Elnyomott ritmusszekciók: megfejtettem a tribute-ot a SZIN-en

Amellett, hogy szeretik az adott előadót, a tribute-zenekarok egyetlen okból léteznek: a szólófetisiszta gitárosok és az exhibicionista énekesek miatt. Komolyan. Nézzétek meg, minden tribute-zenekarban az énekes és a gitáros(ok) a leggyengébb láncszem. Ettől persze lehet élvezni őket, hiszen az élőzene mindig jó, ha jó számokat játszanak. Pont így volt a SZIN mínusz egyedik napján is.

A 2000-es évek hatalmas nagy vívmánya, hogy végre kiirtottuk a popzenéből a szólót. Nincsenek tíz perces gitárnyúzások, nincsenek rossz vendéglátós billentyűs szarakodások. Amiben vannak, az már mind rétegzene, és épp ezért a 2000-es években jó szólót csinálni, vagy egyáltalán olyan zenét, amiben lehet jó szólót elhelyezni, igazán borzasztóan nehéz. A tribute-zenekarok legtöbbje ezen a határon nem tud átlépni, és talán ezért nem is csinál saját zenét, hanem ezért játssza valaki másét, amiben a szólókat a nagy név legitimálja. Mert ugye ki kötne abba bele, hogy a ‘Purple Haze’-t nem lehet szóló nélkül eljátszani? Én nem.

Az egy másik kérdés, el kell-e játszani egyáltalán a ‘Purple Haze’-t. Én azt mondanám, nem feltétlenül, de ha már játszani kell valamit, akkor az sokkal inkább legyen a ‘Purple Haze’, mint mittudomén. Mindenki maga dönti el, mit akar eljátszani, meg azt is, mit akar meghallgatni. A SZIN mínusz egyedik napján a Janis Joplin emlékzenekar műsora alatt érkeztem meg a partfürdőre, és azon gondolkodtam, miért ez a rémisztő disszonancia bennem aközött, hogy mint élőzene ez engem megérint, meg aközött, hogy mint szörnyen unalmas, össze-vissza szétszólózott hülyeség engem mérhetetlenül taszít. Aztán tudományos alapon hipotézist formáltam: az élőzene lüktetése, ‘élősége’ ezeknél a produkcióknál leginkább a ritumusszekciókban lakozik. Bika basszushangok, szilárd és alapos dobolás, ezek mindenhol ott vannak. És ezeket imádom: komolyan, egy jó basszus-dob összjáték egy egész számot el tud vinni. A bajok a szólóhangszereknél kezdődnek: amikor a gitárosok kiélik összes technikai ambíciójukat és emléket állítanak összes példaképüknek — pl. úgy, hogy 10 percig gitároznak a 70-es, 80-as évekbeli Eric Clapton stílusában. Vagy amikor az énekesek imitátorokká válnak, és azt gondolják, a bebaszott Jim Morrisont utánozni nem nagyon-nagyon ciki. Nem ilyen egyszerű persze a dolog, hiszen a Joplin emlékzenekar is megszólalt szépen; csak az ének finomságait üvöltéssel áthidalni-pótolni-fokozni (akármilyen finomak is legyenek a tényleg finoman megcsinált részek) szerintem amatőr árenbís húzás (magánál Joplinnál is idegesítő), minden, de tényleg minden számban legalább 5 percet szólózni pedig egyenesen pofátlanság. A ‘Try’ fárasztó páros szólója végére az ‘Are You Gonna Walk My Way’-ig eljutni meg nagyon szomorú. Legalább valami igazán tökös lett volna.

De az igazi fejbekólintás 10 előtt egy fél ‘Riders on the Storm’-mal jött, a Doors emlékzenekar formájában, abban is konkrétan Menszátor Attilával, aki szánalmasan, de tényleg szánalmasan próbálta imitálni a késői Jim Morrisont. Ez abból állt, hogy dallamokat nem nagyon énekelt, rekesztett egy kicsit (megtudhattuk, hogy mekkora szerencsénk van, hogy Attila torokgyulladással is eljött énekelni), átrendezte a sorok ritmusait, időnként csúnya Hunglish-ül ejtett ki sorokat, és általában véve a Jim Morrison-imitáció minden elképzelhető hibáját bemutatta. Maga a zenekar szokás szerint kompetens alátétet csinált, és a vége felé (a ‘Strange Days’-re, mondjuk) már az ének sem volt annyira elviselhetetlen: de egy ‘Backdoor Man’-t elbaszni azért nagy feladat, és sikerült. Maga a program is, úgy tűnt, Zsim késői, össze-vissza énekelt (motyogott) dalaira koncentrál, ezért is volt felüdülés benne mondjuk a ‘People Are Strange’ a második lemezről, vagy a ‘The Spy’. De mivel maga Zsim is a modoros éneklés egyik abszolút elérhetetlen csúcsa, ez így élőben még egyáltalán nem tette tönkre a produkciót. Az egyik legerősebb pont a ‘Five to One’ volt, annak is az istentelenül durva, erős, darabos basszusa, ami csodálatosan kijött, és amin az ember azonnal észrevehette, hogy igenis hiányzik neki a Doors-hallgatás. Ezek a számok jók. Ezek a számok egy kompetens zenekarral, akinek van érzéke a dinamikához, a fokozásokhoz, az ívekhez, csodálatosan szólalnak meg. De a mindent túlszólózó gitárosok, az érthetetlen énekesek meg kiegyenlítik ezt az alapot, és egy sokkal jobban hallható, sokkal idegesítőbb réteget tesznek rá — világ tribute-ritmusszekciói, egyesüljetek, és rázzátok le ezt az igát!

Mindezzel együtt persze a Joplin- és a Doors-emlékzenekar is nagyon hangulatosan szólalt meg a kissé még néptelen partfürdőn. A Doors-ra már kellően sokan gyűltek oda, és ugye ha berúgott gimiseknek Doors-t játszunk, akárhogyan, akkor automatikusan van hangulat. De még ezzel sem azt akarom én mondani, hogy ez úgy allcuzámen rossz, és regresszív (akár a 60-as évekbe, akár az ember gimis korába). Nem az, legfőképp mert ezek jó számok, ezeket szeretjük, és ezért kezdi játszani őket a legtöbb tribute-zenekar is. Sokszor az a rossz, ahogy eljátsszák. De akkor meg ott van az az érzés, hogy mégiscsak élő, hát mégiscsak itt van és most, és ez jó. Ha választani kell, hogy nem hallgatom meg a ‘Five to One’-t, vagy egy egyes elemeiben nagyon rossz, másokban nagyon jó ‘Five to One’-t hallgatok meg valakinek az előadásában, akkor kérdés nélkül az utóbbi. Hiszen tulajdonképpen maga a Doors is így játszotta sokszor, volt benne nagyon jó meg nagyon rossz is (és a rossz valóban sokszor maga Zsim volt). Csak valahogy fáj az a sok fölöslegesen elrontott hülyeség, mert annyival jobb is lehetne még ez. Riszpekt a türelmes ritmusszekcióknak.

Maradj még, olvass még! Csak neked ajánljuk:

GhettoBlaster, masszőr és virágok az öltözőbe   Már javában készülnek a Szegedi Ifjúsági Napok szervezői, hogy augusztus utolsó hétvégéjén, a fesztiválnyár nagy záróbuliját celebrálják. Ahhoz hogy minden klappoljon, a fellépő sztárok kívánságait is ki kell majd elégíteni. Erős női vonalat v...
Lófaszt, teljes tisztelettel: szombat a SZIN-en Nem valami jó érzés, ha az embert azzal fogadják egy fesztivál bejáratánál, hogy ma minden egy órával előbbre jön és egy csomó minden el is marad. Én ekkor még csak a felhőkre gyanakodtam, nem a jegyzőre és a városházára, és gondoltam, azért lássuk, ...
Nem csak a sláger – Gabriella Cilmi a SZIN-en Az idei SZIN legaktuálisabb külföldi sztárfellépője tegnap a nagyszínpadon adott ízelítőt első lemezének anyagából, pár feldolgozással és egy új dallal megspékelve. A kezdetben meglehetősen gyér közönség létszáma idővel azért vállalható lett, bár nyi...