt.

Ha már „pedagógiai” felelősség, akkor feltétlenül ott van a közönségre vonatkozó kérdés is: sokszor a közönségetekre való hivatkozással próbálnak titeket „elkomolytalanítani”. Hogy látjátok ti a közönségeteket, meg az ahhoz való viszonyotokat, és miért hülyeség azzal jönni, hogy a Depresszió „tinizenekar”?

Nem is az zavar minket, hogy ha megírják, hogy a fiatalok, középiskolások igen jelentős réteget képeznek a közönségünkben. Miért lenne ez baj, fiataloknak zenélni? A baj ott van, mikor emellett valótlan dolgokat írnak le: mert nem csak ők vannak a közönségben, nem csak nekik tetszik ez a zene. Biztos van olyan, hogy egy újságírónak muszáj írnia valamit, aztán megír mondjuk rólunk valami ilyet. Egyáltalán nem vagyok a kritika ellensége: ha valami szar, akkor igenis le kell húzni, meg kell mondani, de ha valami nem úgy van, ahogy megírják, az meg sértő.

Mit gondolsz, az ilyen hozzáállások mit hiányolnak, mit próbálnak számon kérni rajtatok?

Igazából nem látom, hogy itt erről lenne szó: nem feltétlenül a hitelesség kérdőjeleződik itt meg, egyszerűen csak ez nem az a zene, amire bizonyos emberek lazulni tudnak kijőve a szerkesztőségből, vagy ami trendi, menő, újdonság.

A zenei gyökereket tekintve mit tartanál a legmeghatározóbbnak?

Zeneileg a Depresszió az égvilágon mindenből táplálkozik, mert én úgy gondolom, ha valaki zenével foglalkozik, zenét csinál, annak kell egy bizonyos kötelező tájékozottság: nem kell szeresse, de kell ismerje a műfajokat, előadókat, konkrét zenéket, amik meghatározzák a mostani színtereket. Rock, metál, klasszikus, indie, underground, ne szeresd, ha nem tetszik, de tudd, hogy mi az, mi van benne, milyen.

És a Black Sabbath, ha már „kemény zenében” utaztok?

Abszolút. A Black Sabbath lemezei, mint minden klasszikussá vált zene, a maga korában hangzásban is, zenében is valami egészen újat csinált. Azok a lemezek abban a korszakban helyezkedtek el, onnan váltak klasszikussá, és ma sem lehet őket kikerülni semmiképpen.

Egy másik állandóan visszatérő megjegyzés rólatok, hogy rivalizáltok a Tankcsapdával.

Dehogy rivalizálunk. Mindkét zenekar csinálja, amit csinál, a Lukácsék máshogy, mint mi, és a zene különben sem a versengésről szól. A zene arról szól, hogy amit én megírok, eléneklek, az van, akinek tetszik, és van, akinek nem. A sikernek egy formáját nem lehet eladott lemezekben mérni, legfeljebb a megérintett emberek számában. Az, hogy amit csinálunk, ilyen sok emberhez jut el, ennyinek tetszik, borzasztó jó dolog, de nem gondolom, hogy bárkivel versenyezni kellene. Egyszerűen nem arról szól.

Mint zenésznek, mit jelent neked a művészet?

Hát, nem feltétlenül azt, amit mi csinálunk… A művészet most valami nagyon elvont, távoli dolog, mikor valaki rajzol három vonalat, és kiállítja egy New York-i galériában. Bár szerintem könnyen lehet a művészetnek egy olyan felfogását is követni, ami pont a megszólításon alapul: ahol az a lényeg, hogy az ember mondjon valamit valakinek. Még ezzel együtt sem gondolom, hogy a mi zenénket feltétlenül ebben a körben kellene elhelyezni; nem nagyon gondolkodunk művészetben.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

A “Magic Boys” és Jamelia a SZIN-en Szegeden forgatott Koltai Róbert új filmjének stábja. A „Magic Boys" címet viselő angol-magyar-kanadai koprodukciós vígjáték több külföldi sztárt is elrepített a dél-alföldi városba: többek között Jamelia, Michael Madsen (akit a Tarantino-filmekből j...
Ti is vúctok? Woodstock-emléknappal kezd a SZIN "Büdös hippik, utálom őket. Különösen Kenny-t", mondaná Cartman, talán épp ezért nem ő a SZIN mínusz egyedik napjának fővédnöke, mert ott bizony Woodstock-emlékezés lesz, és valószínűleg senki nem  nyomja majd be a Slayert. Aki még mindig a 60-as, 70...
Egyél meg, igyál meg – árak a SZIN-en A SZIN nagyon barátságos és nagyon zöld; ennek megfelelően - és persze a fesztivál volumenének függvényében -  az árak is barátságosabbak mondjuk a Szigeten megszokottaknál, bár erőteljes bénázás esetén persze itt is bele lehet futni kevésbé pénztárc...