Fesztivál, hangulat, Vad Fruttik, Tankcsapda: SZIN nulladik nap

Igaz, hogy csak későn keveredtem ki tegnap a SZIN nulladik napjára, de onnantól nem volt megállás. Tömeg, nem nagy; sok színpad és helyszín; 300 a borsó Korsodi, meg a jó zene. Nekem erről szólt tegnap.

A SZIN-ről már magam is elmondtam, hogy igazából azért lehet esélyes a legjobb magyar fesztivál címére, mert kicsiben megvan benne minden, ami az összes többiben is; az meg, hogy ugyanazok a magyar zenekarok játszanak, akik mindenhol máshol is, csak erősíti az „esszenciális fesztivál” fílingjét. Itt nem kell sietni, nincsenek távolságok, nincs Sziget-szerűen hömpölygő tömeg. Mindenkit és mindent meg lehet találni. Jól példázza ez azt is, hogy a fesztiválok koránt sem csak a zenéről szólnak, ezért is nem foghatók meg kizárólag egyes koncertekről szóló beszámolókban. A SZIN biztosan nem. Én már csak ezért is két jól bevált zenekarral indítottam a fesztivált tegnap, hogy a körülményekre, a sörre (na jó, hazudtam, kocsival voltam, szóval nem ittam tegnap), úgy általában arra a differentia specificára koncentrálhassak, ami ezt a szegedi bulit mássá teszi, mint az összes többi volt a nyáron.

Kezdtem először is a Vad Fruttikkal a Pepsi színpadon; igaz, hogy a VOLT nagyszínpadán egyszer már bizonyították, hogy irgalmatlanul meg tudnak szólalni, de azért mégiscsak. Nos, most azt is megmutatták, hogy nem csak szöveg ám az, hogy ők kisebb színpadokon jobban szólnak: a Pepsin olyan bulit csináltak, hogy öröm volt nézni. Komolyan. Azon gondolkoztam, hogy mintha nem is ugyanaz a zenekar lenne ez, akiknek a kicsit latinos, kicsit jazzes dalai nekem nem nagyon mentek a fejembe másfél-két éve. Ennyi idő kellett, hogy a Vad Fruttik sok fronton nagyon megváltozzon, és vele változzanak a számok is. Kerekes Gergő Telecasterre cserélt gitárján a latinos témák is valami hihetetlen dinamikával, hangzással szólalnak meg: sokkal több az erő ebben a zenekarban most, és sokkal kevesebb a lötyögés. Elképesztő dob-basszus munkát gyúrtak ki az utóbbi egy évben, és Likó Marci (akiről már megírtam, hogy igazából egy rajzfilmfigura) könnyen lehet rövidesen a műfaj egyik legjobb frontembere. És nem csak belőle, az egész zenekarból áradt az energia, olyasfajta karcos, karakteres energia, ami másfél éve egyszerűen nem volt bennük. Az új számok mellett a régebbiekben is előjöttek a két gitáros részek, a torzított részek, a latinos dalokból hiányzó egyelős lendület. Csak ismételni tudom magamat, hogy én megmondtam: a Vad Fruttik tényleg nagyon jó lett. Ennek pedig sok különböző módon örülök.

Kisebb szünet után persze mi másra megy át az ember, mint Tankcsapdára: a Tankcsapdáról pedig kísértése támad egyáltalán semmit sem írni, nem azért, mert már mindent elmondtak, vagy mert tökölődésnek tűnne azt mondani, hogy hát igen, kicsit halk volt azért, Lukácsban mintha nem lett volna elég levegő néha, stb. Azért, mert a Tankcsapda (egy tanult barátom megfogalmazásában) az egyetlen igazi rocksztár-zenekar Magyarországon, és respektálni még az is respektálja, aki nem szereti kimondottan. A Tankcsapda már olyan, hogy akkor is jó, ha rossz. Olyan, hogy akkor is odahallod a hangerőt, ha az konkrétan nincs, vagy nincs eléggé. Akkor is tudod a szöveget, és megy a fejedben, ha Lukács kicsit ügyetlenül ugrál a regiszterek között, és dallamot rak olyan sorokba, amikben igazából eddig nem nagyon volt. Lehet összehasonlítgatni, mondjuk a VOLT-os koncerttel, vagy a Szigetes szülinapival, és elmondani, hogy szerintem a gitárhang és a gitármunka is jobb volt, mélyebben, rücskösebben szóltak azok a Les Paulok; vagy hogy a egészen csodálatos, hogy a minden adandó alkalommal megpörgetett dobverő, a szélgép, a Lemmy-beállás, nem lesznek unalmasok – márpedig nem lesznek. A Tankcsapdában pont az a jó, hogy mindig ugyanaz, mindig ugyanúgy, az ember pedig kényelmesen érzi magát az állandóságban. Lukács persze nem is próbált nem reflektálni a Loki két nappal ezelőtti győzelmére, és a vidéki srác büszkesége egy másik vidéki városban (aminek mondjuk szinte évtizedek óta nincs NB I-es focicsapata) nem provokatívnak, hanem nagyon is emberinek és kedvesnek hatott. És talán mondhatjuk azt is, hogy a kissé visszafogottabb hangerővel, a kicsit kevésbé artikulátlan énekekkel a Tankcsapda tegnap épp egy ilyen kis közvetlen, kedves koncertet adott, azt mondani egy Tankcsapda-koncertre, hogy „kedves” pedig már eleve szinte poétikus.

A fesztiválfíling persze ment tovább utána is, a nagyszínpad előtt összegyűlt jókora tömeg szétszéledt a medencékhez, Tisza-parthoz, sósperecért, borsó Korsodiért. És még hajnalig ment tovább mindez mindenhol. Még hazaérve is Tankcsapdát hallottam átúszni a Tisza másik partjára, és nem tudom, nagyon hosszú ráadás volt-e, valahol máshol nyomták felvételről, vagy csak a fülemben maradtak benne a számok. Hát ilyen a SZIN, hazamész és még ott is megy a fejedben.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

péntek13 – mire vagy kíváncsi? Magyarország kedvenc rocker csapata a Tankcsapda. Vitának helye nincs, ez van. És már itt vannak Pesten, az esti PeCsa koncertjükre készülnek minden idegszállal, és akkor is szabadtéren - hiszen farzsebben a nyár, megkezdődött a vakáció -, ha a tanke...
Két évtized margójára: a Tankcsapda a Szigeten Az idei Sziget fesztivál első napja (ami hivatalos keresztségben ugye a mínusz egyedik) a Tankcsapda jegyében telt. A 20 éves debreceni brigád körül forgott minden, amit egy monstre fellépéssel háláltak meg. Ami ráadásul talán az egyik legjobb Nagysz...
Kifulladásig – SZIN, második nap A fesztblognál soha nem másnapos senki, csak nagyon fáradt, de azért olvasmányélményeinkből mi is tudjuk, hogy egy fesztiválon nagyjából ilyentájt kezd elviselhetetlen, hasogató fejfájássá transzformálódni az előző napok enyhe émelygése. Ettől függet...